A cölibátus(Frissítve: 2011. 02. 16.)
Mi a probléma?Az önként vállalt cölibátus a protestantizmusban szinte teljesen ismeretlen, és általában Luther véleményét osztják, aki szerint mivel a szüzesség csaknem megvalósíthatatlan, ezért a katolikus szerzetesi, illetve papi cölibátus Isten elleni bűn. A hagyományhoz hűséges, ortodox katolikusoknak viszont az a szilárd véleménye, hogy a protestánsoknak ezen állítása nem a Biblia tanítását tükrözi, és hogy Jézus Urunknak és Szent Pálnak erről egészen más véleménye volt. Ezt majd lásd a bibliai részben. Aki tovább olvassa ezt a cikket, az meglátja, hogy mit tanít magáról a cölibátusról a Katolikus Egyház. Ha valaki pedig arra kiváncsi, hogy a Biblia szerint megvalósíthatatlan-e a szüzesség (miként azt a protestánsok vallják), vagy ellenkezőleg, egy értékes keresztény hivatás, az ugorjon a Mit mond a Biblia? részhez.
Mit mond erről az Egyház?
Hittételek (dogmák) és hittételhez közel álló nézetek(csak közvetve) - A házas állapotot nem lehet a Krisztusért vállalt szüzesség vagy nőtlenség elé helyezni, mert jobb és boldogabb abban megmaradni, mint házasságot kötni. ... viszont... - A házasság nem emberi, hanem isteni mű. - A házasság valódi, szoros értelemben vett és Krisztustól alapított szentség.
A Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma
178. Hogyan épül fel Isten népe? Vö.: KEK 873; 934 Az Egyházban isteni alapítás folytán vannak szent szolgák, akik megkapták az egyházi rend szentségét és az Egyház hierarchiáját alkotják. A többieket laikusoknak, világi hívőknek nevezzük. A szent szolgák és a laikusok között egyaránt vannak hívők, akik különleges módon Istennek szentelik magukat az evangéliumi tanácsokra – tisztaság a cölibátusban, szegénység, engedelmesség – tett fogadalommal.
334. Kötelező-e a cölibátus az ordinálandók számára? Vö.: KEK 1579-1580. 1599 A püspökséghez mindig követelmény a cölibátus. A papságra a latin egyházban rendes körülmények között olyan cölebsz hívő férfiakat választanak, akik meg akarják tartani a cölibátust „a mennyek országáért” (Mt 19,12); a keleti egyházakban a papszentelés után nem megengedett a házasodás. Az állandó diakonátust házas férfiak is fölvehetik. 491. Miként hivatott mindenki a tisztaságra? Vö.: KEK 2348-2350; 2394 Krisztust, a tisztaság mintaképét követve valamennyien arra vagyunk hivatottak, hogy saját állapotunknak megfelelően tisztán éljünk: egyesek a szüzességben vagy a fölszentelt cölibátusban élnek, hogy kiemelkedő módon, könnyebben adhassák oda magukat Istennek, osztatlan szívvel; mások a házasságban élik a házastársi tisztaságot; a nem házasok az önmegtartóztatásban gyakorolják a tisztaságot.
A Katolikus Egyház Katekizmusa
Az Egyházi Törvénykönyv247. kán. -- 1. §. A nőtlenség állapotának megtartására megfelelő neveléssel készítsék fel őket, hogy megtanulják a celibátust úgy becsülni, mint Isten különleges ajándékát. 277. kán. -- 1. §. A klerikusok kötelesek a mennyek országa kedvéért örökös és teljes önmegtartóztatásban élni, ezért meg kell tartaniuk a celibátust, mely Isten különös ajándéka; ezáltal a szent szolgálatra rendelt személyek könnyebben kapcsolódhatnak osztatlan szívvel Krisztushoz, és szabadabban szentelhetik magukat Isten és az emberek szolgálatára. 291. kán. -- A 290. kán. 1. sz-ban említett eset kivételével a klerikusi állapot elvesztése nem vonja maga után a nőtlenség kötelezettsége alóli fölmentést is; ezt csakis a római pápa adhatja meg. 599. kán. -- A mennyek országáért vállalt tisztaság evangéliumi tanácsa, mely az eljövendő világ jele és az osztatlan szívben a bőségesebb termékenység forrása, magában foglalja a celibátusban való teljes önmegtartóztatás kötelességét. 1037. kán. -- Az állandó diakonátusra készülő nőtlen embert és az áldozópapságra készülőt csak akkor vegyék fel a diakonátus rendjébe, ha az előírt rítus szerint Isten és az egyház színe előtt nyilvánosan vállalta a nőtlenség kötelezettségét, vagy szerzetes intézményben örök fogadalmat tett.
Tanítóhivatali megnyilatkozások
27. kánon. A püspökkel, vagy bármelyik másik klerikussal vagy nővére, vagy Istennek szentelt szűz leánya lakjék csak együtt; (a zsinat) azt akarja, hogy külső személy egyáltalán ne legyen vele. 33. kánon. (A zsinat) azt akarja, hogy teljes tilalmat rendeljen el a püspököknek, áldozópapoknak és diakónusoknak, illetve az összes szolgálatban lévő klerikusnak, miszerint tartózkodjanak házastársuktól és ne nemzenek fiakat; ha valaki pedig mégis megteszi, töröltessék egyházi tisztségéből.
(7, 8) ... Tudomásunkra jutott ugyanis, hogy Krisztusnak sok papja és levitája (diakónusa) a felszentelése óta eltelt hosszú idő után, részint a sajt házasságából, részint szégyenletes elhálásból utódot nemzett, és vétkét azon előírás örve alatt védelmezi, mivel az Ószövetségben azt olvassuk, hogy a papoknak és az oltár szolgáinak meg volt adva a nemzés szabadsága. [Ezen érvvel szemben ezt veti ellen a pápa:] (7,9.) Miért volt az, hogy meg volt parancsolva a papoknak, hogy még a saját házuktól is távol, a templomban lakjanak abban az évben, amikor rájuk került a szolgálat sora? Nyilván abból az indokból, nehogy testi érintkezést folytassanak, még a feleségükkel sem, hogy sértetlenül fénylő lelkiismerettel Istennek tetsző legyen az az adomány, amelyet felajánlanak. (7,10) Ezért az Úr Jézus is, midőn eljövetelével meggvilágosított minket, tanúsítja az evangéliumban, hogy beteljesíteni jött a Törvényt, nem feloldani [vö. Mt 5,17]. És ezért azt akarta, hogy az Egyház, akinek ő a jegyese, a tisztaság szépségének ragyogását árassza, hogy az ítélet napján, amidőn ismét eljön, "szeplő és ránc nélkül" [Ef 5,27] ... találhasson rá. Ezeknek a szigorú kikötéseknek a felbonthatatlan törvénye mindnyájunkat, papokat és levitákat megköt, hogy felszentelésünk napjától fogva szívünket is, testünket is a mértékletességnek és a szemérmességnek a szolgájává tegyük, csakhogy minden tekintetben tessünk Istenünknek, amikor ezeket az áldozatokat mindennap felajánljuk.
3. kánon. (másutt 7.) Teljesen megtiltjuk az áldozópapok, diakónusok vagy szubdiakónusok ágyasokkal és feleségekkel való törvénytelen együttélését, és azt, hogy más asszonyokkal lakjanak együtt, mint akiket a Nikaiai zsinat [3. kánon; vö. Elvirai zsinat, 27. kánon] egyedül a rokonság okán engedett ott lakni, ti. az anyát, a nővért, az apa nővérét vagy az anya nővérét vagy más ilyesvalakit, akikkel kapcsolatban semmilyen jogos gyanú nem merülhet fel.
9. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a szent rendekben fölszentelt klerikusok, vagy az ünnepélyes tisztasági fogadalmat tett szerzetesek köthetnek házasságot, és ez érvényes lesz, nem áll útjában az Egyház törvénye, sem a fogadalom, s az ellenkezője nem más, mint a házasság megvetése; vagy hogy mindenki köthet házasságot, aki nem érzi, hogy az önmegtartóztatás (mégha tett is erre fogadalmat) ajándékát bírja: legyen kiközösítve. Mert az Isten az ezt helyesen kérőknek nem tagadja meg, s "erőnkön felül nem hagy megkísérteni" [vö. 1Kor 10,13].
Legutóbb szomor szívvel
kárhoztattuk azoknak a
véleményét, akik addig az
állításig merészkedtek, hogy egyedül a
házasság képes az emberi személy
természetes fejlődését és kellő
tökéletességét biztosítani.
Némelyek ugyanis azt állítják, hogy a
házasság szentségében a szentséget
létrehozó cselekményen át kapott isteni
kegyelem oly mértékben szenteli meg a
házasélet gyakorlását, hogy az egyes lelkek
Istennel való összekapcsolódásának
hatékonyabb eszköze lesz, mint maga a
szüzesség, minthogy a keresztény
házasság szentség, a szüzesség pedig
nem az [vö. DH 1810].
16. A mennyek országáért vállalt és egész életre szóló teljes önmegtartóztatást - melyet az Úr Krisztus ajánlott [Vö. Mt 19,12.], a századok folyamán és napjainkban nem kevés Krisztus-hívő önként vállalta és dicséretesen megtartott - az Egyház a papi élet szempontjából mindig különösen nagyra becsülte. Ugyanis jele és ösztönzője a pásztori szeretetnek, ugyanakkor a világban a lelki termékenység különleges forrása [Vö. LG 42.]. A papi cölibátus nem a papság természetéből fakadó követelmény, miként ez nyilvánvaló az ősegyház gyakorlatából [Vö. 1Tim 3,2-5; Tit 1,6.] és a keleti egyházak hagyományából, ahol azokon kívül, akik az összes püspökkel együtt a kegyelem ajándékából a cölibátusra vállalkoztak, vannak érdemekben gazdag, házas papok is. Amikor tehát e Szentséges Zsinat az egyházi cölibátust ajánlja, semmiképpen sem akarja megváltoztatni a keleti egyházakban törvényesen élő fegyelmet, és nagy szeretettel buzdítja azokat, akik mint házas emberek vették föl az egyházi rendet, hogy tartsanak ki szent hivatásukban, és igyekezzenek életüket teljes odaadással a rájuk bízott lelkek szolgálatába állítani [Vö. XI. Pius: Ad catholici sacerdotii]. A cölibátus azonban sok szempontból nagyon megfelel a papságnak. A papi küldetés ugyanis teljes egészében annak az új emberiségnek a szolgálatára van szentelve, melyet a halálon győztes Krisztus hoz létre Lelke által e világban, s melynek tagjai ,,nem a vérnek vagy a testnek vágyából, nem is a férfi akaratából, hanem Istenből születtek'' (Jn 1,13). A mennyek országáért vállalt szüzesség, illetve cölibátus által [Vö. Mt 19,12.] a papok új és sajátos értelemben szentelődnek Krisztusnak, könnyebben ragaszkodnak hozzá osztatlan szívvel [Vö. 1Kor 7,32-34.], benne és általa szabadabban szentelik életüket Isten és az emberek szolgálatára, országáért és az Istenből való újjászületés művéért akadálytalanabbul dolgoznak, s így alkalmasabbak lesznek arra, hogy a Krisztusban elnyert lelki atyaságot mélyebben felfogják. Ily módon tehát az emberek előtt megvallják, hogy osztatlanul oda akarják adni magukat a rájuk bízott feladatnak, tudniillik, hogy a híveket eljegyezzék egy férfival, és tiszta szűzként vezessék őket Krisztushoz [Vö. 2Kor 11,2.]; így arra az Istentől alapított és a jövőben beteljesedő, titokzatos házasságra utalnak, mely által Krisztus az Egyház egyetlen jegyese [Vö. LG 42, 44; PC 12.]. Ezenfelül élő jeleivé válnak annak a hit és a szeretet által már jelenlévő, eljövendő világnak, melyben a föltámadás gyermekei nem nősülnek és férjhez sem mennek [Vö. Lk 20,35-36; XI. Pius: Ad catholici sacerdotii enciklika; XII. Pius: Sacra virginitas]. A Krisztus misztériumában és az Ô küldetésében így megalapozott cölibátust kezdetben ajánlották a papoknak, később a latin egyházban törvénnyel köteleztek rá mindenkit, akit az egyházi rend fölvételére bocsátottak. E törvényhozást a papságra készülőkre nézve e Szentséges Zsinat újra jóváhagyja és megerősíti, bízván a Szentlélekben, hogy az újszövetségi papságnak annyira megfelelő cölibátus ajándékát az Atya bőkezűen adni fogja, föltéve, hogy mindazok, akik az egyházirend szentségének felvételével Krisztus papságának részesei az egész Egyházzal együtt alázatosan és buzgón kérik. E Szent Zsinat az összes papot is - akik a szent cölibátust Isten kegyelmében bízva, Krisztus példája szerint szabad akarattal vállalták - buzdítja, hogy nagylelkűen, teljes szívvel ragaszkodva hozzá és ebben az állapotban hűségesen kitartva, ismerjék föl a drága ajándékot, melyet az Atyától kaptak, s melyet az Úr oly nyíltan magasztalt [Vö. Mt 19,11] és tartsák szem előtt azokat a nagy misztériumokat, melyeket a cölibátus jelez és beteljesít. Minél inkább lehetetlennek tartja sok mai ember a világban a teljes megtartóztatást, a papok annál alázatosabban és kitartóbban imádkozzanak az Egyházzal együtt a hűség kegyelméért, melyet Isten nem tagad meg azoktól, akik kérik tőle; fölhasználván a mindenki rendelkezésére álló természetes és természetfölötti segédeszközöket. Főképp ne hanyagolják el azokat az Egyház tapasztalata szerint bevált aszkétikai szabályokat, melyek a mai viszonyok között sem kevésbé szükségesek. Így tehát e Szentséges Zsinat nemcsak a papokat, hanem az összes hívőt is kéri, hogy viseljék szívükön a papi cölibátus e drága ajándékát és valamennyien kérjék Istentől, hogy ezt az ajándékot mindig bőkezűen adja Egyházának.
20. ... A nőtlenség a mennyek országáért nem csuán szabad elhatározás gyümölcse az ember részéről, hanem Isten különleges kegyelme is, aki egy meghatározott személyt házasságon kívüli életre szólít. A cölibátus Isten eljövendő országának különleges jele, ugyanakkor segít abban, hogy a földi életben minden lelki és testi erő Isten eszkatologikus országának kizárólagos szolgálatába álljon...
29. Az evangéliumi tanácsok közül, mondja a Zsinat, "kiemelkedik az isteni kegyelem drága ajándéka, amit az Atya egyeseknek megad (vö. Mt 19,11; 1Kor 7,7), hogy a szüzességben vagy cölibátusban osztatlan szívvel (vö. 1Kor 7,32-34) egyedül Istennek szenteljék magukat. Az Egyház mindig nagy tiszteletben tartotta ezt a mennyek országáért vállalt teljes megtartóztatást, mint a szeretet jelét és ösztönzőjét, s mint a lelki termékenység különös forrását a világban."[LG 42.] A szüzességben és a cölibátusban eredeti jelentését őrzi a tisztaság, azaz az emberi nemiség, melyet úgy élnek meg, mint a közösség szeretetének és a személyek közötti odaadásnak hiteles megnyilvánulását és értékes szolgálatát. A tisztaság e jelentése még a szüzességben is megmarad, mely valósággá teszi, éppen a házasságról való lemondás által, a test "jegyesi jelentését" a Jézus Krisztussal és Egyházával megélt közösségben és a nekik szóló személyes odaadásban. Mindez előre jelzi és elővételezi a jövendő élet közösségét és végső, tökéletes odaadását: "A szüzességben az ember testileg is várja Krisztusnak az Egyházzal tartandó eszkatologikus menyegzőjét, miközben teljes önmagát átadja az Egyháznak a reményben, hogy Krisztus is az Egyháznakfogja adni magát az örök élet teljes igazságában."[II. János Pál: Familiaris consortío, 16. p.] Ebben a megvilágításban könnyebben érthetők és értékelhetők az érvek, melyek alapján a nyugati Egyház -- minden nehézség és ellenvetés ellenére -- kitartott amellett, hogy a papi rendet csak olyan férfiaknak adja föl, akik bizonyságot adtak arról, hogy Isten a tisztaság ajándékára hívja őket a teljes és örök cölibátusban. A Szinodus Atyái világosan, sőt nagyon határozottan ki akarták fejezni véleményüket e kérdésben egy nagyon súlyos Javaslattal, melyet itt teljes egészében idézni akarok: "Érintetlenül hagyván a Keleti Egyházak fegyelmét, a Szinodus, mivel meg van győződve arról, hogy a papi cölibátus karizma, emlékezteti a papokat arra, hogy a cölibátus Isten fölmérhetetlen ajándéka az Egyház javára, és prófétai értékű a mai világ számára. E Szinodus újra határozottan megerősíti azt, amit a Latin Egyház és egyes keleti szertartások megkövetelnek, tudniillik hogy a papságot csak olyan férfiaknak szabad föladni, akik a cölebsz tisztaságra szóló hivatás ajándékát megkapták Istentől (anélkül, hogy elítélnénk más Keleti Egyházak hagyományát és a megtért nős papok különleges eseteit, akiknek VI. Pál pápa Sacerdotalis Caelibatus enciklikája kivételt biztosít). A Szinodus semmiféle kétséget nem akar hagyni afelől, hogy az Egyház szilárd akarattal tartja magát a törvényhez, mely a latin szertartásban a papszenteléshez járultaktól és járulóktól megköveteli a szabadon választott örök cölibátust. A Szinodus óhajtja, hogy a cölibátust teljes gazdagságában -- biblikusan, teológiailag és spirituálisan -- mutassák be és magyarázzák, mint Isten Egyháznak adott drága ajándékát; mint a nem evilágból való Ország, Isten világ iránti és a pap Isten és Isten népe iránti osztatlan szeretetének jelét, hogy a cölibátus mint a papság gazdagsága váljék láthatóvá."[1I. javaslat] Nagyon fontos, hogy a pap jól értse a cölibátus egyházi törvényének teológiai okait. Az Egyház ezen tan- és fegyelembeli egyöntetűsége láttán VI. Pál kinyilváníthatta, hogy ez a tanítás eddig nem változott és ezután is változhatatlan. E törvény az Egyház akaratát fejezi ki, mely időben megelőzi a pap akaratát. De az Egyház akaratának végső indoka a kötelék, amely a cölibátust az ordinációhoz köti, mely arra irányul, hogy a pap Jézus Krisztushoz, az Egyház Fejéhez és Vőlegényéhez váljék hasonlóvá. Az Egyház ugyanis mint Jézus Krisztus Menyasszonya azt akarja, hogy a pap ugyanazzal a teljes és kizárólagos szeretettel szeresse, mint amellyel Krisztus szereti. A papi cölibátus tehát Krisztusban és Krisztussal az Ő Egyházának fölajánlott önajándékozás; s ez fejezi ki az Úrban és az Úrral az Egyháznak nyújtott szolgálatot. Hogy a pap lelki élete ennek megfelelő legyen, a cölibátust nem kiszakítva és negatív állapotként kell értékelni és élni, hanem mint értéket, mint a papi élet sajátos pozitívumát; a pap ugyanis elhagyva atyját és anyját Jézust, a Jó Pásztort követi az apostoli közösségben és Isten szolgálatában. A cölibátust tehát nagylelkű és szabad döntéssel kell választani, s mindig meg kell újítani mint Isten fölbecsülhetetlen ajándékát, mint "a pásztori szeretet ösztökéjét"[PO 16. p.], mint különleges részesedést Isten atyaságában és az Egyház termékenységében; röviden mint a világ előtti tanúságtételt az eszkatologikus Ország mellett. Ahhoz azonban, hogy a papi cölibátus erkölcsi, pásztori és lelki követelményei életté váljanak, föltétlenül szükséges az alázatos és bizakodó imádság, miként a Zsinat figyelmeztet: "Minél lehetetlenebbnek tartják a mai világ emberei a tökéletes önmegtartóztatást, a papoknak az Egyházzal együtt annál alázatosabban és állhatatosabban kell kérniük a hűség kegyelmét -- melyet a kérőktől az Úr soha nem tagad meg --, egyúttal föl kell használniuk a mindenki számára rendelkezésre álló természetes és természetfölötti segítségeket." [Uo.] Ez a szentségekhez és aszketikus megtartóztatáshoz kapcsoltima a nehézségekkel küszködőknek visszaadja a reményt, az elesetteknek bocsánatot hoz, s bizalmat és kitartást ad az újrakezdőknek.
24. A Szinódusi Atyák hangsúlyozni akarták, hogy a szolgálati papság a szentelés révén megköveteli a teljes Krisztushoz hasonulást. Tiszteletben tartva az eltérő keleti gyakorlatot és hagyományt, hangsúlyoznunk kell a papi cölibátus mély értelmét, melyet joggal felfoghatatlan gazdagságnak tartunk és amelyet az a keleti gyakorlat is megerősít, hogy püspököt csak azok közül választanak, akik cölibátusban élnek, és nagy tiszteletben tartják a cölebsz papokat. A papnak e döntésében ugyanis különleges kifejezést nyer az odaadás, mely hasonlóvá teszi Krisztushoz, és önmagának kizárólagosan Isten országáért való fölajánlása[Vö. Propositio 11.]. Az a tény, hogy maga Krisztus, az örök pap küldetését szűzi állapotban élte egészen a keresztáldozatig, biztos hivatkozási pont ahhoz, hogy erre vonatkozóan megőrizzük a latin Egyház hagyományát. Ezért nem elég a papi cölibátust merő funkcionális szempontokból megérteni. Valójában különleges hasonulást jelenít meg magának Krisztusnak az életstílusához. Egy ilyen döntés mindenekelőtt jegyesi természetű; azonosulás Krisztusnak, a Vőlegénynek a szívével, aki életét adja Menyasszonyáért. A nagy egyházi hagyománnyal, a II. Vatikáni Zsinattal [Vö. PO 16.] és Pápa elődeimmel [Vö. XXIII. János: Sacerdotii nostri primordial enc. (1959. VIII. 1.): AAS 51 (1959), 545-579; VI. Pál: Sacerdotalis caelibatus enc. (1967. VI. 24.): AAS 59 (1967), 657-697; II. János Pál: Pastores dabo vobis 29: AAS 84 (1992), 703-705; XVI. Benedek pápa: Beszéd a Római Kúriához (2006. XII. 22.): L'Osservatore Romano, 2006. XII. 25. 6. o.] összhangban hangsúlyozom a cölibátusban megélt papi élet szépségét és fontosságát mint a Krisztus, az Egyház és Isten országa iránti teljes és kizárólagos odaadás jelét, s ezért megerősítem kötelező voltát a latin hagyomány számára. Az éretten, örömmel és odaadóan megélt papi cölibátus az egyik legnagyobb áldás mind az Egyház, mind a társadalom számára. Mit mond erről a Biblia?Rövidebb kommentárokkal:
1Sám 21,5-6 Az ószövetségi papságban is már megvolt a cölibátus előképe. A papoknak ugyanis áldozatbemutatáskor, vagy amikor szent dolgokkal foglalkoztak, tisztának kellett lenniük, azaz nem érintkezhettek előtte asszonnyal (a feleségükkel) se. Iz 56,3-7 Azok az eunuchok, akik megtartják Isten szövetségét, egy különleges helyet kapnak a mennyek országában. Jer 16,1-4 Jeremiásnak azt mondja az Úr, hogy szolgálatában ne vegyen feleséget, és ne legyenek gyermekei.
Mt 19,11-12 Jézus azt mondja, hogy a cölibátus egy isteni ajándék, amelyet nem mindenki tud felfogni. Jézus dicséri és ajánlja a cölibátust az Egyházban állandó szolgálatot végzőknek. Mivel a cölibátus egy kegyelmi adomány, akik a cölibátus egyházi gyakorlatát kritizálják, azok magát Istent kritizálják, és ezen csodálatos kegyelmét, amit kiválasztottainak adományoz. Mt 19,27 Jézus azt mondja, hogy mindaz, aki lemond a gyermekekről az Ő nevéért, az százszor többet kap, és az örök életet fogja örökölni. Jézus dicséri a cölibátust, ha azt az Ő Országáért vállalják. Mk 10,29-30 Azoknak, akik be akarnak lépni Jézus szolgálatába, tisztában vannak azzal, hogy annak feltételei vannak. Ha nem tudják elfogadni azt a feltételt, amit Krisztus Teste kér tőlük, akkor az Urat más módon kell szolgálniuk a vallási életben. Az Egyház a fegyelmi döntéseket az Úr szolgáinak javára teszi. Mt 22,30 Jézus elmagyarázza, hogy a mennyben nem lesz házasság. Hogy megvalósítsuk Jézus országát a földön, a papoknak mennyei módon kell odaszentelniük magukat Istenhez, és nem úgy, hogy feleséget választanak maguknak. Ily módon képesek a papok teljesen a lelki családjukra fókuszálni, mert semmi külön nyomás nincs rajtuk a biológiai családjuk részéről (ami a házassági elhívatáskor kötelező). Ez sokkal könnyebbé teszi a papok számára, hogy különböző plébániákra lehessen őket küldeni, és nem kell nekik azon aggódniuk, hogy hogyan érinti mindez feleségét és gyermekeit. 1Kor 7,1 Pál azt tanítja, hogy jó az embernek, ha asszonyt nem érint. Ez egy olyan választás, ami a római rítus katolikus papjai számára szabadon megvalósítható. 1Kor 7,7 Pál is megállapítja, hogy a cölibátus Isten ajándéka, és azt szeretné, hogy mindenki olyan cölibtusban élne, amelyben ő maga. Megjegyzendő, hogy Pálnak rá kellett irányítani a figyelmet, hogy a házasság nem bűn. Annyira hangsúlyozta a cölibátus fontosságát és erényét, hogy attól félt, hogy az olvasói azt fogják gondolni, hogy a házasság bűn. 1Kor 7,27 Pál azt tanítja a férfiaknak, hogy ne keressenek maguknak feleséget. Pál szerint a házasság földies kísértésekbe viszi az embert, amely hatással van az ember istenkapcsolatára, különösen vonatkozik ez azokra, akik az Egyházban állandó szolgái az Úrnak. 1Kor 7,32-33. 38. Pál a cölibátust javasolja az állandó szolgáknak, hogy így teljesen az Úrra lehessen gondjuk, és hogy minden erejükkel az Ő országát építsék. Ismételten azt mondja, hogy a házasságnál van jobb dolog is. 1Tim 3,2 Pál azt az utasítást adja, hogy a püspököknek egyszer nősölteknek kell lenniük. Sok protestáns ezt a verset hozza fel érvül arra, hogy az egyházi cölibátus tévedés. Legtöbbjük szerint a püspököknek nősnek kell lenniük, ami már csak azért is érdekes, mert akkor maga az utasítás adója szegte volna meg a saját utasítását, hiszen Szent Pál nem volt nős. A protestánsok félreértik ezt a verset, ugyanis ez a szabály egyrészről azokra a püspökökre vonatkozik, akik már megözvegyültek. Pál ezeket a püspököket utasítja arra, hogy ne házasodjanak újra, hanem csak egyszer legyenek házasok. Máskülönben nem kellene hangsúlyoznia azt, hogy egyszer nősültnek (μιας γυναικος ανδρα) kell lenniük. Ugyanerről van szó (ugyanebben a levélben) az özvegyekhez írt sorokban: "Az özvegyek sorába csak olyan kerüljön, aki... csak egyszer ment férjhez (ενος ανδρος γυνη)." (1Tim 5,9) A 3,2-es vers azokra a püspökökre is utal, akik éppen házasságban élnek. Ők sem házasodhatnak újra (a keleti rítusú katolikus Egyházban engedélyezett a házasság; a cölibátus csak a római rítusú klérus számára fegyelmi előírás; viszont a keletieknél sem házasodhat újra a pap, ha megözvegyült). Tehát ez a vers egyáltalán nem arról szól, hogy házasságra van szükség ahhoz, hogy valaki püspök lehessen. 1Tim 4,3 Pál ebben a versben azokra a téves tanításokra utal, amelyek tiltják a házasságot. Sok nem-katolikus használja ezt a verset arra, hogy kétségbe vonja a cölibátus egyházi gyakorlatát. Azonban ez teljesen félrevezető, mivel a Katolikus Egyház (a protestáns közösségekkel szemben) szentségi rangra emelte a házasságot. Pontosabban szólva a házasságot szentségi rangra emelte, míg a megszentelt szüzességet nem. Az Egyház a házasságot szentnek és életadónak tartja. Pál azokra a tanításokra utal, amelyek tiltják a házasságot és más javakat, hogy lecserélték Krisztus tanítását egy kisebb jóért. A cölibátus egy olyan állapot, amelyben feladnak egy jót (házasságot és gyermekeket) egy még jobb dologért (az Istennel való teljes lelki közösségért). 1Tim 5,9-12 Pál azt javasolja, hogy az idősebb özvegyek ne házasodjanak újra. Ez lett a női szerzetesrendek kiindulópontja. 2Tim 2,3-4 Pál azt tanítja püspökének, Timóteusnak, hogy nincs olyan szolgáló katona, aki polgári tevékenységet is folytatna hivatása mellett, mivel az a célja, hogy teljesen eleget tegyen Annak, aki felfogadta őt. Pál egy analógiát használ fel arra, hogy az Egyházban lévő papi cölibátus szerepét megvilágítsa. Jel 14,4 A testies és bűnös világunkkal szemben a mennyben a szüzességre szentelteket tisztelettel övezik.
Mit mondanak erről az ókeresztény írók?(Fel)Mit mondanak erről mások?
Mióta
a kereszténységet anyámnak fogadtam, s nem holmi
teóriának tekintem, mely véletlenül az utamba
akadt, kicsiny kertté változott
vissza Európa és a nagyvilág, kertté,
melyben a macska és a gereblye jelképes
alakjait bámulom; gyermekkorom tündéri
tudatlanságával és
várakozásával nézek
mindenre. Egyik-másik tan vagy szertartás éppoly
idomtalannak és furcsának
tűnik, mint a gereblye; ám tapasztalatból tudom, hogy az
efféle dolgok valahogy
mégis zöld gyepen és virágon
végződnek… Hadd említsek egy példát a
száz közül!
Ami engem illet, semmiféle ösztönös rokonszenvet
nem érzek a fizikai szüzesség
iránt való lelkesültséggel szemben, amely
kétségtelenül jellemző vonása a
történelmi kereszténységnek. Ám ha nem
magamat tekintem, hanem a világot, észre
kell vennem, hogy ez a lelkesültség nem csupán a
kereszténység jellemzője volt,
hanem a pogányságé is – számtalan
vonatkozásban jellemzője a magasrendű emberi
természetnek. A görögöknek volt
érzékük a szüzesség iránt, midőn
Artemiszt
márványba faragták, szintúgy a
rómaiaknak, midőn a Veszta-szüzeket
díszruhába
öltöztették. Az Erzsébet-kor leggonoszabb
és legvadabb drámaírói úgy
ragaszkodtak a szó szoros értelmében vett női
tisztasághoz, mintha a világ
alappillére volna. Sőt, a modern világ (még ha
gúnyolja is a nemi
ártatlanságot) a nemi ártatlansággal
szemben nemes bálványimádatot
tanúsít –
bálványozza a gyermekeket. Mármost, minden
gyermekszerető ember jól tudja, hogy
különös szépségük nyomban hervadni
kezd, mihelyt a fizikai nemiség első jegyei megjelennek
rajtuk. Mivel az emberi tapasztalat egybevág a keresztény
tanítással,
egyszerűen arra következtetésre jutok, hogy én
vagyok az, aki téved, és az
egyháznak igaza van. Sőt, még helytállóbb
az a megállapítás, hogy az én
felfogásom hiányos, az egyházé azonban
egyetemes. Az egyházat nem uniformizált
emberek alkotják, és az egyház nem is
kívánja tőlem, hogy nőtlen legyek. A
tényt, hogy nem értékelem a
cölibátust, éppúgy elfogadom, mint azt a
tényt,
hogy nincs zenei érzékem. Ellenem tanúskodik az
emberiség tapasztalata, miként
ellenem tanúskodik Bach esetében. A cölibátus
virág apám kertjében, melynek nem
tudom édes és ijesztő nevét. De lehet, hogy
egyszer megtudom.
Az aszkézis, vagyis a módszeres akaratedzés alapeszméjéből kell kiindulnunk, hogy megérthessük a cölibátust és a kolostort. Mikor a katolikus pap ígéretet tesz Egyházának, hogy élete fogytáig nőtlen marad, vagy amikor valamely rendtag ünnepélyesen megfogadja, hogy az "evangéliumi tanácsokat" megszívleli, vagyis szegénységre, tisztaságra és engedelmességre vállalkozik, akkor azt nem az önkéntes lemondás kedvéért teszi, mintha már puszta lemondásának erkölcsi értéket tulajdonítana. Sokkal feltétlenebb őszinteséggel értékeli a házasság erkölcsi javait, semhogy így gondolkodnék. Szent, nagy és fölbonthatatlan szentségnek tekinti, mely Jézusnak Egyháza iránti szeretetében gyökerezik. Éppen a katolikus papnak, aki a házasság szentségi méltóságát egyházi hittételként ismeri és vallja, távol kell esnie a gyanútól, hogy a házasságot lebecsüli. © Pozsonyi Gábor Attila, 2008. |