| Vissza | Antikatolikusok |
Előre |
|---|
Bálványimádók a katolikusok?
Fordította:
Dumonné Kelemen Zita
„A katolikusok szobrokat imádnak” - még mindig sokszor hallható ez a furcsa vád. Mivel a katolikus templomokban szobrok vannak, azzal vádolják őket, hogy megszegik a Tízparancsolatot: „Ne csinálj magadnak faragott képet, vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben a föld alatt.” (Kiv 20:4-5)
Helyes, ha az embereket figyelmeztetjük a bálványimádás bűnére, ha azt valóban elkövetik. De a katolikusokat azért bálványimádóknak nevezni, mivel Krisztus-szobrok és a szentek szobrai találhatóak templomaikban, vagy félreértésen alapul, vagy a Biblia azon részének félremagyarázásán, amely a szobrok (mindkét fajta: helyes és helytelen) céljáról és használatáról szól.
Loraine Boettner, antikatolikus író, a „Roman Catholicism” c. munkájában így általánosít: „Isten megtiltotta az ábrázolások használatát az Ő imádásában.” Azonban, ha az emberek jobban „fürkészték volna az írásokat” (Jn 5:39) rájöttek volna, hogy épp az ellenkezője igaz ennek. Isten megtiltotta a szobrok imádatát, de nem tiltotta meg azok vallási célú használatát. Ellenkezőleg: valójában ajánlotta azok vallásos jellegű használatát.
Isten mondta, hogy készítsünk szobrokat
Azok, akik a szentek szobrait ellenzik, figyelmen kívül hagyják a sok-sok szentírási idézetet, amelyben az Úr ajánlja a szobrok készítését. Például: „Készíts vert aranyból két kerubot az engesztelés táblájának két végére. állítsd az egyik kerubot az egyik végére, a másikat a másik végére. Az engesztelés táblájának két végére állítsd a kerubokat. A kerubok szárnya fölfelé legyen széttárva, hogy szárnyukkal befödjék az engesztelés tábláját, az arcuk pedig forduljon egymás felé. A kerubok arca tekintsen az engesztelés táblájára." (Kiv 25:18-20)
Dávid adta Salamonnak a tervet: “Az illatáldozat oltárához tiszta aranyat, a súlyának megfelelően, továbbá a szekérnek, az arany keruboknak a mintáját, amelyek kiterjesztett szárnyukkal betakarták az úr szövetségének ládáját. Ezeket mind elmagyarázta neki egy, az Úrtól származó írás alapján, hogy megértse az építés munkáit." (1Krón 28:18-19). Dávid tervei a templom építésével kapcsolatban, amelyekről a bibliai szerző azt írja, "egy, az Úrtól származó írás alapján” való volt, angyalszobrokat is magában foglalt.
Ehhez hasonlóan, az Ezekiel 41:17-18 is említ faragott szobrokat a tökéletes templomról kapott víziójában, amikor azt írja: „A bejárattól egészen a templom belső részéig és kívül, és minden falon körös-körül, kívül és belül kerubok voltak”
A szobrok és képek vallási célú használata
Amikor az úr a kivonulás ideje alatt az izraelitákat a kígyók csapásával akarta megbüntetni, azt parancsolta Mózesnak: “Csinálj egy tüzes kígyót, s erősítsd egy póznára. Akit marás ért és rátekint, életben marad!” (Szám 21:8-9).
Mindenki, aki csak ránézett a bronzkígyóra, meggyógyult, s ez bizonyítja, hogy a szobrok rituális célú használata is megengedett, nemcsak a díszítés céljaira való használat.
A katolikus templomokban azért vannak szobrok, festmények és más művészeti alkotások, hogy eszünkbe juttassák az ábrázolt személyt. Mint ahogy édesanyánk arcát is könnyebben vissza tudjuk idézni, ha a fényképére pillantunk, épp így jobban az emlékezetünkbe tudjuk idézni a szentek példáját, ha ábrázolásaikat szemléljük. A katolikusoknál a szobrok használata hitoktató célzatú is. A korai egyházban különösen hasznosak voltak a szobrok az írni-olvasni nem tudó emberek oktatására. Sok protestáns hitű testvérünknek is vannak Jézus-képei, ugyanígy léteznek bibliai illusztrációk a vasárnapi iskolások számára. A katolikusok arra is használják a szobrokat, hogy bizonyos személyekről vagy eseményekről megemlékezzenek, éppúgy ahogy a protestáns templomokban is vannak háromdimenziós betlehemek.
Ha a protestánsokat is ugyanezzel a mértékkel mérnénk, akkor, mivel ők is használják az ilyen „faragott” ábrázolásokat, ők is ugyanolyan “bálványimádást” követnek el, mint a katolikusok. De ez mind nem bálványimádás. Isten megtiltotta a szobrok istenként való imádását, de nem tiltotta meg szobrok készítését. Ha megtiltotta volna, akkor mindenféle vallásos tárgyú film, videó, fotók, festmények és minden ehhez hasonló tiltott lenne. De, ahogy a bronzkígyó is mutatja, Isten még a vallási tárgyú ábrázolások rituális célú használatát is engedélyezi. Az úr akkor haragudhat meg ránk, ha egy szobrot istenként kezdünk imádni. Tehát amikor az emberek tényleg elkezdték imádni a bronzkígyót, mint kígyó-istent, (akit Nechustánnak neveztek el), az igazságos király, Hiszkija elpusztította azt (2Kir 18:4).
Mi van a meghajlással?
Az antikatolikusok néha a MTörv 5:9-ből idéznek, ahol az Úr a következőket mondja a bálványokkal kapcsolatban: „Ne borulj le ezek előtt a képek előtt!”. Mivel sok katolikus meghajol vagy letérdel Jézus vagy a szentek szobrai előtt, az antikatolikusok összezavarják a szakrális ábrázolások megengedett hódolatát a bálványimádás bűnével.
Bár a meghajlást úgy is fel lehet fogni, mint egy imádsági testhelyzetet, nem minden meghajlás jelent imádást. Japánban az emberek meghajlással fejezik ki tiszteletüket a köszönésnél (ez az európai kézfogás ottani megfelelője). Vagy valaki letérdelhet egy király előtt, anélkül, hogy azt mint istent imádná. Ugyanígy, amikor egy katolikus letérdel egy szobor előtt, hogy imádkozzék, ezzel nem imádja azt, még csak nem is a szoborhoz imádkozik, éppoly kevéssé, mint az a protestáns, aki imádság közben a Bibliával a kezében letérdel, az sem a kezében levő Bibliát imádja, vagy ahhoz imádkozik.
A 2. parancsolat eltitkolása?
A protestánsok másik vádja sokszor az, hogy a Katolikus Egyház „eltitkolja” a 2. parancsolatot. Azért, mivel a katolikus katekizmusokban az első parancsolatként a következő szerepel: „Senki mást ne tekints Istennek, csak engem!” (Kiv 20:3), s a 2. pedig: „Uradnak, Istenednek a nevét ne vedd hiába!” (Kiv 20:7). Ebből arra következtetnek, hogy a katolikusok eltörölték a bálványimádást tiltó parancsot, hogy ezzel igazolhassák szobraik használatát. De ez nem igaz. A katolikusok csak másképpen csoportosítják a parancsolatokat, mint a protestánsok.
A Kivonulás 20:2-17-ben, amely a Tízparancsolatot tartalmazza, valójában 14 parancs van. Ezért néhány parancsolatot összevontak, hogy a tízes szám kijöjjön. A parancsolatok összevonása többféleképpen lehetséges. Mivel az Ószövetség idejében a többistenhit és a bálványimádás mindig összekapcsolódott - mivel a bálványimádás a többistenhit külső kifejezési formája volt -, a Tízparancsolat történelmi zsidó felsorolása mindig összevonta a „Senki mást ne tekints Istennek, csak engem.” (Kiv 20:3) és a „Ne csinálj magadnak faragott képet” (Kiv 20:4) parancsolatokat . A történelmi katolikus csoportosítás ezen a ponton a zsidó csoportosítást követi, éppúgy, mint a történelmi lutheránus besorolás. Luther Márton felismerte, hogy a többistenhitet és a bálványimádást tiltó parancsolatok tulajdonképp egy parancsolat részei.
A zsidók és a keresztények úgy rövidítik le a parancsolatokat, hogy egy könnyen megjegyezhető összefoglalt, 10-pontos formula jöjjön létre. Pl. a zsidók, a katolikusok és a protestánsok egyaránt úgy fogalmazzák az Úr napjának megszenteléséről szóló parancsot, hogy „Az Úr napját szenteld meg!”, míg valójában a szövegben erről négy vers is szól (Kiv 20:8-11).
A többistenhit/bálványimádást tiltó parancsolat a zsidó, katolikus és lutheránus hit szerint így szól: „Senki mást ne tekints Istennek, csak engem!” Ez nem kísérlet a bálványimádást tiltó parancs „eltitkolására”, (a zsidóknál vagy a lutheránusoknál egyáltalán nincsenek szenteket vagy angyalokat ábrázoló szobrok) Ellenkezőleg: ennek a Tízparancsolat könnyebb megtanulása a célja.
A Katolikus Egyház azonban nem ragaszkodik mereven a Tízparancsolat csoportosításához. A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint: „A parancsolatok beosztása és számozása idők folyamán változott. A jelen katekizmus a parancsolatok azon beosztását követi, amelyet Szent Ágoston rögzített és amely a katolikus egyházban hagyományossá vált. Az evangélikusok ugyanezt használják. A keleti atyák kissé eltérő beosztást alakítottak ki, ezt használják az ortodox egyházak és a református közösségek." (KEK 2066).
Isten ábrázolása?
Néhány antikatolikus bírálat az MTörv 4:15-18-ra hivatkozik: „Amikor az Úr a Hóreben a lángok közül szólt hozzátok, semmiféle alakot nem láttatok. Ne vetemedjetek hát arra, hogy istenszobrot csináljatok magatoknak, férfi vagy nő alakjában, valamelyik szárazföldi állatnak az alakjában, az égen röpködő egyik vagy másik madárnak az alakjában, valamelyik földön kúszó csúszómászónak az alakjában, vagy a föld alatt, a vízben élő halak közül valamelyiknek az alakjában”.
Már láthattuk, hogy az Úr nem tiltja meg szobrok, képek vagy más tárgyak vallásos célra való készítését, (vö. 1Kir 6:29-32, 8:6-66; 2Krón 3:7-14). De mi a helyzet Isten ábrázolásával? Sok protestáns szerint ez helytelen, mivel az MTörv 4. fejezete szerint az izraeliták nem pillanthatták meg az Urat semmiféle alakban, amikor Ő a szövetséget kötötte velük, ezért mi sem készíthetünk semmiféle Istent ábrázoló képet vagy szobrot. De a MTörv 4. fejezete valóban megtiltja ezt?
A válasz: nem
Az izraeli nép történelmének kezdetén valóban meg volt tiltva, hogy Istent ábrázolják, mivel nem nyilatkoztatta ki magát látható alakban. Mivel pogány népekkel voltak körülvéve, ez arra csábíthatta volna az izraelitákat, hogy az Urat valamilyen természeti jelenség formájában imádják: (pl. a bika vagy a nap alakjában).
De később az Úr mégis kinyilatkoztatta magát látható alakban is: lásd pl. a Dániel 7:9-ben: „Amint néztem, egyszer csak trónokat állítottak fel, és az Ősöreg leült. Ruhája fehér volt, mint a hó, fején a haj tiszta, mint a gyapjú. Trónja lobogó lángból volt, kerekei meg izzó parázsból.” A protestánsok az Atyaistennek ezt az ábrázolását használják az ótestamentumi jövendölések illusztrálásánál.
A Szentlélek legkevesebb két látható alakban nyilatkoztatta ki magát: galamb formájában Jézus megkeresztelkedésekor (Mt 3:16, Mk 1:10, Lk 3:22, Jn 1:32), valamint lángnyelvek formájában Pünkösdkor (ApCsel 2:1-4). A protestánsok is alkalmazzák ezeket az ábrázolásokat ezen bibliai jelenetek illusztrációinál, vagy amikor Szentlelket ábrázoló kitűzőket viselnek, vagy galambot ábrázoló matricát tesznek az autójukra.
De ami még ennél is fontosabb: Fiának megtestesülésekor az Úristen látható alakban nyilatkoztatta ki magát nekünk. Szent Pál szerint: „Ő a láthatatlan Isten képmása (görögül: ikón-ja), minden teremtmény elsőszülötte.” Krisztus a láthatatlan, végtelen Istennek az érinthető, isteni “ikonja”.
Olvassuk, hogy a napkeleti bölcsek „Bementek a házba és meglátták a gyermeket anyjával, Máriával. Leborultak, és hódoltak neki, majd elővették kincseiket s ajándékot adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát.” (Mt. 2:11). Bár Isten nem mutatta meg anyagi valóságában önmagát a Hóreb hegyén, a betlehemi istállóban azonban igen.
Az alapgondolat az, hogy amikor az Úristen az Újszövetséget kötötte velünk, Jézus Krisztusban látható alakban nyilatkoztatta ki magát nekünk. Ezért lehet Krisztus alakján keresztül az Úristent ábrázolni. Még a protestánsoknál is megvannak ugyanezek az ábrázolási formák. Számtalan Bibliában, képeskönyvben, trikókon, ékszereken, autósmatricán, üdvözlőlapon, cd-n, és betlehemi jászoloknál ábrázolják Jézust és más bibliai személyeket. Még Krisztus szimbolikus ábrázolása is megjelenik a halat ábrázoló “Ichtus” emblémákon.
A józan ész azt diktálja nekünk, hogy mivel az Úr különböző alakban nyilatkoztatta ki magát nekünk, különösképpen pedig Jézus Krisztus megtestesülésének alakjában, nem válik kárunkra, ha ezen ábrázolási módokat arra használjuk fel, hogy ezáltal elmélyítsük Isten iránti szeretetünket és Róla való tudásunkat. Ezért nyilatkoztatta ki magát az úr látható alakban és ezért készít az ember vallási tárgyú szobrokat és képeket.
Az Egyház mindig elítélte a bálványimádást
Az apostolok ideje óta a Katolikus Egyház következetesen elítéli a bálványimádást. A korai egyházatyák is óvtak ettől a bűntől, és az Egyház zsinatai is foglalkoztak ezzel a kérdéssel.
A II. Nikaiai Zsinat (Kr.u. 787), amely főleg a képek és ikonok vallási célú használatával foglalkozott, kimondta : „Az, aki a bálványimádás esztelen sötétségéből kiszabadított minket, Krisztus, a mi Istenünk, amikor a Szent Katolikus Egyházat menyasszonyaként magához emelte….. megígérte, hogy óvni fogja azt, és erről biztosította szent tanítványait, amikor azt mondta: „én veletek vagyok mindennap, a világ végezetéig.”. Voltak, akik figyelmen kívül hagyták ezt a nagylelkű áldozatot, s az álnok ellenségtől félrevezetve elhagyták az ésszerű következtetés útjait… S nem voltak képesek megkülönböztetni a szentet a profántól, azt állítván, hogy a mi Urunk és szentjeinek ikonjai semmiben sem különböznek a sátáni bálványok faragott szobraitól.”
A Tridenti Zsinat Katekizmusa (1566) azt tanítja, hogy bálványimádást követünk el, ha „képeket és szobrokat istenként imádunk, vagy azoknak isteni tulajdonságot vagy hatóerőt tulajdonítunk, s ezáltal feljogosítva érezzük magunkat arra, hogy imádjuk azokat, imádkozzunk hozzájuk, vagy higgyünk azokban.” (374)
„A bálványimádás az ember veleszületett vallásos érzésének eltorzulása. Bálványimádók azok, „akik az Istentől a lélekbe vésett istenfogalmat nem őrá, hanem bármi másra alkalmazzák” (KEK 2114)
Az Egyház egyértelműen elismeri és elítéli a bálványimádás bűnét. Amit az antikatolikusok nem vesznek figyelembe, az az a különbség, amely a között áll fenn, hogy egy kő- vagy gipszdarabot istenként imádunk, vagy a között a vágyakozás között, hogy a mennybéli Krisztusra és a szentekre emlékezünk, és ezért tiszteletükre szobrokat készítünk. A vallási tárgyú ábrázolások készítése és tisztelete százszázalékosan a biblikus alapon nyugszik. Aki ennek az ellenkezőjét mondja, nem ismeri kellőképpen a Szentírást.
NIHIL OBSTAT(Fel)
Bernardeane Carr, STL, Censor Librorum, August 10, 2004