Vita a papi cölibátusról(Frissítve: 2021. 10. 01.) Hortobágyi Ferenc teológussal 2021. augusztus 19-én jelent meg beszélgetés az Evangelikál Csoport oldalán Gondolatok a Római Katolikus Egyház jelenlegi helyzetéről, jövőbeli irányairól címmel. Erre válaszul Fazekas Bence Gyula A pápizmus mint zsákutca – gondolatok egy interjú kapcsán cím alatt válaszolt ugyanott. Az erre való cikkben történő viszontválaszra nem kapott lehetőséget az oldalon Hortobágyi Ferenc, ezért kereste meg oldalunkat. Megtisztelő felkérését ezúton teljesítjük, amennyiben reflexiót biztosítunk számára a Fazekas-féle replikára. A „vád” címszó alatt szó szerinti idézet található Fazekastól, míg a rájuk adott „válasz” Hortobágyi cáfolatait tartalmazza. Első vád:Végezetül a papi nőtlenséggel szeretnék foglalkozni, mert temérdek sületlenséget olvasni erről is az interjúban. Rögtön azzal kezdeném – amire már korábban rámutattam –, hogy nincs legitim papság, tehát nem lehet papi nőtlenség sem. De menjünk bele azért egy kicsit bővebben is a témába. A papi nőtlenség széles körű elrendelése kb. 11. századi, és csakis a pápista egyházra jellemző, a keletiekre nem. Előtte nem volt kötelező. Katolikus válasz:Az igaz, hogy amennyiben nincs a szentmisében áldozatbemutatás, akkor nincs papság sem. Ebben markánsan eltér a katolikus és protestáns értelmezés, mivel a katolikus hit szerint az Eucharisztiában lényegileg megjelenik Krisztus. Mivel a témánk a Katolikus Egyházban fennálló cölibátus, állításunk szerint pedig van legitim papság, így ha feltételezzük ezt a legitim papságot, akkor attól nem tudjuk elválasztani a cölibátust, jobban mondva a megtartóztatást. Tehát amennyiben Krisztus papságából van részesedés, úgy lennie kell megtartóztatásnak is. Nem csupán azért, mert Krisztus nőtlen volt, hanem azért, mert ez a nőtlensége szorosan összefügg papságával. A pap így lesz hozzá hasonlóvá. Ennek előképe volt az ószövetségi papság megtartóztatása, mely előírta, hogy három napig különüljenek el a feleségüktől azok, akik papi funkciót végeznek. A cölibátus alapja tehát az áldozatbemutatás idején történő megtartóztatás. A római rítusban ez fegyelmileg állandó jellegű, tekintettel a papság lehetőség szerinti napi szentmisemondási kötelezettségére. Az pedig, hogy 11. században került volna bevezetésre nem igaz. Erről a Magyar Katolikus Lexikon is világosan beszél. A 4. században emelkedett törvényerőre, ekkor a keleti és a nyugati hagyomány kettévált. Nyugaton a 300 körül Elvirában tartott zsinat hozta a cölibátusra vonatkozó első ismert törvényt: „Úgy határoztunk, hogy a püspökök, papok és diakónusok, s az oltár szolgálatára rendelt összes klerikusok tartózkodjanak feleségüktől s a gyermeknemzéstől. Aki ezt nem tartaná meg, zárják ki a klerikusok közül.” (33. k.) 386-ban Siricius pápa a Rómában tartott helyi zsinaton az egész nyugati egyházban kötelezővé tette e törvényt. Keleten azonban enyhítették a feleségtől való elkülönülést. Így rendelkezett 314-ban az Ankürai, és 350 körül a Gangrai Zsinat. Az 5. század közepe táján Makedóniában és Tesszáliában is kezdték bevezetni, de a törvénykezés a 6. században megerősítette, hogy tilos a már fölszenteltek nősülése, ha a szentelés előtt megkötött házasság tovább is gyakorolható. Keleten a Trulloszi Zsinaton 692-ben hozott törvények vannak érvényben mindmáig: a püspök számára a cölibátus kötelező, s ha házassága lett volna, a feleségnek külön e célra alapított kolostorba kell vonulnia. A szubdiakónusok, diakónusok és papok a szentelésük után nem nősülhetnek, de a szentelés előtti házasságot fenntarthatják azzal a megkötéssel, hogy ha elválnának, leteszik őket hivatalukból. A keleti rítusú katolikus és a görögkeleti egyházakban a püspökök nem élhetnek házasságban. A papnövendékek szentelés előtt nősülhetnek, de megözvegyülésük után újabb házasságra nem léphetnek (a szentpáli „egyszernősültség” okán), az egyházjog tiltása miatt el nem válhatnak. Az Elvirai Zsinatot követően, ahol először lett kötelezővé téve az önmegtartóztató életmód nem történt skizma, nem léptek ki tömegesen az Egyházból, még csak általános felháborodás sem történt, amelyről történelmi ismereteink lennének, ami pedig arra utal, hogy ez már egy élő gyakorlat volt, ami később törvényi megerősítést kapott. Erre a hagyományra többször utalnak, egyikük Genetlius püspök. Genetlius püspök egy 390 körül tartott afrikai zsinaton így szólt: „Amint az előbbiekben mondatott, elrendelt dolog, hogy Isten felszentelt előljárói és papjai, valamint a leviták és mind, akik az isteni szentségek körül szolgálnak, mindenben megartóztatók legyenek, hogy igy, amit teljes alázattal kérnek az Úrtól, megkaphassák. Így, amit az apostolok tanítottak és az ősi gyakorlat megőrzött, betartassék.” Egyhangúan mondták erre a püspökök: „mindannyian egyetértünk azzal, hogy a püspök, a pap és a diakónus, a tisztaság őrei, magukat is megtartóztassák asszonyaiktól, és így mindenütt, de legfőképpen az oltár szolgálatában a tisztaság megőríztessék.” (Concilia Africae a. 345-525 [In: Corpus Christianorum, Series Latina 149, Turnhout. 1974. Kiad.: C. Munier.], 13.) Az író részéről történelmi tájékozatlanság merül fel, amikor állítása szerint a 11. században történt a papi önmegtartóztatás törvénybe iktatása. A II. Lateráni Zsinat, amely a 12. században volt (1139), olyan határozatot fogadott el, miszerint nem csak tiltott felszentelt papoknak és szerzeteseknek házasságot kötniük, hanem egyúttal minden megkötött házasság ebben az életformában érvénytelen. Emiatt egyesek tévesen úgy gondolják, hogy csupán a 12. században emelkedett törvényerőre a papi önmegtartóztatás intézménye, ám ez korántsem igaz, pusztán a már tiltott házasságkötések érvénytelenségét nyilvánították ki. A házasélettől való klerikusi megtartóztatás (közismert nevén papi cölibátus) biblikus és patrisztikus megalapozottságával, valamint apostoli eredetével kapcsolatban további olvasásra ajánlom az alábbi két angol nyelvű művet: 1.) Christian Cochini SJ: The Apostolic Origin of Priestly Celibacy. Ignatius Press, San Francisco (California, USA), 1990.
Második vád:Korábban az volt a gyakorlat, hogy a papság felszentelés előtt nősülhetett. Kivéve a magasabb papi hierarchia tagjai, akik mellesleg a papság legkisebb részét tették ki. Függetlenül attól, hogy mind az egyházi „szakrális” (szentelés jogán lévő) hierarchia, mind a papok szentelése bibliátlan és illegitim, nem lehet azt mondani, hogy a papi nőtlenség kétezer éves hagyomány lenne. Ez teljesen képtelen állítás. Katolikus válasz:Képtelen állításnak tartja, hogy a papi cölibátus intézménye kétezer éves, de minderre az egyetlen magyarázat, hogy mivel állítása szerint nem létezik papság, így nem lehet a nem-létező papság kétezer éves. Ez így önmagában nem érv, hacsak nem lehet bizonyítani, hogy a papság valóban megszűnt. Az apostoli atyákra támaszkodva a Katolikus Egyház állítja, hogy ez nem így van. Néhány írás apostoli atyáktól, amely alátámasztja, hogy volt valóságos felszentelés a papi szolgálatra az Egyház korai időszakától kezdődően, tehát volt szentségi jellegű egyházi rend az első időktől fogva: 1.) https://www.christian-history.org/apostolic-succession-quotes.html
Harmadik vád:Ráadásul Péter apostol se volt nőtlen. Napjainkban pedig Ferenc római püspök közel járt hozzá, hogy engedélyezze a nősülést az Amazonas vidékén élő pápista papoknak – maga XVI. Benedek emeritus pápa is hasznosnak látta volna ezt. Katolikus válasz:Szent Péter apostolfejedelem nem volt nőtlen, de jóval azelőtt nősült, hogy Jézus tanítványa lett, nem pedig már felszentelt apostolként vett maga mellé feleséget. Azt nem tudjuk, hogy mi lett a feleségével, de Péter házában járva megemlíti az író Péter anyósát, feleségét azonban nem. Ezt követően sem tesz a Szentírás említést Péter apostol feleségéről, míg más asszonyokról igen, akik velük tartottak, így vélhetően korán megözvegyült, apostoli hivatása előtt vagy annak korai időszakában már özvegyként élt és később nem nősült meg újra. Ezen felül egy történelmi utalás van arra Szent I. Kelemen pápa részéről, miszerint Péter feleségét magával vitte, de az is úgy hivatkozik a kapcsolatukra, mint amelyben testvérként éltek cölibátusban. A második állítás, miszerint Ferenc pápa majdnem engedélyezte és XVI. Benedek emeritus pápa pedig támogatta volna az Amazonas vidéki papoknak a nősülést, egész egyszerűen nem igaz. Maga a cikk írója által citált hivatkozás is így fogalmaz: „Francis has long said he appreciates the discipline and the gift of celibacy, and didn't feel he could make such a sweeping change” (Ferenc pápa régóta mondja, hogy nagyra becsüli az önmegtartóztatást, valamint a cölibátus ajándékát és nem érzi úgy, hogy képes lenne ezzel kapcsolatban egy elsöprő változtatás bevezetésére). Emellett pedig köztudottan XVI. Benedek az egyik legnagyobb támogatója a papi cölibátus intézményének, ezt minden katolikus jól tudja. A Robert Sarah bíborosossal közösen írt, a papságáról és papi cölibátusról szóló, Szívünk mélyéből című könyvében (Szent István Társulat, Bp., 2020. Ford.: Barsi Balázs OFM) így fogalmaz: „Jézus Krisztus papsága arra késztet bennünket, hogy olyan életbe lépjünk, amely eggyé válik vele, és lemondunk mindenről, ami csak a miénk. A papok számára ez az alapja a cölibátus szükségességének, de a liturgikus imának, az Isten Igéjén való elmélkedésnek és az anyagi javakról való lemondásnak is.” (24. o.) Negyedik vád:Egyébként jelenleg is létezik papi nősülés pápista berkekben, mégpedig a római egyház görögkatolikus tagozatában. A papi nőtlenség még a pápista oldalon sem áll túlságosan szilárd lábakon, és nem is dogmatikus tantételük. Tehát történetileg nagyon is kikezdhető hagyomány. Katolikus válasz:Valóban létezik a keleti rítusú sajátjogú egyházakban (és nem „tagozatokban” [sic!]), így többek között a görögkatolikusoknál, örménykatolikusoknál, kopt katolikusoknál házas papság, de hogy a cölibátus ennek örve alatt történelmileg kikezdhető volna, az nem igaz. „És amennyiben ismét eljutunk egy olyan helyre, ahol nincs felszentelt testvér [pap], hanem mindenki házas, akkor fogadjátok szeretettel azt a testvért [papot], aki majd jön hozzátok.” (Szent I. Kelemen [pápaként Kr.u. 88-99] pápa levele a szüzességről. III. fejezet.) „És látjuk, hogy a férfiak [papok] tisztán tartják meg magukat, némelyek kezdettől fogva, némelyek egy bizonyos időt követően.” (Szent Jusztinosz vértanú töredékei a feltámadásról. III. fejezet. Kr.u. 100-165.) „Péternek és Fülöpnek gyermekei születtek, és Fülöp házasságra adta leányait. Még Pál sem habozott egy levélben, hogy megszólítsa hitvesét. Az egyetlen ok, amiért nem vitte magával, az volt, hogy hátráltató tényező lett volna a szolgálatában. Ennek megfelelően egy levélben ezt mondja: »Nincs jogunk ahhoz, hogy asszony nővért magunkkal vigyünk, mint a többi apostol és az Úr testvérei vagy Kéfás is teszi?« Utóbbiak azonban szolgálatuknak megfelelően minden figyelemmegosztás nélkül elkötelezték magukat a prédikálás mellett, és feleségeiket nem asszonyukként vitték magukkal, mint házastársaikat, hanem mint nővéreket, hogy ők is szolgatársaik legyenek a többi asszony felé. Általuk jutott el az Úr tanítása a többi asszony közé, anélkül, hogy botrányt keltettek volna.” (Alexandriai Szent Kelemen: A házasságról. III. könyv, VI. bekezdés, 53. pont. Kr.u. 198.) „Nem csak a paráznaság, de még a házasság is alkalmatlanná tesz minket az egyházi tisztségekre; mert sem püspök, sem presbiter, sem diakónus, sem özvegy nem lehet kétszer házas.” (Origenész: Homília Lukács 17. fejezetéről. Kr. u. 234) Az az állítás igaz, hogy mindezek nem dogmatikus tételek, tehát nincsen dogmatizálva az, hogy egy pap kizárólag a házasélettől való megtartóztatásban gyakorolhatja hivatását. Az apostoli atyák tanácsai, miszerint jobb eleve házasságot nem kötve gyakorolni a klerikusi feladatokat, arra sarkallták Rómát, minden egyháznak fejét, anyját és tanítóját, hogy kánonilag kötelezővé tegye azt, hogy rendes körülmények között csakis nőtlen férfiakat enged a klerikusi rendbe lépni. Ezzel szemben tiltakozás nemcsak, hogy nem volt az apostoli atyák részéről, hanem kifejezetten üdvözölt volt és a mai napig a papok túlnyomó többsége támogatja ezt. Végezetül azt is érdemes megemlíteni, hogy minden jogtörténész tudja, amit a 20. század egyik legnevesebb jogtörténésze Hans Kelsen kifejezetten hangsúlyozott is, hogy nagy tévedés a jog (ius) és a törvény (lex) fogalmát azonosítani. Jognak (ius) neveztetik minden kötelező jogi normát, függetlenül attól, hogy csak szóban vagy szokással hagyományozták-e tovább, vagy esetleg már írásban is rögzítették. Ezzel szemben törvény (lex) minden írásban adott és közzétett rendelkezés. Alfons Maria Stickler bíboros szintén hangsúlyozza a témával foglalkozó művében, hogy minden jogrendre jellemző, hogy a szóbeli- és szokásjog fokozatosan és lassan ölt törvényi értelemben írásos formát, ennek köszönhető az is, hogy a római jog is csak évszázadok múltával került írásos formában megállapításra a „tizenkéttáblás törvényekben”. Ezért bár a cölibátus törvényi jellegében csak a negyedik században lett törvényileg rögzítve, ez nem azt jelenti, hogy jogilag előtte ne létezett volna, éppen ellenkezőleg. A gyakorlati hagyomány alapján továbbadott szokásjog intézményét Szent Pál apostol is nagyon jól ismerte: „Legyetek tehát állhatatosak, testvérek, és ragaszkodjatok a hagyományokhoz, amelyeket akár élőszóval, akár leveleinkből tanultatok.” (II Tessz II: 15.) Kifejezetten említi tehát a Népek Apostola, hogy nem foglalt írásba bizonyos kötelező jellegű utasításokat, hanem élőszóban hagyományozott rájuk. Ezáltal azon személy, aki kizárólag olyan rendelkezéseket fogad el kötelezőnek, amelyek alapján írásos törvények születtek, az a jog- és egyháztörténet ismeretszerzésének módszertanában nem jut előbbre. Stickler bíboros műve:
Tovább angol nyelvű hasznos olvasmányok a témában:
Ötödik vád:Másfelől nem lehet a papi vagy laikus nőtlenség igazát olyasféle maszlagokkal bizonyítani, hogy az a mennyei állapot előképe, angyali állapot stb. És ha az, akkor mi van? A Szentírás a nőtlenséget az önmegtartóztató életmód önkéntes vállalásától teszi függővé, tehát szigorú szabályok vonatkoznak rá. Aki alkalmas erre, az vállalja, teljes erejéből az egyház ügyére fókuszálva a családja eltartása helyett, és cserébe a hívők közössége lesz a családja. Míg az, aki nem alkalmas az önmegtartóztató életre, megnősül, vagy férjhez megy, és gondoskodik a családjáról (is) a hátralévő időben. Lehetséges az is – ezt is fontos megjegyezni –, hogy valaki csak egy ideig, egy meghatározott életkorszakában alkalmas az önmegtartóztatásra, például ifjonti hévben nagyon fogékonnyá válik a nőtlenségre (a serdülők állítólag hajlamosabbak a nőtlenség megfogadására, ez pszichés korosztályos jelenség is), de utána meggondolja magát, ahogy több tapasztalatot szerez. Ez teljesen természetes jelenség, ilyen esetben nem szabad követni holmi platonista vagy egyéb görög ideákat, amelyek szerint a testi beszennyeződés elkerülése dicsőség, közelebb visz Istenhez, stb. Ez így egyszerűen nem igaz. Katolikus válasz:„Másfelől nem lehet a papi vagy laikus nőtlenség igazát olyasféle maszlagokkal bizonyítani, hogy az a mennyei állapot előképe, angyali állapot stb. És ha az, akkor mi van?” – Ez van: Ahogy a házasság egy ikonként mutat a feltétel nélküli szeretetből fakadó teljes önátadásra, amely a három isteni személy között valósul meg, úgy a cölibátus is egy ikonként mutat arra a szintén feltétel nélküli teljes önátadásra, amely funkcionálisan ugyan úgy, de metodológiailag másképpen nyilvánul meg. A cölibátusban élő ember az élete minden területén igyekszik követni Krisztus példáját, amelynek egyik eleme a nőtlenség. Már most, a földi életben igyekszik megélni azt a létállapotot, amelyet majd a mennyben is tesz minden üdvözült ember. Ezen keresztül a pap és szerzetes képes testében kifejezni és megélni a függetlenségét a földi javaktól és örömöktől. A vád második állításával teljes mértékben egyetértünk. Kizárólag önkéntesen és szigorú feltételek mellett vállalható a cölibátus. Ebből kifolyólag nem mindenki alkalmas rá, és nem is tartanak pisztolyt a szemináriumba jelentkezők fejéhez: önszántukból vállalják a cölibátust azzal, hogy elvégzik a szemináriumot, majd felszenteltetik magukat pappá. Harmadrészt pedig van példa ideiglenes cölibátusra is az Egyházban. Ideiglenes fogadalomtételnek nevezik a végleges fogadalomtétel előtti időszakot. Ennek célja pont ennek a kiszűrése, mint amelyet a cikk írója kifogásol: az első években évenként meg kell újítania a fogadalmát, ha pedig néhány év elteltével úgy érzi, hogy ez nem az ő hivatása, úgy nem újítja meg a fogadalmát és teljesen szabadon távozhat. Aki pedig a meghatározott éveket követően is úgy tartja, hogy cölibátusban szeretne élni, az leteheti végleges fogadalmát. A legfontosabb, hogy megalapozott döntést tudjon hozni, nem pedig „ifjonti hévvel” ugorjon bele a hivatásába, amelyet utólag megbán. Negyedrészt pedig valóban nem szabad követni „holmi platonista vagy egyéb görög ideákat, amelyek szerint a testi beszennyeződés elkerülése dicsőség, közelebb visz Istenhez”, mert ez tényleg nem igaz. A házasság és a szexualitás mind Isten ajándéka és Szent II János Pál pápa sokat foglalkozott a test teológiájával, amely kapcsán olyan kijelentéseket is tett, miszerint a férfinak kötelessége törekednie arra, hogy a felesége minél jobban élvezze a szexuális együttléteiket. Az Egyház nem prűd és nem tartja a szexualitást holmi profán tevékenységnek, éppen ellenkezőleg. Hatodik vád:A házasságban nincs semmi tisztátalan, a nőtlenség pedig csak tökéletes elszánás és képesség esetén legitim – ezért olyan ritka a nőtlen személy a Bibliában, mint a fehér holló, például Jeremiás és Pál. (Lásd a Westminsteri hitvallás házasságról szóló passzusait.) Katolikus válasz:„A házasságban nincs semmi tisztátalan.” Maximálisan egyetért ezzel a kijelentéssel a Katolikus Egyház, ezt szó szerint ki is emeltem az interjúban, amelyet ezúton megismétlek: Viszont nem szabad a házasságot afféle másodosztályú intézménynek tartani, hiszen az is egy szentség. „Mindkettő – a házasság szentsége és az Isten országáért vállalt szüzesség – magától az Úrtól származik. Ő ad értelmet nekik és ajándékozza meg a nélkülözhetetlen kegyelemmel, hogy úgy lehessen megélni őket, ahogy az Ő akaratának megfelel. A mennyek országáért vállalt szüzesség nagyrabecsülése és a házasság keresztény értelme nem választható el egymástól; kölcsönösen támogatják egymást: Aki a házasságot kárhoztatja, az megtépázza a szüzesség dicsőségét is; (…) aki dicséri csodálatosabbá teszi a szüzességet. Mert ami egy rosszabbal összehasonlítva tűnik jónak, aligha különösebben jó; ami azonban az általánosan jónak tartottnál jobb, az kiemelkedően jó.” (KEK 1620) Az pedig, hogy ritka, mint a fehér holló nem igaz, hiszen egyrészt maga Jézus, a főpap is példát mutatott a cölibátusa által, másrészt az apostolok is önmegtartóztató életet éltek az apostoli szolgálatuk megkezdését követően. Erre a Szentírásból közvetett bizonyítékaink vannak, ugyanis állításunk nem mond ellent neki. Például egyik apostolról sincs feljegyzés, hogy gyermeket nemzett volna apostolként, ahogy azt sem írja az ige, hogy házaséletet éltek volna. Ezen felül a patrisztikus írásokban számos közvetett bizonyítékok áll rendelkezésünkre az apostolok meghívásuk utáni önmegtartóztató életére. Hetedik vád:A legfontosabb gondolat, hogy a nőtlenség nem papi fogadalomban, feltűnősködésben és makacsságban érlelődik ki, hogy aztán kelletlenül, fogcsikorgatva tartsuk magunkat hozzá. Egyszerűen arról van szó, hogy bizonyos személyekben megvan rá a hajlandóság, tehát ideiglenesen vagy állandóan és természetüknél fogva viszonylagos könnyedséggel képesek kivitelezni, anélkül, hogy bánkódnának miatta, és szexuális bűnökbe esnének. Katolikus válasz:Ez így féligazság. A cölibátus természetfeletti létállapot, ezért hisszük, hogy megéléséhez hivatás kell, amely Istentől származik, aki alkalmassá teszi a személyt arra, hogy természetfeletti módon kitartson hivatásában. Cassianus (Kr.u. 360-435) számára a tiszta élet előfeltétele mindenekelőtt a szív töredelme és alázata. Úgy gondolja, hogy azok az emberek, akik természetüknél fogva nem ismerik az erős nemi vágyat, életükben gyakorta langyosak és maflák. Ringatóznak biztonságukban. A szexualitás felől érkező kísértés Cassianus szemében ösztökélés arra, hogy lelki életünkben is még intenzívebben keressük Istent. Meg kell ragadnunk azt az erőt, amely a szexualitásban rejlik, és Isten felé kell irányítanunk. Cassianus tehát nem fél a szexualitás felindulásaitól. Ez szinte előfeltétele annak, hogy a lelki élet ne vértelen és halvány, hanem erőteljes és magával ragadó legyen. A papságra jelentkezőkkel szembeni egyes egyházi elvárások oda vezethetnek, hogy azok az emberek éreznek elhivatottságot a cölibátusra, akik ritkán éreznek nemi ösztönzést, és így alig van szexuális problémájuk. Az ilyen férfiak nem felelnek meg annak a képnek, amelyet Cassianus a szerzetesről vagy papról fest. Az életerős, magát szexualitásában is érző szerzetes Cassianus szerint lángoló istentisztelővé válhat. Az a fiatalember, akiben alig van vitalitás és szexualitás, áhítatában is erőtlen és üres marad, és senkit nem lesz képes lelkesíteni az élő Krisztusért. Tehát az Egyház álláspontja szerint azok, akik a cölibátust „természetüknél fogva viszonylagos könnyedséggel képesek kivitelezni, anélkül, hogy bánkódnának miatta, és szexuális bűnökbe esnének” nem feltétlenül alkalmasak a papi vagy szerzetesi hivatás betöltésére. Sok esetben az aszexualitás mentális zavarra utalhat. Ha valaki egyáltalán nem akar férj és apa lenni azt jelentheti, hogy éretlen, önző és léha emberről van szó, aki kerülni akarja a családalapítás és fenntartás felelősségét. Van, aki fél kezdeményezni nők felé, önbizalomhiányból fél feleséget venni maga mellé, vagy képtelen együtt élni másokkal és ebben lát kiutat arra, hogy még külső megerősítést is kapjon nőtlenségére. Van, aki testi fogyatékossága miatt akarhat pap lenni, mivel képtelen nemi életre. Ezen okok az Egyház részéről elfogadhatatlanok egy pappal szemben. A cölibátus egyrészről igen az Istennel való legmélyebb ontológiai kapcsolatra, másrészről pedig önként vállalt lemondás, amelyben a személy megtagad magától valamit, amire vágyna azért, hogy kötöttségek nélkül tudja átadni életét Istennek, ahogy Szent Pál is javasolja a Korinthusiakhoz írt első levél 7. fejezetében. Amint viszont maga az Apostol is kiemeli – valamint amivel kezdtem is ezt a választ – ez természetfeletti hivatás, amely Isten kegyelme által valósítható meg. Nyolcadik vád:Aztán ott van az 1Tim 3-ra történő hivatkozás, hogy „a püspök legyen feddhetetlen, egyfeleségű férfi; megfontolt, józan, tisztességes…” Ezt többféleképpen lehet értelmezni, de úgy semmiképpen se, hogy akinek meghalt a házastársa, az utána már nem házasodhat meg, hiszen mind a férfiaknak, mind a nőknek megengedi a Szentírás az újraházasodás lehetőségét. Még a hagyományokhoz ragaszkodó keleti egyházak is megengednek kétszeres(!) újraházasodást. Katolikus válasz:Ez is féligazság. A laikusok számára sem volt javasolt, de igen hamar bevett szokás lett az Egyházban, hogy a felszentelt papoknak tiltott lett. Alexandriai Szent Kelemen így fogalmazott: „Ha pedig együttérzésből az apostol megenged egy második házasságot egy férfinak, mert az nem tud uralkodni magán és ég a szexuális vágytól, akkor az Ószövetség szerint sem követ el bűnt (mert nem tiltotta a törvény), de nem is teljesíti az evangéliumi etika megemelkedett tökéletességét. Ám mennyei dicsőséget szerez magának, ha abban az állapotban marad, amelybe került, és szeplőtelenül megtartja a halál által megtört házassági igát, és készségesen elfogadja Isten reá vonatkozó szándékát, amely által megszabadult figyelmének megosztásától az Úr szolgálatára.” Ez a kijelentése általános érvényű volt Alexandriai Szent Kelemennek, de a felszentelt papok esetében sokkal nagyobb erejű tiltás volt érvényben: „Krisztus megtestesülése óta Isten szent Igéje nem ismeri el a papságban azokat a monogámokat, akik feleségük halála után második házasságot kötöttek (...) És ezt Isten Szent Egyháza pontosan követi hiba nélkül. De azt a férfit, aki továbbra is feleségével él és gyermekeket nemz, az Egyház nem fogadja el diakónusként, papként vagy püspökként, még akkor sem, ha egyetlen feleség férje. És [csak ő vehető fel diakónusnak, papnak vagy püspöknek], aki monogám volt, gyakorolja az önmegtartóztatást, vagy özvegy. [Ez megfigyelhető] különösen ott, ahol az egyházi kánon pontos.” (GAS 31, 367; Cochini, 229). Ez a gyakorlat a mai nap is érvényben van, a görög rítusú katolikus papok és ortodox papok esetén a szentelés életállapotot rögzít, így akit nősként szentelnek, nős pap, akit nőtlenül, nőtlen marad. Aki megözvegyül, az cölibátusban élő pap lesz, tehát nem nősülhet újra. Felszentelt pap nem köthet már házasságot abban az esetben sem, ha már korábban házasságban élt. A Szentírásban Titus I:8-ban található felsorolásban elvárás a püspökkel szemben az önmegtartóztatás. Itt a görögben az ἐγκρατής (enkratész) szót használja, amely igen gyakran a szexuális önmegtartóztatásra vonatkozott, azaz a kontinenciára. Arisztotelész szóhasználatában az enkratészt, tehát kontinenciát gyakorló ember felismeri a jót és aszerint cselekszik, viszont állítása szerint nem ismeri az egyensúlyt a józan ész és a (szexuális) vágyai között. Tehát Arisztotelész, mint ókori görög filozófus túlzásnak találta a kontinenciát, ennek kifejtéséhez pedig egész művében ugyanazt a szót használta, amelyet Szent Pál alkalmazott a püspökökre. (Arisztotelész: Nikomakhoszi etika. VII, 4, p. 1146{b}, 10ff.) Önmagában persze ez még nem perdöntő, ha nincsenek történelmi bizonyítékaink arra, hogy az apostoli atyák így értelmezték. A 4. században Siricius és I. Ince pápák mind kihangsúlyozták, hogy az I Tim. III: 2, I Tim. III: 12, valamint Titus I: 6 nem jelentik azt, hogy a felszentelt pap továbbra is nemzhet gyermekeket. Éppen ellenkezőleg, az apostoli gyakorlat alapján a jövendőbeli megtartóztatásra való buzdítást látták benne. A korabeli zsinatok kivétel nélkül úgy találták, hogy aki még egyszer meg akart nősülni, miután megözvegyült, az azt bizonyította, hogy képtelen az önmegtartóztató életre, így alkalmatlan a szentségi rendben való helytállásra és magasabb szentségi rendek felvételére. Így a Szentírás hagyományos értelmezése már az első századokban arról tesz tanúbizonyságot, hogy már az apostolokról is úgy tartották, hogy megkívánták az önmegtartóztató életet, nem pedig arról, hogy joga van bárkinek akármennyi feleségre szert tenni. Nem szabad azt gondolnunk, hogy csak Nyugaton volt általános ez az értelmezés. Keleten Kaiszareiai Euszebiosz – aki egyháztörténészként összefoglalta az utókornak a kereszténység első három évszázadát, valamint Kaiszareia püspökeként nagy tiszteletnek örvendett az Egyházban – részt vett az I. Niceai Zsinaton (325), ahol keleti püspökként felszólalhatott volna a papi önmegtartóztatás ellenében, ám ő mégsem így tett. Elmondásában az ószövetségi és újszövetségi papság összehasonlítása alapján azt állította, hogy a papok esetében a testi és lelki nemzés szemben állnak egymással, ezért az “egyszer nősült/egyfeleségű” kifejezés értelme abban keresendő, hogy akiket felszenteltek és az oltár szolgálatában vannak, azoknak a szolgálatukból kifolyólag a feleségükkel való kapcsolattól tartózkodniuk kell. (Demonstratio evangelica 1,9; PG 22,82.) Ez azért is volt szükséges, mivel az Ószövetségben Lévi törzse papjainak az effektív oltárszolgálat idejére szintén meg kellett tartóztatni magukat feleségeiktől, hogy osztatlan szívvel tudják bemutatni az áldozatot, viszont az újszövetségi papság esetében az áldozatbemutatás már gyakran napi rendszerességű volt, amint a Szentírás is állítja (Ap Csel. II: 46). Keleten általában csak vasárnap mutattak be szentmisét, vélhetően azért is, hogy a házas papok együtt lehessenek feleségeikkel, Nyugaton azonban gyakori volt a napi oltárszolgálat a papok számára. Keleten Justinianus császár a Codexben (534) és a Novellákban (535-565) fenntartja a tilalmat, hogy szentelésre ne bocsássák azokat, akik többször házasodtak, valamint a szubdiakónustól felfelé a szentelés utáni házasságkötés tilalmát, de megengedi az együttlakást a szubdiakónus, a diakónus és a pap számára a korábbi asszonnyal, és a házaséletet is, ha hajadonnal kötött első házasságról van szó. (Stickler, Tratti salienti..., i.m., n.50.) Az is érdekesség a témában, hogy amennyiben kánonjog szerint érvényes második házasságot kívánt kötni egy keleti rítusú pap, az ő esetében az egyszeri nősülés alól még a pápai felmentést is érvénytelennek tartották, hiszen „az apostolok ellenében” még a pápa sem határozhat. (V.ö. ehhez Stephan Kuttner művét! Pope Lucius and the Bigamous Archbishop of Palermo. In: Variorum Reprints. St. Kuttner, The History of Ideas and doctrines of Canon Law in the Middle Ages, London, 1980, 409-454.) A már említett, 7. századi keleti, Trulloszi Zsinat annyi enyhítést hozott, hogy azon papok, akik második házasságukban élnek, azok számára lehetőséget biztosítanak a bűnbánatra és amennyiben egy megszabott időn belül felbontják a második, azaz érvénytelen „házasságukat”, úgy megtarthatják papi szolgálatukat. A ritka kivételekre, amelyekre az író próbál hivatkozni, miszerint a görögkeleti egyházak megengednek második házasságot pedig alább reagál egy amerikai görögkeleti pap: „Az Orthodox Egyház hagyománya szerint a pap és a felesége is csak egyszer lehettek házasok, mégpedig egymással. És ez attól függetlenül is érvényben maradt, hogy az illető elvált vagy özveggyé lett. Ez alól akad néhány ritka kivétel, de hangsúlyozom, hogy ez minden esetben ritka kivétel, ha nem rendellenesség, amely általánosságban nincs összhangban az Egyház hagyományával és kánonjaival.” Mindezen történelmi tényekből egyértelműen következik, hogy az egyszeri nősülést a Timóteushoz írt első levélben Szent Pál apostol nem legalább egyszeri, hanem maximum egyszeri nősülésként értette. Kilencedik vád:Ugyanez igaz a lelkipásztorokra is, hiszen nincsen megkülönböztetett lelkipásztori rend, sem szentelményes, „hókuszpókuszos” papi rend – a lelkészek/presbiterek lényegileg nem különböznek a hétköznapi emberektől. A különbség az odaadásukban és a privilégiumaikban van, például méltók a gyülekezetük anyagi támogatására, stb. Nagyobb mértékben is kell számot adniuk a nyájukról, de olyan hátrányok semmiképp sem sújtják őket, hogy az egész életüket saját család nélkül kell feltétlenül leélniük. Katolikus válasz:Ez is szintén féligazság, amit már több ponton érintettem és maguk az apostoli atyák cáfolják azt az állítást, hogy ne volna egyházi rend. Van külön egyházi rend és igen, különbség az odaadásukban és a privilégiumaikban is megmutatkozik, de a legnagyobb különbség klerikus pap és a laikus között az, hogy előbbi az apostoli folytonosságban leledző szentség vétele által képes a szentmiseáldozat bemutatására, valamint a bűnök feloldozására vagy megtartására. Ahogy azt maga Jézus is megadta a tizenkettőnek: „Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: »Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.«” (Jn. XX:22-23.) Ezen túl Szent Péter apostolra rábízta a mennyország kulcsait is, ami egy hebraizmus. Amint a magyarban az „átadom a stafétát” nem atlétikai sporttevékenységet takar, hanem egy vezetői szerep átadását, úgy a biblia szövegkörnyezetben a kulcsok átadása sem lakáskulcsra vagy magtárra vonatkozik, hanem vezetői szerep átadására. Erre utal Izajás XXII:20-23 is: „Azon a napon elhívom szolgámat, Eljákimot, Hilkijahu fiát, és a köntösödbe öltöztetem, s körülövezem az öveddel. A kezébe adom hatalmadat. Így mintegy atyja lesz Jeruzsálem lakóinak és Júda házának. Az ő vállára teszem le Dávid házának kulcsát, amit kinyit, azt senki be nem zárja, s amit bezár, azt senki ki nem nyitja. Mint a szeget, szilárd helyre verem be, és dicsőséges trónjává lesz atyja házának.” Egyértelmű a kontextus és a kulcsok helyes hebraisztikus jelentésének vizsgálata által, hogy kiemelt szerepet kapott Péter és a többi apostol is Jézustól, amelyet aztán kézrátétellel adtak tovább az arra érdemeseknek, lásd: „Kiválasztották tehát Istvánt, akit eltöltött a hit és a Szentlélek, továbbá Fülöpöt, Prohóroszt, Nikánort, Timont, Parmenászt és Miklóst, az antióchiai prozelitát. Ezeket az apostolok elé állították, és ők imádság közben rájuk tették kezüket.” (ApCsel VI: 5-6.) Ez a felszentelési gyakorlat megmaradt az apostoli atyák esetén is, amelyről Szent I. Kelemen pápa is beszélt Kr. u. 80-ban: „Vidéken és városon keresztül prédikáltak [az apostolok], és kinevezték legkorábbi megtérőiket, akiket a Lélek által próbára tettek, hogy a jövendőbeli hívők püspökei és diakónusai legyenek. Ez sem volt újdonság, hiszen püspökökről és diakónusokról már jóval korábban írtak. (...) Apostolaink tudták a mi Urunk Jézus Krisztus által, hogy viszály lesz a püspöki tisztségért. Ezért, miután tökéletes előzetes ismereteket szereztek, kinevezték azokat, akiket már említettünk, és ezt követően kiegészítették azzal a további rendelkezéssel, hogy ha meghalnak, más jóváhagyott férfiak kövessék őket szolgálatukban. (Szent I. Kelemen pápa levele a korinthusiakhoz. 42:4–5, 44:1–3 [Kr.u. 90 körül]). Ugyan erről beszél Hégészipposz Kr. u. 180-ban: „Amikor Rómába jöttem, meglátogattam Anicetust, akinek diakónusa Eleutherus volt. És miután Anicetus [meghalt], Soter követte őt, utána pedig Eleutherus. Minden utódlásban és minden városban jelen van egy folytonosság, amit a törvény, a próféták és az Úr hirdet.” (Idézi Euszábiosz Egyháztörténetében. IV:22 [Kr. u. 180]). Iréneusz is megerősíti ezt több alkalommal: „Minden gyülekezetben mindenkinek, aki látni kívánja az igazságot, módjában áll, tehát, hogy szemlélhesse az apostolok tiszta hagyományát, amely az egész világon megjelent; és olyan helyzetben vagyunk, hogy felsorolhatjuk azokat, akik az apostolok által kijelölt felvigyázók [püspökök] voltak a gyülekezetekben, és [felmutathatjuk] ezeknek az embereknek a saját korunkig tartó sorát; akik közül egyik sem tanított vagy ismert bármi olyat, amikről ezek [az eretnekek] képzelődnek.” (Az eretnekek ellen III:3:1. [Kr.u. 189]). „Mivel azonban nagyon unalmas lenne, ha egy ilyen kötetben, mint ez, az összes gyülekezet egymást követő utódlását felsorolnánk, most összezavarjuk azokat, akik bármilyen módon, akár gonosz tetszelgés, hencegés vagy vakság és romlott vélemény által felhatalmazás nélküli találkozókon gyülekeznek össze; [azzal fogjuk megzavarni őket, hogy] kimutatjuk: az apostoloktól ered a hagyomány, a felette hatalmas, nagyon ősi, és általánosan ismert egyház [képviselőitől], amit Rómában a két legdicsőbb apostol, Péter és Pál által alapítottak és szerveztek; továbbá kimutatva a hitet, mely hirdettetett az embereknek, amely a felvigyázók utódlásán keresztül jutott el a mi időnkbe. Mert szükségszerű, hogy minden gyülekezet, vagyis mindazok, akik hűek mindenütt, egyetértsenek ezzel a gyülekezettel ennek kiemelkedő tekintélye miatt, mivel azok a mindenütt jelenlévő [hűséges emberek] mindvégig megőrizték az apostoloktól származó hagyományt.” (Uo. III:3:2) „Ennek a Kelemennek Evaristus lépett a helyébe. Alexander követte Evaristust; utána, hatodikként az apostolok után, Sixtusz lett kijelölve; utána Teleforusz, aki dicső vértanú volt; Majd Hüginusz; utána Piusz; őutána Anicetusz. Soter volt az, aki Anicetuszt követte, és a felvigyázóság osztályrésze az apostoloktól számítva a tizenkettedikként Eleutheriusznál van jelenleg. Ebben a sorrendben és ezzel az utódlással jutott el hozzánk az apostoloktól származó egyházi hagyomány és az igazság hirdetése. És ez a legteljesebb bizonyíték arra, hogy az Egyházban az apostoloktól mostanáig az egyedüli és életadó hit ugyanabban a formában őrződött meg, és igazságban hagyományozódott.” (Uo. III:3:3) Tertullianus a 2. században szintén egyértelműen fogalmaz: „De ha vannak olyan [eretnekségek], amelyek elég bátrak ahhoz, hogy [származásukat] az apostoli korra vezessék vissza, hogy úgy tűnjön, mintha ezeket az apostolok adták volna át, mert az apostolok idejében léteztek, azokra mondhatjuk: Hadd mutassák be gyülekezetük eredeti feljegyzéseit; hadd bontsák ki püspökeik tekercsét, hogy kezdettől fogva kellő sorrendben végigvéve [első] püspökük meg tudja mutatni rendelőjének és elődjének valamelyik apostolt vagy apostoli embert - egy olyan embert, aki állhatatosan az apostolokkal tartott. Az apostoli egyházak ugyanis így továbbítják anyakönyveiket: mint a szmirnai egyház, amely feljegyezte, hogy Polikárpot János helyezte oda; vagy mint Róma egyháza is, ahol Kelement Péter hasonló módon rendelte el.” (Pergátló kifogás az eretnekek ellen. 20 [200: 200], 32). „Akkor hát tegyük lehetővé, hogy minden eretnekség, amelyeket az apostoli egyházunk próbára tesz, bebizonyíthassa, miképp tekintik magukat apostolinak. De valójában ők nem azok, és nem is tudják bizonyítani, hogy azok volnának. Az olyan egyházak sem lépnek velük békés kapcsolatba, vagy vállalnak velük közösséget, amelyek bármilyen módon kapcsolódnak az apostolokhoz, mivel ezek semmiképpen sem apostoliak a hit titkaival kapcsolatos sokféleségük miatt.” (Uo. 32. o.). Karthágói Szent Ciprián is világosan ír: „[Az] Egyház egy, és amint ő egy, nem lehetünk egyszerre benne és rajta kívül is. Mert ha [az Egyház] az [eretnek] Novatianussal van, akkor nem Cornelius [pápával] volt. De ha Kornéliusszal volt, aki [Róma] püspökét, Fábiánt követte a törvényes utódlásban, akit a papság tisztsége mellett az Úr vértanúsággal is megdicsőített, akkor Novatianus nincs az egyházban; nem tekinthető püspöknek sem, mivel senkit sem követett az utódlásban, és megvetve az evangéliumi és apostoli hagyományt, önmagából állt elő. Mert akit nem az egyházban szenteltek fel, az semmilyen módon nem tarthatja magát az egyház részének.” (Karthágói Szent Ciprián levelei. [75]: 3 [Kr.u. 253.]) „Vagy hogyan lehet azt pásztornak tekinteni, aki - miközben az igaz pásztor megmarad [az egyházban] és vigyáz Isten egyházára a folytatólagos felszentelés által - senkinek az utódjaként, önmagától kezdődőleg egy idegen és gyalázatos ember, az Úr békéjének és isteni egységének ellensége, aki nem az Isten házában lakik.” (U.o. 5. bekezdés) Az író által méltatlanul kommentált Szent Ágoston is teljes mértékben kiáll katolikus hite mellett. Az író egy protestáns szerző könyve alapján állítja, hogy „Úgy is mondhatnám, hogy Augustinus »janzenista volt«, de ez nem lenne teljesen korrekt, mert Jansen engedelmes pápista alattvaló volt, míg Augustinus idejében a római püspök csak egy volt a sok püspök közül. Augustinus nem vallotta a pápa primátusát és tévedhetetlenségét, miként erre David Beale egyháztörténész is rámutat.” Ha megvizsgáljuk a történelmi tényeket, gyorsan kiderül, hogy ez nem igaz: „Sok más dolog van még, amely megfelelő módon az [Egyház] kebelén tart. A népek és nemzetek egyetértése tart engem itt. Az [Egyház] csodákban megkezdett, reménnyel táplált, szeretetben gyarapodó és kora által megerősített tekintélye itt tart. Itt tart engem a papok utódlása, Péter apostol székétől kezdve, akit feltámadása után az Úr megbízott juhainak legeltetésével [János XXI: 15–17], egészen a jelen püspökségig. És végül, maga a katolikus név, amely nem ok nélkül egyedül ehhez az egyházhoz tartozik, szemben annyi eretnekkel, olyannyira, hogy bár minden eretnek katolikusnak akar neveztettetni, amikor egy idegen afelől érdeklődik, hol gyülekezik a Katolikus Egyház, az eretnekek egyike sem merne rámutatni a saját bazilikájára vagy házára.” (A Teremtés könyvéről a manicheusok ellen: 4: 5 [Kr. u. 397.]). „Vegye számba püspökeit magának Péternek székétől. És az atyák ezen sorrendje által nézzék meg, ki kinek az utódja, ez az a szikla, amelyen a pokol kapui sem diadalmaskodnak.” (Psalmus contra partem Donati, 18 (Kr. u. 393), GCC 51) „Ne hallgassunk azokra, akik tagadják, hogy Isten egyháza képes megbocsátani minden bűnt. Valóban nyomorultak, mert nem ismerik fel Péterben a sziklát, és nem hajlandók elhinni, hogy a saját kezükből elvesztett mennyei kulcsok az Egyháznak adattak.” (A keresztény küzdelemről. XXXI:33. [Kr. u. 397], in JUR,3:51) „Mert, ha figyelembe vesszük a püspökök egyenes utódlását, milyen nagy bizonyossággal és előnnyel jár az egyház számára, hogy magához Péterhez jutunk el, akinek, mint az egész Egyházat magába foglaló személynek az Úr azt mondta: »Erre a sziklára építem egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni felette!«” (Generosushoz, LIII: 2 [Kr. u. 400], NPNF1, I: 298) A »katolikus« szó mind Ágoston, mind a nicea-konstantinápolyi hitvallás esetében nem melléknév, hanem főnév. A katolikus görög szó jelentése egyetemes, mégis az egyetemes apostoli hitvallásnak nem csak a görög, hanem a latin verziójában is Katolikus Egyháznak nevezi meg a szöveg, nem fordítja le a katolikust univerzálisra, ahogy azt kellene abban az esetben, ha az nem főnév, – azaz megnevezés, – hanem melléknév lenne. Mindez a 4. században, Szent Ágoston idejében. Értsd: a kérdés nem az, hogy: Milyen egyház? Katolikus, azaz egyetemes. A helyes kérdés: Melyik egyház? A katolikus. Így teljesen abszurd az az állítás, hogy Ágoston ne tudta volna nagyon is jól, hogy mit jelent a Katolikus Egyház. Természetesen ez sok tekintetben nem pontosan úgy nézett ki, mint ma, de amint az anglikán hitből katolizált John Henry Newman bíboros is mondta: egy gyermekről nem következtethetek bizonyosan arra, hogy milyen felnőtt lesz, de egy felnőtt emberről szilárd következtetéseket tudok levonni a tekintetben, hogy milyen gyermek volt. Így 2000 évvel később könnyen vissza tudjuk követni a megyedik századi Egyház vallásgyakorlatát, hitét és erkölcsét, amely akkor még fejlődésben volt, de teljes mértékben megfelel a mai Egyház hitének és erkölcsének, ugyanis el nem vétetett belőle, csupán kiegészült olyan módon, hogy az az eredeti hitet és erkölcsöt nem csorbítja. Így az író azon vádja, miszerint bárki is teljes egészében meg akarná feleltetni a mai Egyházat az akkori Egyházzal egészen másképp értendő, mint azt ő teszi. Az író összehasonlítási alapjának annyi értelme lenne, mint egy felnőttet megfeleltetni a gyermekkori énjével, majd számon kérni a különbségeket. Józan ésszel belátható, hogy ez abszurd volna. Az alábbi további apostoli atyai írások találhatók az Egyház valóban egyházi jellegéről és annak egyházi rendjéről, amelyet explicite állítottak és képviseltek az őskeresztény egyháztanítók angol nyelven:
Tizedik vád:A következő opciók léteznek itt: egy lelkésznek egyszerre egy felesége legyen (például egy olyan kultúra kontextusában, ahol elfogadott a többnejűség), vagy legyen kötelezően felesége, vagy elvárt, hogy korábban, a múltban volt már legalább egy felesége. Ilyesmi értelmezéseket enged meg a vers, és minden, a nőtlenség irányába mutató egyéb értelmezés a szöveg elsődleges értelmével és a kontextussal megy szembe, tehát belemagyarázás. Katolikus válasz:Az író prekoncepciókból kifolyólag lekorlátozza a Timóteusi levél mondanivalóját, hogy az őt igazolja, majd magyarázat nélkül lezárja a vitát. Természetesen a többnejűség ellen is kíván fellépni Szent Pál apostol, de az teljesen abszurd, hogy kötelezővé tenné ez az ige a házasságot a püspökök számára. Ez nem egy „legalább”, hanem egy „maximum” kitétel Szent Pál részéről. Tehát a püspök nem legalább egyfeleségű, hanem maximum egyfeleségű legyen. Erre pedig a történelmi bizonyítékokat bemutattam az apostoli atyák részéről, akik egyöntetűen így értelmezték. Igyekszem ezt tovább bővíteni. Epiphanius püspök a 4. században írt a Panarionban arról, hogy „Isten a világnak megmutatta az új papság karizmáját emberek útján, akik a szentelés előtt kötött házasságuk gyakorlásáról lemondtak, vagy mindig is tiszta életet éltek. Ez az apostoloktól bölcsen és szentül szilárdan rögzített szabály.” Még fontosabb az a megállapítása, amelyet a főművéhez csatolt függelékben, az „Expositio fidei”-ben ír, hogy t.i. az „Egyház a püspöki és a papi rendbe, valamint a diakonátushoz csak olyanokat enged járulni, akik feleségüktől tartózkodnak, vagy özvegyek lettek. Így cselekszenek legalább is ott, ahol az egyházi előírásokat pontosan betartják. Mégis megállapítható, hogy bizonyos vidékeken papok, diakónusok és szubdiakónusok továbbra is nemzenek utódokat. Ez azonban nem az előírásokkal egybehangzóan történik, hanem az emberi gyarlóság következménye, amely mindig a könnyebb utat választja.” Később újra hangsúlyozza, hogy „a papokat főleg a nőtlen szerzetesek közül választják ki. Ha nincs közöttük elég jelölt, akkor fordulnak a házasok felé, akik azonban a házaséletről lemondanak, vagy egyetlen házasság után megözvegyültek.”. (PG 42,823 kk. és GCS 37 (1933), 522.) Innen csupán úgy lehet továbblépni, ha az író történelmi tényekkel tudja bizonyítani, hogy a korai egyházban bevált és széles körben gyakorlott volt az újranősülés a papok (állítása szerint lelkipásztorok) esetén, amelyre én nem találtam semmilyen forrást. Ha volt ilyen, akkor kellene, hogy legyen róla feljegyzés, ugyanis abban a korban az átlagéletkor jóval alacsonyabb volt és különböző – ma már könnyen gyógyítható – betegségek következtében gyakran megözvegyültek, pontosan ezért foglalkoztak a kérdéssel, ezért van olyan sok fennmaradt írásos dokumentum, amely ezt a témát érinti. Mindezek ellenére az apostoli atyák részéről több esetben tiltás van a nősülésre, nős papok esetében pedig az újranősülésre, amelyre korábban citáltam több hiteles forrást is. Ezen túl a legfontosabb apostoli atyák esetében is jó volna arról találni valamilyen bizonyítékot, hogy házasságban éltek, mint például Római Szent Kelemen, aki Szent Pál apostol tanítványa volt, Antióchiai Szent Ignác, aki Szent Péter apostol tanítványa volt, Szent Polikárp, Szent Iréneusz, Szent Jusztinosz vagy Alexandriai Szent Kelemen, akik Szent János apostol tanítványai voltak. A történelmi bizonyítékok arra utalnak, hogy mind cölibátusban éltek. |