www.depositum.hu - Katolikus Hitvédelem

215 "Az igazság a te igéid kezdete! Mindörökre megmaradnak a te igaz ítéleteid" (Zsolt 119,160). "Igen, Uram Istenem, te vagy az Isten, a te szavaid igazak" (2Sám 7,28); ezért Isten ígéretei mindig teljesülnek. [Vö. MTörv 7,9.] Isten maga az Igazság; szavai nem csalhatnak meg. Ezért hagyatkozhat az ember mindenben az Ő szavai igazságára és megbízhatóságára. Az ember bűnének és bukásának kezdetén a kísértő hazugsága állt, mely oda vezetett, hogy az ember kételkedni kezdett Isten szavában, jóakaratában és hűségében.

388 A kinyilatkoztatás előrehaladtával egyre világosabbá lett a bűn valósága is. Jóllehet Isten ószövetségi népe a Teremtés könyvében a bűnbeesésről elbeszélt történet fényében eljutott az emberi lét fájdalmáig, de e történet végső jelentését nem tudta megérteni; e jelentés csak Jézus Krisztus halálának és föltámadásának fényében tárult föl. [Vö. Róm 5,12,21.] Az embernek meg kellett ismernie Krisztust mint a kegyelem forrását, hogy megismerhesse ádámot mint a bűn forrását. A Szentlélek, akit a föltámadott Krisztus küld nekünk, azért jött, hogy "meggyőzze a világot a bűnről" (Jn 16,8) azáltal, hogy kinyilatkoztatja, ki az, aki megvált a bűntől.

389 Az áteredő bűnről szóló tanítás, hogy úgy mondjuk",visszája" ennek az örömhírnek: Jézus minden ember üdvözítője, mindenki rászorul az üdvösségre, és az üdvösség Krisztus jóvoltából mindenkinek fölajánlott valóság. Az Egyház, mely birtokában van Krisztus gondolatainak, [Vö. 1Kor 2,16.] világosan tudja, hogy az áteredő bűnről adott kinyilatkoztatáshoz nem lehet hozzányúlni anélkül, hogy Krisztus misztériuma ne sérülne.

390 A bűnbeesés története (Ter 3) képes beszédet használ, de egy őseseményt ír le, mely az ember történelmének kezdetén játszódott le. [Vö. II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes, 13.] A kinyilatkoztatás megadja nekünk a hitbeli bizonyosságot, hogy az emberiség egész történelmére rányomja bélyegét az áteredő bűn, melyet ősszüleink szabad akarattal követtek el. [Vö. DS 1513; DS 3897; VI. Pál pápa: Beszéde az áteredő bűnről tartott szimpózium résztvevőihez]

396 Isten az embert saját képmására teremtette, és barátságába fogadta. Az ember, a szellemi teremtmény ebben a barátságban csak úgy élhet, hogy szabadon aláveti magát Istennek. Ezt fejezi ki az embernek adott tilalom, hogy ne egyen a jó és a rossz tudásának fájáról",mert azon a napon, amikor róla eszel, meg fogsz halni" (Ter 2,17). "A jó és a rossz tudásának fája" (Ter 2,17) szimbolikusan arra az áthághatatlan küszöbre utal, melyet az embernek mint teremtménynek szabadon el kell ismernie és hűségesen tiszteletben kell tartania. Az ember a Teremtőtől függ; alá van vetve a teremtés törvényeinek és az erkölcsi normáknak, melyek a szabadság használatát szabályozzák.

397 Az ördögtől megkísértett ember hagyta, hogy szívében meghaljon a Teremtője iránti bizalom, [Vö. Ter 3,1--11.] és visszaélve szabadságával nem engedelmeskedett Isten parancsának. Ebben állt az ember első bűne. [Vö. Róm 5,9.] Ettől kezdve minden bűn engedetlenség Istennel szemben és bizalmatlanság az Ő jóságával szemben.

398 E bűnben az ember Isten elé helyezte magát, és ezáltal megvetette Istent: önmagát választotta Istennel szemben, teremtett voltának követelményeivel szemben, és ezért saját java ellenére. A szentség állapotában teremtett ember arra rendeltetett, hogy Isten a dicsőségben teljesen "megistenítse" őt. Az ördög kísértésére olyan akart lenni",mint Isten", [Vö. Ter 3,5.] de "Istenen kívül és Isten előtt, és nem Isten szerint". [Szent Maximus Confessor: Ambiguorum liber: PG 91, 1156.]

399 A Szentírás bemutatja ennek az első engedetlenségnek tragikus következményeit. ádám és éva azonnal elveszítették az eredeti szentséget. [Vö. Róm 3,23.] Féltek Istentől, [Vö. Ter 3,9--10.] akiről egy olyan Isten torz képét alkották maguknak, aki féltékeny a maga előjogaira. [Vö. 3,5.]

400 Az eredeti igazságnak köszönhető összhang megbomlott; megtört a lélek szellemi képességeinek uralma a test fölött; [Vö. 3,7.] a férfi és a nő közötti egységben feszültségek támadtak; [Vö. 3,11--13.] kapcsolataikat az ösztönösség és az uralomvágy határozta meg. [Vö. 3,16.] A teremtéssel való összhang is összetört: a látható teremtés idegen és ellenséges lett. [Vö. 3,17--19.] Az ember miatt a teremtés a romlás rabszolgaságába süllyedt. [Vö. Róm 8,20.] Végül valóság lett az a következmény is, amit az engedetlenség esetére Isten kifejezetten kilátásba helyezett: [Vö. Ter 2,17.] az ember "visszatér a porba, melyből vétetett". [Vö. Ter 3,19.] Az emberiség történelmébe belép a halál. [Vö. Róm 5,12.]

401 Az első bűn után a bűn valóságos "inváziója" tölti be a világot: a Kain által Ábel ellen elkövetett testvérgyilkosság; [Vö. Ter 4,3--15.] általános korrupció a bűn következtében; [Vö. 6,5.12; Róm 1,18--32.] a bűn Izrael történetében is gyakran megnyilvánul, főként mint a Szövetség Istene elleni hűtlenség és Mózes Törvényének megszegése; s még a krisztusi megváltás után is, a keresztények között sokféleképpen nyilvánul meg a bűn. [Vö. 1Kor 1--6; Jel 2--3.] A Szentírás és az Egyház hagyománya állandóan emlékeztet a bűn jelenlétére és egyetemességére az emberi történelemben:

"Ami az isteni kinyilatkoztatásból kitűnik, összhangban van a tapasztalattal. Mert amikor az ember a szíve mélyébe tekint, valóban észleli, hogy hajlik a rosszra és sokféle rossz környékezi, s ezek nem származhatnak a Teremtőjétől, aki jó. Az ember gyakran nem hajlandó elismerni Istent alkotójának, ezzel megtagadja létének a végső célra irányulását, egyúttal szétrombolja saját belső rendjét, valamint a többi emberhez és az egész teremtett világhoz fűződő rendezett kapcsolatát." [II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes, 13.]

402 ádám bűnébe minden ember bele van foglalva. Szent Pál ezt mondja: "Egy ember engedetlensége által bűnössé váltak sokan" (Róm 5,19), azaz minden ember: "Amint tehát egy ember által lépett a világba a bűn, majd a bűn folyományaként a halál, és így a halál minden ember osztályrésze lett, mert mindnyájan bűnbe estek (...)" (Róm 5,12). A bűn és a halál egyetemes voltával állítja szembe az Apostol a Krisztusban való üdvösség egyetemességét: "Amint tehát egynek vétke minden emberre kárhozatot hozott, úgy egynek [Krisztusnak] igazsága az élet megigazulását" (Róm 5,18).

403 Az Egyház Szent Pált követve mindig tanította, hogy az emberekre nehezedő mérhetetlen nyomorúság, rosszra való hajlandóságuk és halandóságuk meg nem érthető ezeknek ádám bűnével való kapcsolata és a ténnyel való kapcsolat nélkül, hogy ő átadta nekünk a bűnt, melytől érintetten születünk valamennyien, s mely "a lélek halála".

[Vö. DS 1512.] E hitbizonyosság miatt szolgáltatja ki az Egyház a keresztséget a bűnök bocsánatára a csecsemőknek is, akik személyes bűnt nem követtek el. [Vö. DS 1514.]

404 ádám bűne hogyan vált minden leszármazottjának bűnévé? Az egész emberi nem úgy van ádámban",mint egyetlen ember egyetlen teste". [Aquinói Szent Tamás: Quaestiones disputatae de malo 4,1.] "Az emberi nem ezen egysége" miatt minden ember benne foglaltatik ádám bűnében, mint ahogy mindannyian benne foglaltatnak a Krisztus igazságában. Az áteredő bűn átszármazása azonban misztérium, melyet teljesen nem tudunk megérteni. A kinyilatkoztatás által azonban tudjuk, hogy ádám az eredeti szentséget és igazságot nemcsak önmaga, hanem az egész emberi természet számára kapta: Amikor ádám és Éva engedett a kísértőnek, személyes bűnt követtek el, de ez a bűn az emberi természetet érinti, melyet bűnük után bukott állapotban adnak tovább. [Vö. DS 1511--1512.] Olyan bűn ez, mely nemzés által az egész emberiségre átszármazik; tudniillik egy olyan emberi természet továbbadása által, mely meg van fosztva az eredeti szentségtől és igazságtól. Ezért az áteredő bűnt analóg értelemben nevezzük "bűnnek": "magunkra vont" (contractum), és nem elkövetett bűn; állapot, és nem cselekedet.

405 Az áteredő bűn, jóllehet mindenki sajátja, [Vö. DS 1513.] Ádám egyetlen leszármazottjában sem személyes bűn. Megfosztottság az eredeti szentségtől és igazságtól, de az emberi természet teljesen nem romlott meg: természetes erői megsebesültek, tudatlanságnak, fájdalomnak és a halál uralmának vettetett alá és hajlik a bűnre (e rosszra való hajlandóságot nevezzük "concupiscentiának"). A keresztség Krisztus kegyelmének életét ajándékozva eltörli az áteredő bűnt, és az embert ismét Isten felé fordítja, de a meggyöngült és rosszra hajló természetet sújtó következmények megmaradnak az emberben, és lelki harcra hívják.

406 Az Egyháznak az áteredő bűn átszármaztatásáról szóló tanítása főleg az 5. században, különösen Szent Ágoston antipelagiánus gondolkodása hatására, és a 16. században a reformációval szemben tisztázódott. Pelagius azt tartotta, hogy az ember pusztán szabad akaratának természetes erejével, Isten kegyelmének segítsége nélkül képes erkölcsileg jó életet élni, és Ádám bűnének hatását a rossz példa hatására csökkentette. Ezzel szemben az első reformátorok azt tanították, hogy az ember az áteredő bűn miatt teljesen megromlott, és szabadsága semmivé vált. A minden ember által örökölt bűnt azonosították a rosszra való hajlandósággal, a concupiscentiával, mely legyőzhetetlen. Az Egyház az áteredő bűnre vonatkozó kinyilatkoztatás tartalmáról különösen is nyilatkozott 529-ben a II. Orange-i Zsinaton [Vö. DS 371--372.] és 1546-ban a Trienti Zsinaton. [Vö. DS 1510--1516.]

407 Az áteredő bűnről szóló tanítás a krisztusi megváltásról szóló tanítással együtt világos képet ad az emberről és cselekedeteiről a világban. Az ősszülők bűne által az ördög bizonyos uralmat nyert az ember fölött, de az ember szabad maradt. Az áteredő bűn "rabszolgasághoz vezet az ördögnek, vagyis annak hatalma alatt, »aki a halál birodalmát birtokolta«". [Vö. DS 1511; Zsid 2,14.] Annak figyelmen kívül hagyása, hogy az emberi természet sebzett és rosszra hajló, súlyos tévedésekre vezet a nevelés, a politika, a társadalmi cselekvés [Vö. II. János Pál pápa: Centesimus annus enciklika, 25.] és az erkölcsiség területén.

408 Az áteredő bűn és az emberek minden személyes bűnének következményei a világra a maga egészében bűnös állapotot hoznak, melyet Szent János kifejezésével "a világ bűnének" lehet nevezni (Jn 1,29). E kifejezéssel jelöljük azt a negatív hatást is, melyet az emberek bűnéből származó társadalmi föltételek és struktúrák a személyekre gyakorolnak. [Vö. II. János Pál pápa: Reconciliatio et poenitentia, 16.]

409 A "teljesen a gonosz hatalmában lévő" (1Jn 5,19) [Vö. 1Pt 5,8.] világ e tragikus állapota küzdelemmé teszi az ember életét:

"Az emberek egész történelmén végighúzódik a kemény harc a sötétség hatalmai ellen, mely a történelem hajnalán kezdődött és az utolsó napig fog tartani az Úr tanítása szerint. E harc részeseként az embernek szüntelenül küzdenie is kell, hogy kitarthasson a jóban; és saját belső egységét csak Isten kegyelmének segítségével és komoly erőfeszítések árán tudja elérni." [II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes, 37.]

410 Bukása után Isten nem hagyta magára az embert. Épp ellenkezőleg, Isten hívja őt [Vö. Ter 3,9.] és titokzatos módon hirdeti neki a rossz fölötti győzelmet és a fölemelést a bukásból. [Vö. Ter 3,15.] A Teremtés könyvének e szakaszát Protoevangéliumnak, 'Ősevangéliumnak' nevezzük, mivel ez az első híradás a megváltó Messiásról és a harcról a kígyó és az Asszony között, valamint az Asszony utódának végső győzelméről.

411 A keresztény hagyomány e szentírási részletben az "új ádámról" [Vö. 1Kor 15,21--22.45.] szóló jövendölést látja, aki a "kereszthalálig tartó engedelmességével" (Fil 2,8) túláradó módon teszi jóvá ádám engedetlenségét. [Vö. Róm 5,19--20.] Egyébként számos egyházatya és egyháztanító a "protoevangéliumban" megjövendölt Asszonyban Krisztus anyját, Máriát mint "új évát" látja. Ő volt az, aki elsőként és egyedülálló módon részesült Krisztus bűn fölötti győzelméből: az áteredő bűn minden szennyétől mentesnek őriztetett meg, [Vö. DS 2803.] és egész földi életében Isten különleges kegyelméből semmiféle bűnt nem követett el. [Vö. DS 1573.]

412 De miért nem akadályozta meg Isten az első embert abban, hogy vétkezzék? Nagy Szent Leó válaszol: "Amiben az Úr kimondhatatlan kegyelme által részesülünk, az értékesebb annál, amit az ördög irigysége miatt elvesztettünk". [Nagy Szent Leó: Sermo 73,4] és Aquinói Szent Tamás: "Semmi akadálya annak, hogy az emberi természet valami többre legyen teremtve a bűn után: Isten megengedi a rosszat, hogy abból valami jobbat fakasszon. Ezért mondja a Róm 5,20: »Ahol pedig eláradt a bűn, túláradt a kegyelem«. És ezért mondjuk a húsvéti gyertya megáldásában: »ó, boldog bűn, mely ilyen és ily nagy Megváltót érdemelt!«". [Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae III, 1, 3 ad 3; Szent Tamás itt idézett szavait az Exsultetben énekeljük.]

413 "Isten a halált nem alkotta, és nem leli örömét az élők pusztulásában (...). A Sátán irigysége révén azonban a világra jött a halál." (Bölcs 1,13; 2,24)

414 A Sátán, más néven az ördög és a többi démonok bukott angyalok, mert szabadon visszautasították Isten és az Ő tervének szolgálatát. Istennel szembeni állásfoglalásuk végleges. Arra törekszenek, hogy az embert társukká tegyék az Isten elleni lázadásban.

415 "Isten igazságban alkotta az embert, ő azonban története kezdetétől a Gonosz sugallatára visszaélt szabadságával, szembeszállt Istenével, és nélküle akarta elérni célját." [II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes, 13.]

416 ádám mint az első ember bűne által az Istentől kapott eredeti szentséget és igazságot nemcsak önmagának, hanem minden embernek elveszítette.

417 ádám és éva utódaiknak első bűnük által megsebzett és ezért az eredeti szentségtől és igazságtól megfosztott emberi természetet adtak tovább. E megfosztottságot nevezzük "áteredő bűnnek".

418 Az áteredő bűn következményeként az emberi természet erejében meggyöngült, tudatlanságnak, fájdalomnak és a halál uralmának vettetett alá, és a bűnre hajlamos lett (e hajlandóságot nevezzük "concupiscentiának").

419 "A Trienti Zsinatot követve valljuk tehát, hogy az áteredő bűn az emberi természettel együtt »szaporodással, nem utánzással« származik tovább, és »mindenkinek sajátja«". [VI. Pál pápa: Sollemnis Professio fidei, 16]

420 Krisztus bűn fölötti győzelme értékesebb javakat ajándékozott nekünk azoknál, melyeket a bűn elvett tőlünk: "Ahol pedig elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem" (Róm 5,20).

421 "A világot (...) a keresztények hite szerint a Teremtő szeretetből alkotta és tartja fönn. A bűn szolgaságába került ugyan, de a megfeszített és föltámadt Krisztus, megtörvén a Gonosz hatalmát, megszabadította (...)." [II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes, 2.]

Tanítóhivatali megnyilatkozások

Szent I. Damasus: Töredékek keleti püspököknek írt levelekből (Kr. u. 374) (DH 146)

Mit mondhatunk arra, hogy magának a főbűnnek és a vele járó teljes romlásnak a fő indítéka az ember értelmében van? Ha ugyanis nem veszett volna el elsőként az ember érzéke a jó és a rossz kiválasztásában, nem halt volna meg; hogyan hát a vakmerő feltételezés, hogy majd végül egyáltalán nem kell üdvözülnie annak, akiről tudjuk, hogy minden mást megelőzve vétkezett?

1. kánon. A karthágói egyházban tartott szent zsinatra egybegyűlt valamennyi püspök úgy látta jónak: ha bárki állítja, hogy ádám, az első ember halandónak teremtetett, mégpedig oly módon, hogy akár vétkezett, akár nem, testi halált kellett volna elszenvednie, vagyis, hogy elhagyja a testet, nem a bűn büntetésül, hanem természeti szükségszerűség folytán, legyen kiközösítve.

2. kánon. úgyszintén úgy határoztak: ha valaki tagadja, hogy az anyaméhből újonnan született csecsemőket meg kell keresztelni, vagy azt állítja, hogy a bűnök bocsánatára keresztelik meg ugyan őket, de semmi olyat nem hoznak magukkal az Ádámtól való eredeti bűnből, amit az újjászületés fürdője engesztel ki, vagyis következésképpen rájuk a keresztelés formájában a „bűnök bocsánatára” kifejezés nem helyesen, hanem tévesen van értelmezve, legyen kiközösítve. Mert nem lehet máshogyan értelmezni az Apostol szavait: „Egy ember által lépett a világba a bűn, majd a bűn következményeként a halál, és így a halál minden ember osztályrésze lett, mert mindnyájan vétkeztek” [vö. Róm 5,12], csak azon a módon, ahogy a mindenhol elterjedt katolikus Egyház azt mindenkor értelmezte. Tehát a hitnek e szabálya szerint a kicsinyeket, akik koruknál fogva bűnt elkövetni maguktól még képtelenek, valóságosan azért kereszteljük meg a bűnök bocsánatára, hogy az újjászületésükben megtisztuljanak attól, amit származásuk révén magukkal hoztak.

Szent Zosimus: „Epistula tractoria” a keleti egyházaknak (Kr. u. 418) (DH 231)

Hűséges az Úr minden igéjében [Zsolt 144,13] és az Ő keresztsége szóban és tényben, azaz cselekedetben, hitvallásban és a bűnök valós megbocsátásában az egész emberi nem, minden állapota, minden életkor és mindkét nem számára ugyanúgy hatékony. Csak az szabadul meg, aki korábban a bűn szolgája volt, s csak az mondható megváltottnak, aki korábban igazán a bűn rabja volt, miként írva van: „ha majd a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek” [Jn 8,3]. Általa születünk ugyanis lelkileg újjá, általa feszíttetünk meg a világnak. Az Ő halála tépi szét a halálnak azt a kézzel írt adóslevelét [vö. Kol 2,14], amely halált ádám mindannyiunkra hozott, és amely minden lélekre átszármazott. Ez az {adóslevél} mindenkit, aki e világra született, mielőtt a keresztség meg nem szabadítja, elmarasztalóan tartja nyilván.

1. fejezet. ádám törvényszegésében minden ember természettől adott [vö. Szent Ágoston: De natura et gratia, 40,47] lehetősége és ártatlansága elveszett, s a szabad akarat által senki sem emelkedhet ki annak a romlásnak mélységeiből, hacsak a könyörülő Isten kegyelme föl nem emeli, ahogyan ezt a boldogemlékű Ince pápa a Karthágói zsinat atyáihoz írott levelében kinyilvánította és tanította [„In requirendis” levél, 7. Kr. u. 417.]: „Bár az ember birtokolta hajdan a szabad akaratot, ám javával oktalanul visszaélt, s elbukva elmerült a törvényszegés mélységeiben, és most semmije sincs, amivel valamiképpen kiemelkedhetne onnan; szabadságától mindörökre megfosztva ott feküdt volna önnön romlásában elmerülve, mint legyőzött, ha azután Krisztus eljövetele kegyelemből ismét fel nem emelte volna, mert Krisztus az új teremtés tisztító ereje által saját keresztségi fürdőjével minden korábbi bűnt eltörölt.”

Szent Simplicius / Arles-i zsinat: Lucidus áldozópap engedelmességi jegyzőkönyve (Kr. u. 473) (DH 341)

állítom továbbá, hogy a korszakok szabályszerű sorrendje szerint, egyesek a kegyelem törvénye, mások Mózes törvénye, ismét mások a természet törvénye által, amelyet Isten mindenkinek a szívébe írt [Róm 2,15], Krisztus eljövetelének reményében üdvözültek; mégis a világ kezdetétől senki sincs föloldva az eredeti adósság kötelezettségétől, hacsak nem a szent vér közbenjárása által.

Szent Anastasius: A „Bonum atque iucundum” levél Gallia püspökeinek, 4,13. (Kr. u. 498) (DH 361)

Hogyha azt vélik, hogy ők talán igazságosan és jól beszélnek, hogy méltán mondják, hogy a lelkeket a szülők adják át, - minthogy a lelkeket a bűnök hálója fonja körül, - az így szólókkal ezzel a bölcs szétválasztással kellene megkülönböztetniük: hogy ti. a szülők semmi mást nem tudnak átadni, mint amit előzetes rossz választásuk miatt elkövettek, azaz a bűnt és a bűn büntetését; ezt a nemzésből következő ivadék világosan megmutatja, hiszen ebből következően az emberek bűnre hajlóan és erkölcsileg eltorzultan születnek. Világosan látható, hogy bizony ehhez az egyhez Istennek semmi köze sincs; s nehogy az emberek a szerencsétlenségnek ebbe a szükségszerűségébe beleessenek, halálfélelmet keltett s így közölte tiltását és parancsát. Tehát a nemzés által világosan megnyilvánul, hogy mit adnak át a szülők, és megmutatkozik, hogy kezdettől fogva egészen végig mit cselekedett vagy mit cselekszik Isten.

1. kánon. Ha valaki azt mondja, hogy Ádám törvénysértése által az ember nem teljesen, azaz nem testileg-lelkileg „vált rosszabbá” [Szent Ágoston: De nuptiis et concupscentia, 4,4,4-7] hanem úgy hiszi, hogy amíg a lélek sértetlenül megőrzi szabadságát, a test romlást szenved, Pelagius tévedésétől rászedetve szembeszegül az írással, amely azt mondja: „A lélek, amely vétkezett maga is meghal” [Ez 18,20] és „Nem tudtátok, hogy annak szolgái vagytok és annak kell engedelmeskednetek, akinek mint szolgák alárendelitek magatokat? [Róm 6,16]; valamint: „Mindenki annak rabja, aki legyőzte” [vö. 2Pét 2,19].

2. kánon. Ha valaki azt állítja, hogy Ádám törvényszegése egyedül neki volt romlására, de már sarjadékainak nem ártott, avagy azt bizonygatja, hogy csak a test halála, amely a bűn büntetése, származott át az első emberről az egész emberiségre, de már nem így a bűn, amely a lélek halála: az ilyen ember igazságtalan Istennel szemben és ellentmond az Apostol szavának: „Egy ember által lépett be a világba a bűn, és a bűn által a halál minden ember osztályrésze lett, akiben mindnyájan vétkeztek” [vö. Róm 5,12].

21. kánon. „A természet és a kegyelem. Azokhoz, akik a Törvény által akartak megigazulni, s közben kiestek a kegyelemből, nagyon igazul szólott így az Apostol: Ha a törvényből van a megigazulás, Krisztus hiába halt meg [Gal 2,21]; de azoknak is, akik a kegyelmet, amelyet a Krisztusban való hit ajánl és fölfog, természetnek gondolják, ugyanígy ezt lehet mondani: ha a természet útján igazzá válhat az ember, „Krisztus hiába halt meg”. Mert eleddig volt a Törvény és nem vezetett megigazulásra; mert volt a természet és nem vezetett megigazulásra. Ezért hát Krisztus nem halt meg hiába, hogy a Törvény is általa teljesedjék be, aki azt mondja: „Nem megszüntetni jöttem a Törvényt, hanem teljessé tenni” [Mt 5,17], s az ádámban megromlott természet Őáltala újuljon meg, aki azt mondta, „azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett” [Lk 19,10]” [Szent Ágoston: De gratia Dei et libero arbitrio, 13,25]

II. Bonifác: A „Per filium nostrum” levél Caesarius arles-i püspöknek (Kr. u. 531) (DH 400)

Ezért szerfölött csodáljuk azokat, akik ellenkezőleg vélekednek: olyannyira terhelve vannak még egy ősi téveszme maradványaival, és nem hiszik el, hogy Krisztushoz nem a természet, hanem Isten jótéteménye révén jutunk el. azt mondják, hogy inkább a természet java – amelyről tudjuk, hogy ádám bűne megrontotta – a mi hitünk szerzője, mint Krisztus…

I. Honorius / VI. Toledói zsinat: A Háromságról és az Isten Fiáról, a megtestesült Megváltóról (Kr. u. 638) (DH 491)

Az istenségnek a három személye közül tehát egyedül a Fiúról valljuk, hogy kilépett az Atya titkos rejtekéből az emberi nem megváltására, a bűnökért járó tartozások visszafizetésére, amelyet eredetileg ádám engedetlensége által, továbbá a mi szabad akaratunkkal szereztünk magunknak.

III. Pál / Tridenti Zsinat: 5. ülés: Határozat az áteredő bűnről (Kr. u. 1546) (DH 1510-1516)

Hogy a mi katolikus hitünk, „amely nélkül lehetetlen Istennek tetszeni” [Zsid 11,6], a tévedésektől megtisztulva csorbítatlanul megőrizze vegyítetlen tisztaságát, s hogy a keresztény népet „a tévedésbe ejtő álnokság szelei el ne sodorják” [Ef 4,14],
- mivel ezekben az időkben amaz ősi kígyó [vö. Jel 12,9; 20,2], az emberi nem örök ellensége az Isten Egyházát temérdek egyéb gonoszság mellett azzal is felforgatta, hogy magáról az eredeti bűnről és annak gyógyszeréről nemcsak új, hanem régi tévedéseket is felszított -, a Tridenti szentséges, egyetemes és általános zsinat, …

vissza kívánván szólítani az eltévelyedetteket és megerősíteni az ingadozókat, követve a Szentírást, a szent atyák, a megerősített zsinatok tanúságait, s magának az Egyháznak ítéletét és egyöntetű állásfoglalását is, megvallja és hirdeti mindazt, amit az eredeti bűnről az alábbiakban kimond:

1. Aki nem vallja, hogy ádám, az első ember, amikor a paradicsomban megszegte Isten parancsát, azon nyomban elveszítette szentségét és megigazultságát, amelyben Isten őt létrehozta, és sértő törvényszegése miatt oly mértékben fölkeltette Isten haragját és felháborodását, hogy a halál jutott neki osztályrészül, amivel Isten korábban fenyegette is, s a halállal egyszersmind fogolyként annak hatalma alá került, aki ezután „a halálon uralkodott” [Zsid 2,14], vagyis az ördög hatalma alá (került), s ezért „a sértő törvényszegés miatt ádám teljesen, testileg és lelkileg romlott állapotba került” [vö. DH 371]: legyen kiközösítve.

2. „Ha valaki azt állítja, hogy Ádám törvényszegése egyedül neki magának volt romlására és nem az ő ivadékainak”; hogy az Istentől nyert szentséget és megigazultságot, amelyet elvesztett, csak a maga számára vesztette el, s nem számunkra is; vagy hogy az engedetlenség bűne által csak a „halált és a testi büntetéseket származtatta át az egész emberiségre, nem pedig a bűnt is, amely a lélek halála”: legyen kiközösítve, mivel ellentmond az Apostol szavainak: „Egy ember által lépett a világba a bűn, akiben mindnyájan vétkeztek [Róm 5,12]” [DH 372]..

3. Ha valaki ádámnak ezt a bűnét, amely eredetét tekintve egy, és nem utánzás, hanem leszármazás által ered át mindenkire, és sajátjaként van benne minden egyes emberben, megszüntethetőnek mondja akár az emberi természet erői révén, akár másféle gyógyszerrel, mint az egyetlen közvetítő, a mi Urunk Jézus Krisztus [vö. DH 1347] érdeme által, aki az Ő vére által [vö. Róm 5,9k] kibékített minket Istennel, aki „megigazulásunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká lett” [1Kor 1,30]; vagy aki tagadja, hogy a Krisztus Jézus által szerzett megváltó érdem a keresztség szentségének útján fejti ki hatását mind a felnőttekre, mind a gyermekekre, ha szertartását az Egyház által gyakorolt formában szabályszerűen végzik: legyen kiközösítve.
Mert „nem adatott más név az ég alatt az embereknek, melyben üdvözülhetnének” [ApCsel 4,12]. Ezért halljuk: „íme az Isten Báránya, íme aki elveszi a világ bűneit” [Jn 1,29]. Valamint: „Mert mindannyian, akik megkeresztelkedtetek, Krisztus öltöttétek magatokra” [Gal 3,27].

4. Ha valaki tagadja, hogy az újonnan megszületett csecsemőt meg kell keresztelni akkor is, ha megkeresztelt szülőktől ered, „vagy bár állítja, hogy meg kell keresztelni őket a bűnök bocsánatára, de azt mondja, hogy a gyermek semmi olyat nem hordoz az ádámtól való eredeti bűnből, amit az újjászületés fürdőjében ki kellene engesztelni”, hogy így a gyermek elnyerhesse az örök életet, vagyis következésképpen a keresztelés formáját a bűnök bocsánatára nem helyesen, hanem tévesen értelmezi: legyen kiközösítve.
Mert nem lehet máshogyan érteni az Apostol szavait: „Egy ember által lépett be a világba a bűn, és a bűn által a halál, minden emberre elhatott (átterjedt), akiben mindnyájan vétkeztek” [Róm 5,12], csak azon a módon, ahogyan a mindenütt elterjedt katolikus Egyház ezt mindenkor értette. „Ezért tehát a hitnek a szabálya az apostoli hagyomány szerint, a kicsinyekre is érvényes, akik koruknál fogva bűnt elkövetni még maguktól képtelenek, de akiket ezért valóban meg kell keresztelni a bűnök bocsánatára, hogy újjászületésükben megtisztuljanak attól, amit származásuk révén magukra vontak” [DH 223] „Aki újjá nem születik vízből és Szentlélekből, az nem mehet be Isten országába” [Jn 3,5].

5. Ha valaki tagadja, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme, amely a keresztségben adatik, eltörli az eredeti bűn állapotát, vagy állítja, hogy nem törli el teljesen azt, ami valódi és sajátos értelemben vett bűn, hanem csak letörli [vö. Szent Ágoston: Contra duas epistulas Pelagianorum, 1, 13,26], vagy csak nem tudja be: legyen kiközösítve.
Mert az újjászületett lelkekben Isten semmit nem utál, mivel: „nincs semmi elmarasztaló ítélet azok ellen, akik a keresztségben Krisztussal együtt a halálba temetkeznek” [Róm 6,4], „akik nem a test szerint élnek” [Róm 8,1], hanem a régi embert levetve felöltötték az újat, akik „Istenhez hasonlóvá tétettek” [Ef 4,22k; Kol 3,9k], ártatlan, szeplőtelen, tiszta, hibátlan és Istentől szeretett fiakká lettek, s akik „Istennek örökösei, Krisztusnak pedig társörökösei” [Róm 8,17] úgy, hogy a mennybe való belépésük útjában semmi sem áll.
Ez a szentséges zsinat vallja és tartja, hogy a megkereszteltekben ugyan megmarad a rendetlen kívánság (concupiscentia) vagy a bűnrevivő kívánság (fomes), de amikor harcra kerül a sor, ez a rendetlen kívánság egyáltalán nem képes ártani azoknak, akik nem egyeznek bele a bűnbe és Jézus Krisztus kegyelmével férfiasan küzdenek ellene. Mert bizony „aki szabályszerűen küzd, koszorút nyer” [2Tim 2,5]. A szent zsinat hirdeti, hogy ezt a rendetlen kívánságot, amelyet az Apostol olykor „bűnnek” nevez [pl. Róm 6,12-15; 7,7.14-20] az Egyház sosem úgy értelmezte, hogy azért bűn az elnevezése, mintha az újjászületettekben valódi és sajátos értelemben bűn lenne, hanem mert a bűnből van, és a bűnre hajlik. Aki ellenkezőleg gondolkodik: legyen kiközösítve.

6. Ez a szentséges zsinat kinyilvánítja azt is, hogy nincs szándékában az eredeti bűnről szóló eme határozat megállapításait vonatkoztatni az Isten Anyjára, a Boldogságos és Szeplőtelen Szűz Máriára, hanem ővele kapcsolatban a boldogemlékű IV. Sixtus pápa rendelkezéseit kell követni, mégpedig az azokban foglalt büntetések terhe alatt, amely rendelkezéseket ez a szentséges zsinat ezennel megújítja. [vö. DH 1400; 1425k]

Uo.: 6. Ülés: Határozat és kánonok a megigazulásról (Kr. u. 1547) (DH 1521; 1523; 1555; 1557; 1575)

1. fejezet. Először a szent zsinat kinyilvánítja: a megigazulás tanának tiszta és sértetlen megértéséhez mindenkinek tudnia és vallania kell, hogy amikor Ádám törvényszegése következtében minden ember elveszítette ártatlanságát [Róm 5,12; 1Kor 15,22; DH 239], akkor valamennyien „tisztátalanná lettek” [Iz 64,6] és ahogyan az Apostol mondja: „természettől a harag fiai” [Ef 2,3], és amiként az eredeti bűnről hozott határozatban kifejtettük, olyannyira „a bűn szolgái lettek” [Róm 6,20] és az ördög és a halál hatalma alá kerültek, hogy nem csak a pogányok a természet ereje által [1. kánon], de még a zsidók Mózes Törvénye betűjének a segítségével sem képesek megszabadulni onnan, vagy fölkelni, noha a szabad akaratuk a legkevésbé szűnt meg [5. kánon], bár meggyöngült és rosszra hajló lett [DH 378].

3. fejezet. Jóllehet Ő valóban „mindenkiért halt meg” [2Kor 5,15], nem mindenki kapja meg halálának jótéteményét, hanem csak azok, akik részesednek szenvedésének érdemében. Mert való igaz, hogy az emberek, ha nem ádám magvából, az ő utódaiként születnének, nem születnének a megigazulatlanság állapotában, mivel a tőle való továbbszármazás révén, miközben fogantatnak, saját megigazulatlanságukat szerzik meg…

5. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy ádám bűnbeesése után az emberi szabad akarat elveszett és megsemmisült, vagy csak névleges érvényű dologról van szó, sőt, puszta névről, valóságos tartalom nélkül, azaz végül is egy koholmányról, amelyet a sátán csempészet be az Egyházba: legyen kiközösítve [vö. DH 1521; 1525; 1486].

7. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a megigazulás előtt minden cselekedete, bármilyen szándékkal történt is, valóságosan bűn, vagy Isten gyűlöletére méltó, és hogy minél erőteljesebben törekszik valaki a kegyelem elnyerésére előkészülni, annál súlyosabban vétkezik: legyen kiközösítve [vö. DH 1526].

25. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az igazak legalább bocsánatos, vagy (ami még tűrhetetlenebbül hangzik) egyenesen halálos bűnt követnek el bármilyen jócselekedetükkel, s ezért örök büntetést érdemelnek, és csak azért nem kerülnek ítélet alá, mert Isten e tetteket nem tudja be ítéletre: legyen kiközösítve [vö. DH 1538; 1481k].

Néhányan aztán vita tárgyává tették, hogy az angyalok személyes teremtmények-e, ill. hogy az anyag és szellem között lényeges-e a különbség.
Mások viszont elferdítik a természetfeletti rend „ingyenességének” fogalmát, amikor azt állítják, hogy Isten nem teremthet értelmes lényeket anélkül, hogy ne rendelné és ne hívná őket boldogító színelátására.
Még ez sem elég; miután a Tridenti zsinat határozatait elvetik, szétrombolják az eredeti bűn igazi fogalmát, és vele együtt a bűnnek, mint Isten megsértésének, valamint a Krisztus által érettünk adott elégtételnek a fogalmát is…

VI. Pál / II. Vatikáni Zsinat: „Gaudium et spes” lelkipásztori határozat az Egyházról a mai világban (Kr. u. 1965) (DH 4313-4315; 4318)

13. Isten igazságban alkotta az embert, ő azonban története kezdetétől a Gonosz sugallatára visszaélt szabadságával, szembeszállt Istenével, és nélküle akarta elérni célját. Noha fölismerték Istent, mégsem dicsőítették Istenként, oktalan szívük elhomályosult, és inkább a teremtménynek szolgáltak, mint a Teremtőnek. [Vö. Róm 1,21--25.] Ami az isteni kinyilatkoztatásból kitűnik, összhangban van a tapasztalattal. Mert amikor az ember a szíve mélyébe tekint, valóban észleli, hogy hajlik a rosszra is, és sokféle rossz környékezi, s ezek nem származhatnak a Teremtőjétől, aki jó. Az ember gyakran nem hajlandó elismerni Istent alkotójának, ezzel megtagadja létének a végső célra való irányulását, egyúttal szétrombolja saját belső rendjét, valamint a többi emberhez és az egész teremtett világhoz fűződő rendezett kapcsolatát.

így tehát az ember önmagában megosztott. Ezért mind az egyéni, mind a közösségi élet teljes egészében küzdelem, mégpedig drámai küzdelem a jó és a rossz, a világosság és a sötétség között. Mi több, az ember úgy találja, hogy a maga erejéből hatékonyan nem verheti vissza a rossz támadásait, olyannyira, hogy mindenki úgy érzi magát, mintha bilincsbe volna verve. De maga az Úr jött el, hogy megszabadítsa és megerősítse az embert: hogy őt belsőleg megújítsa, a "világ fejedelmét pedig', aki a bűn szolgaságában tartotta az embert",kivesse" (vö. Jn 12,31). [Vö. Jn 8,34.] A bűn azonban az embert kisebbíti azáltal, hogy akadályozza teljességének elérését.

E kinyilatkoztatás fényében kapja végső magyarázatát az emberek által tapasztalt magasztos hivatás és mélységes nyomorúság.

A test-lélek ember
14. A test és lélek egysége, az ember testi mivoltánál fogva magába gyűjti az anyagi világ elemeit, melyek általa érik el céljukat és emelik föl hangjukat a Teremtő szabad dicséretére. [Vö. Dán 3,57--90.] Az embernek tehát nem szabad lenéznie a testi életet, épp ellenkezőleg, testét mint Istentől teremtett és az utolsó napon föltámadó valóságot, jónak és tiszteletreméltónak kell tartania. Mivel azonban a bűn megsebezte, érzi a test lázongását. Így tehát maga az emberi méltóság követeli, hogy testében Istent dicsőítse, [Vö. 1Kor 6,13--20.] és ne engedje szíve romlott hajlamainak szolgálni.

Az ember pedig nem téved, amikor az anyagi dolgoknál magasabbrendűnek ismeri meg és nem csupán a természet egy részecskéjének vagy a társadalom anonim elemének tekinti magát. Benső valójával ugyanis a dolgok teljességét meghaladja: ebbe a mély benső világba tér, amikor a szívébe fordul, ahol Isten várja őt, aki a szíveket vizsgálja, [Vö. 1Kir 16,7; Jer 17,10.] s ahol ő maga Isten színe előtt dönt a saját sorsáról. Így tehát amikor fölismeri önmagában a szellemi és halhatatlan lelket, nem valami merőben a fizikai és a társadalmi körülményekből fakadó ábrándképpel hitegeti magát, hanem a valóság mély igazságát érinti.

Az értelem méltósága
15. Az isteni világosság részeseként helyesen ítél az ember, amikor azt mondja, hogy értelme révén meghaladja az anyagi világot. Szellemi képességét a századok folyamán a tapasztalati tudományokban, a technikában és a szellemtudományokban serényen használva ő maga valóban előre haladt. Korunkban viszont elsősorban az anyagvilág kutatásában és leigázásában ért el kitűnő eredményeket. Mindeközben a mélyebb igazságot kereste és meg is találta. értelme ugyanis nem korlátozódik pusztán a jelenségekre, hanem az érthető valóságot igaz bizonyossággal meg tudja ragadni, noha a bűn következményeként értelme némiképpen elhomályosult és meggyöngült.

Az emberi személy értelmes természetét végül a bölcsesség tökéletesíti -- és tökéletesíteni is kell --, mely az emberi elmét szelíden vonzza az igaz és a jó keresésére és szeretésére; s ha bölcsesség hatja át az embert, a láthatókon keresztül eljut a láthatatlanokhoz.

A mi korunk pedig az elmúlt századoknál jobban rászorul erre a bölcsességre, hogy minél emberibb legyen minden újdonság, amit az ember fölfedez. A világ jövője forog ugyanis veszélyben, ha nem támadnak bölcsebb emberek. S megjegyzendő, hogy sok gazdaságilag szegény, de bölcsességben gazdag nép a többieknek igen nagy segítséget nyújthat.

A Szentlélek ajándékaként a hit által az ember szemlélheti és ízlelheti az isteni terv misztériumát. [Vö. Sir 17,7--8.]

Mit mond erről a Biblia?

Ter 2,17
De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz."

Ter 3,14-19
Az Úristen így szólt a kígyóhoz: "Mivel ezt tetted, átkozott leszel minden állat és a mező minden vadja között. Hasadon csúszol, és a föld porát eszed életed minden napján. Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba."
Az asszonyhoz pedig így szólt: "Megsokasítom terhességed kínjait. Fájdalmak közepette szülöd gyermekeidet. Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog rajtad."
Az embernek ezt mondta: "Mivel hallgattál az asszony szavára és ettél a fáról, jóllehet megtiltottam, hogy egyél róla, a föld átkozott lesz miattad. Fáradsággal szerzed meg rajta táplálékodat életed minden napján. Tövist és bojtorjánt terem számodra. A mező füvét kell enned. Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél. Mert por vagy és a porba térsz vissza."

Ter 5,1-3
ádám nemzetségtáblája. Azon a napon, amelyen Isten az embert teremtette, az Isten hasonlatosságára alkotta. Férfinak és nőnek teremtette, megáldotta, és embernek nevezte el őket, azon a napon, amelyen teremtette. Amikor aztán Ádám százharmincesztendős lett, gyermeket nemzett a maga képére és hasonlatosságára, s elnevezte azt Szetnek.

Jób 14,1.4
Minden ember, aki anyától született, szegény a napokban, de jóllakik gonddal.
Tisztátalantól vajh születhet-e tiszta? Nem, egyetlen egy sem!

Zsolt 51,7
Lásd, én vétekben születtem, már akkor bűnös voltam, mikor anyám fogant.

Róm 5,12
Amint tehát egy ember által lépett a világba a bűn, majd a bűn folyományaként a halál, és így a halál minden embernek osztályrésze lett, mert mindnyájan vétkeztek...

Róm 5,14
Mindamellett a halál ádámtól Mózesig Úrrá lett azokon is, akik nem vétkeztek a törvényt megszegve, mint ádám, aki az Eljövendőnek előképe.

Róm 5,16
A kegyelemmel tehát másképpen van, mint az egy ember bűnével. Az ítélet ugyanis egynek bűnéért rótt ki büntetést, a kegyelem pedig sok vétekből megigazulásra vezet.

Róm 5,19
Ahogy egy embernek engedetlensége miatt sokan bűnössé váltak, egynek engedelmességéért sokan meg is igazultak.

1Kor 15,21
Mivel egy ember idézte elő a halált, a halottak is egy ember révén támadnak fel.

Ef 2,1-3
Ti is halottak voltatok vétkeitek és bűneitek következtében, amelyekben azelőtt éltetek a világ szokása szerint, a levegőégben uralkodó fejdelemnek a hatalma alatt. Ez a lélek most a hitetlenség fiaiban dolgozik. Közéjük tartoztunk mi is, amíg testi vágyainkban éltünk, s megtettük, amit a test és az érzékek kívántak. Születésünknél fogva mi is a harag gyermekei voltunk, akárcsak a többi ember.

Mit mondanak erről az ókeresztény írók?

(További idézetek várhatók Szent Ireneusztól, Tertullianustól, Órigenésztől, Szent Cyprianustól, Methodiustól, Szent Afraháttól, Szír Szent Efrémtől, Jeruzsálemi Szent Cirilltől, Nagy Szent Baszileiosztól, Nazianzoszi Szent Gergelytől, Szent Ambrustól, Ambrosiasztertől, Aranyszájú Szent Jánostól, Paciántól, Nüssziai Szent Gergelytől, Szent Ágostontól)

De nem azért keresztelkedett meg, mert szüksége volt rá, és nem ezért szállt fölé a galamb képében a Lélek, mi nem így tudjuk, hogy ő azért jött volna a Jordán folyóhoz; ugyancsak nem azért feszítették keresztre, mert az erő elhagyta és gyenge lett, hanem az emberi nemért, amely ádámtól fogva a kígyó okozta halálba és tévedésbe bukott, és akaratlanul is minden ember gonosszá lett. Az Isten ugyanis azt akarta, hogy ők szabadon döntsenek, legyen szabadakaratuk, mind az angyaloknak, mind az embereknek, hogy mindegyik tehesse azt, amit akar, ha a jócselekedetet választja, akkor halhatatlan lesz, és a büntetést elkerüli; de ha gonoszságot művelnek, megbünteti mindegyiküket úgy, ahogyan ő akarja.

Amikor még sötétben és vak éjszakában hánykolódtam, amikor még a világ viharos áradata ide-oda vetett… az akkori szokásaim mellett nehéznek és lehetetlennek tartottam volna, hogy az isteni irgalom nekem is üdvösséget ígér, hogy valaki újjászülethet és az üdvös víz fürdőjében új életre kelhet az ember, leveti azt, ami azelőtt volt, noha testileg ugyanaz marad, lélekben és gondolkodásban mégis megváltozik. Hogyan lehetséges ilyen mérvű változás, kérdeztem magamban, hogy egy csapásra és gyorsan levethető az, ami akár mert velünk született, belerögződött természetünk anyagába, akár mert már annyi ideje együtt éltünk vele.

Ez az álláspont pedig azoknak, akik helyesen gondolkodnak, a megfelelő okot is jelenti. Mivel az első ember, Ádám, megváltozott, és a bűn által jött a világba a halál (Róm 5,12), ezért a második Ádámnak illett változatlannak lennie, hogyha a kígyó ismét kísértene, annak csalását hatástalanítsa, s mivel az Úr változatlan és állandó, a kígyó kísérlete mindenkivel szemben meghiúsuljon. Amint ugyanis, mivel ádám vétkezett, a halál minden emberre átterjedt, úgy mivel az Úr emberré lett, s a kígyót legyőzte, ez az erő át fog szállni minden emberre, úgyhogy mindegyiknek mondja: „Nem ismeretlenek nekünk gondolatai” (2Kor 2,11). Az Úr tehát, aki örökké s természeténél fogva változatlan, szereti az igazságosságot és gyűlöli a gonoszságot, méltán kapja meg a felkenést és a küldést maga is, hogy miközben felveszi a változékony testet, maga változatlan legyen és ugyanaz maradjon, testében azonban elítélje a bűnt (Róm 8,3), és szabaddá tegye azt arra, hogy benne beteljesíthesse a törvény igazságosságát, és mondani lehessen: „mi nem testben vagyunk, hanem Lélekben, ha Isten Lelke lakozik bennünk” (Róm 8,9).

1. kánon. Ha valaki azt mondja, hogy Ádám törvénysértése által a ember nem teljesen, azaz nem testileg-lelkileg „vált rosszabbá”, hanem úgy hiszi, hogy amíg a lélek sértetlenül megőrzi szabadságát, a test romlást szenved, Pelagius tévedésétől rászedetve szembeszegül az írással…
2. kánon. Ha valaki azt állítja, hogy Ádám törvényszegése egyedül neki volt romlására, de már sarjadékainak nem ártott, avagy azt bizonygatja, hogy csak a test halála, amely a bűn büntetése, származott át az első emberről az egész emberiségre, de már nem így a bűn, amely a lélek halála: az ilyen ember igazságtalan Istennel szemben és ellentmond az Apostol szavának.

Az áteredő bűn

Mi a probléma?

Mit mond erről az Egyház?

A Katolikus Egyház Katekizmusa

Tanítóhivatali megnyilatkozások

Mit mond erről a Biblia?

Mit mondanak erről az ókeresztény írók?