Navarra Bibliakommentár

„Aki nem ismeri a Szentírást, Krisztust nem ismeri” (Szent Jeromos)

„Az Atya kimondott egyetlen Igét. Ez az Ige az Ő Fia, és Ő örökké mondja Őt végtelen csendben:
és csendben kell a léleknek meghallania.” (Keresztes Szent János)

Ter 2,4b-25

A második teremtéstörténet

ádám teremtése

[4b] Azon a napon, amelyen az Úr Isten megalkotta az eget és a földet, [5] még semmiféle mezei bokor nem hajtott a földön, és semmilyen fű nem sarjadt, ugyanis még nem hullatott az Úr Isten esőt a földre, és ember sem volt, aki művelje a földet. [6] Akkor forrás fakadt a földből, és megöntözte a föld egész színét. [7] Megalkotta tehát az Úr Isten az embert a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét, és az ember élőlénnyé lett.

Az ember az édenkertben

[8] ültetett az Úr Isten egy kertet édenben, keleten, és elhelyezte benne az embert, akit alkotott. [9] S növesztett az Úr Isten a földből mindenféle fát, amelyet látni szép és melyről enni jó -- az élet fáját is a kert közepén, s a jó és a rossz tudásának fáját. [10] édenből folyóvíz jött ki, hogy öntözze a kertet, utána pedig négy ágra szakadt. [11] Az egyiknek a neve Píson: ez az, amelyik körüljárja Hevilának egész földjét, ahol az arany terem – [12] annak a földnek az aranya igen jó, s ott található a bdellium és az ónixkő. – [13] A második folyó neve Gihon: ez az, amelyik körüljárja Etiópia egész földjét. [14] A harmadik folyó neve Tigris: ez folyik az asszírok felé; a negyedik folyó pedig az Eufrátesz. [15] Fogta tehát az Úr Isten az embert, és az éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze meg. [16] Azt parancsolta az Úr Isten az embernek: »A kert minden fájáról ehetsz, [17] de a jó és gonosz tudásának fájáról ne egyél, mert azon a napon, amelyen eszel róla, meg kell halnod!«

éva teremtése

[18] Azt mondta továbbá az Úr Isten: »Nem jó, hogy az ember egyedül van: alkossunk hozzá illő segítőt is!« [19] Az Úr Isten ugyanis megalkotta a földből a föld minden állatát és az ég összes madarát, és odavezette őket az emberhez, hogy lássa, minek nevezi el őket -- mert minden élőlénynek az lett a neve, aminek az ember elnevezte. – [20] Meg is adta az ember a maga nevét minden állatnak és az ég összes madarának és a föld minden vadjának, de az embernek nem akadt magához illő segítője. [21] Ezért az Úr Isten mély álmot bocsátott az emberre, s amikor elaludt, kivette egyik bordáját, és hússal töltötte ki a helyét. [22] Azután az Úr Isten asszonnyá formálta a bordát, amelyet az emberből kivett, és odavezette az emberhez. [23] Az ember ekkor azt mondta:
»Ez végre csont az én csontomból,
és hús az én húsomból!
Legyen a neve feleség,
mert a férfiből vétetett!«
[24] Ezért elhagyja a férfi apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy testté lesznek. [25] Az ember és a felesége mezítelenek voltak mindketten, de nem szégyellték magukat.

************************************

Kommentár:

Ter 2,5-6. Ezek a versek azt szándékozzák bemutatni, hogy az ember az első és a legfontosabb dolog a földön, őmiatta lett az összes többi dolog létrehozva. A szöveg nem fejtegeti, hogy vajon a növényi vagy az állati élet más formái léteztek-e a bolygón, mielőtt a színen megjelent az ember – még kevésbé azt, hogy egy magasabb formák felé tartó evolúció játszódott-e le.

A katolikus teológia, hogy megfelelő súlyt adjon mind a hit, mind a tudományos felfedezések tényeinek a fajok evolúciójáról, nem helyezkedik szembe azzal az elgondolással, hogy Isten egy már létező lénybe öntött lelket, hogy egy korábban elkészült testet öltöztetett fel, és így hozta létre az embert. A teremtés ilyformán való magyarázatát „mérsékelt evolucionizmusnak” nevezik. Ezzel kapcsolatban II. János Pál a Tudományok Pápai Akadémiájának 1996. október 22-én írt üzenetében, miután megemlékezett XII. Piusz 1950-ben írt „Humani Generis” kezdetű enciklikájának tanításáról, rámutatott, hogy az újabb lépések a tudományos kutatásban „már nem puszta hipotézisként állítják az evolúció elméletét”. De ugyanekkor azt is mondja, hogy nem csak egy „evolúciós elmélet” van, hanem számos ilyen elmélet, és bemutatta, hogy melyek állnak szemben a hittel: „Az evolúció azon elméletei, amelyek, az őket inspiráló filozófiával összhangban, úgy veszik figyelembe a lelket, mint ami az élő anyag erőiből bukkan fel, vagy ugyanannak az anyagnak egy másodlagos szimptómája, összeférhetetlenek az emberről szóló igazsággal.” (uo.)

Tehát „nem csupán az a kérdés, hogy mikor és miként keletkezett az anyagi világ, s mikor és hogyan jelent meg az ember, hanem ezeknek a keletkezéseknek a magyarázatáról van szó: vajon a véletlen, a vak sors, egy névtelen szükségszerűség határozza-e meg, vagy egy értelmes és jóságos, magasabbrendű Lény, akit Istennek nevezünk?” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 284.)

2,7. A testét illetően az ember a földhöz tartozik. Hogy ezt állítsa, a szent szerzőnek tudatában kellett lennie annak a ténynek, hogy amikor egy ember meghal, akkor a teste porrá lesz, ahogy azt majd a Ter 3,19 annak rendje és módja szerint el is mondja. De az is lehet, hogy az elbeszélésnek ez a része (különleges módon, ahogy ezen fejezetek közül mindegyiknek különleges az irodalmi formája) azon a hasonlóságon alapul, ami az „adam” szó, ami általánosságban embert jelent, valamint az „adamah” szó között van, ami pedig „vörös földet” jelent; abból a tényből, hogy a két szó hasonlít egymáshoz, a szent szerző azt a következtetést vonta le, hogy tényleges kapcsolat áll fenn a két sajátos dolog között (az általános etimológia foglalkozik ezekkel a dolgokkal). Azonban attól, hogy az ember a földhöz tartozik, még nem ez a legjellemzőbb vonása: minthogy a szerző látja, hogy az állatok is a föld anyagából lettek létrehozva. Ami megkülönbözteti minden mástól az embert, az az a tény, hogy ő az életét Istentől kapja. Az élet itt a lehelet kifejezéssel van ábrázolva, mert csak élő állatok lélegeznek. Az, hogy Isten önti az életet az emberbe, ily módon azt jelenti, hogy bár az ember a testi természete következtében anyagi, azonban a léte - az, hogy élő-lény - közvetlenül Istentől ered, azaz egy olyan éltető alapelemmel – a lélekkel vagy szellemmel - kelti életre, ami nem a földből származik. Az életnek ezt az alapelemét Istentől kapja, ami az ember testét is Isten méltóságával ruházza fel, és magasabb szintre helyezi az állatoknál.

Isten itt úgy van ábrázolva, mint egy fazekas, aki agyagból formázza ki az ember testét; ez azt jelenti, hogy az embertől elvárás, hogy magasabbrendű életet éljen az élet forrásával, mint azzal, ami az anyagból származik. Isten fazekas képében való ábrázolása azt mutatja, hogy az ember (mindegyikük) úgy van Isten kezében, mint az agyag a fazekas kezében; nem utasíthatja el, vagy nem szállhat szembe Isten akaratával (vö. Iz 29,16; Jer 18,6; Róm 9,20-21).

2,8-15. Itt egy olyan szituációt találunk, amelyben Isten és az ember barátok; nincs még se rossz, se halál. A kert úgy van lefestve, mint egy zöldellő oázis, két különleges fával a közepén, az élet, és a jó és rossz tudásának fájával – ami az életadás hatalmát, és az ember erkölcsi magatartásának végső referenciapontját szimbolizálja. A kertből az a négy folyó árad ki, amelyeket a szerző a leginkább ismer; ezek öntözik meg az egész földet, és teszik termékennyé. Azt tanítja itt a Biblia, hogy az embert boldogságra teremtették, hogy élvezze az életet és azokat a javakat, amelyek Istenből áramlanak. „Az Egyház a bibliai nyelv szimbolikáját az Újszövetség és a Hagyomány fényében hitelesen értelmezve tanítja, hogy Isten ősszüleinket, Ádámot és Évát a szentség és igazság eredeti állapotában teremtette. [Trienti Zsinat „De Peccato Originali” 1. can.] Az eredeti szentség e kegyelme részesedés volt az isteni életben. ("Lumen Gentium", 2).” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 375).

Kezdettől fogva az ember művelésére bízták a kertet – hogy dolgozzon rajta, hogy megóvja, és hogy gyümölcsöt termesszen rajta. Itt ismét láthatjuk, hogy a munka egy olyan utasítás, amit már a kezdet kezdetén adott Isten az embernek. „A teremtés kezdetétől fogva az embernek dolgoznia kellett” mondja Szent Escriva. „Ez nem olyan dolog, amit én találtam ki. Elég csak rátekinteni a Biblia kezdő oldalaira. Már ott ezt olvashatod, mielőtt a bűn belépett volna a világba, amit nyomon követett a halál, a büntetés, és a fájdalom (vö. Róm 5,12). Isten a föld agyagjából alkotta meg Ádámot, és neki és utódjainak teremtette azt a gyönyörű világot, amelyben élünk, és „ut operaretur et custodiret illum” (Ter 2,15), tehát meg kell művelniük, és meg kell őrizniük ezt a kertet” („Isten barátai”, 57.). Azonban az embernek fel kell ismernie Isten uralmát a teremtés és önmaga fölött, azáltal, hogy engedelmeskedik Isten azon parancsainak, amelyeket neki adott, mintegy szövetség gyanánt elmondva, hogy ne egyenek a tiltott gyümölcsből. Az, hogy az ember elvesztette az eredeti boldogságot, amelynek élvezésére teremtetett, az azért volt, mert megszegte ezt a szövetséget.

2,16-17. Az, hogy az ember hozzáfért „a jó és rossz tudásának fájához” azt jelenti, hogy Isten nyitva hagyta az utat a rossz lehetősége előtt, hogy így biztosítsa a még nagyobb jót – a szabadságot, amely az ember adottsága. Az értelmét használva és követve lelkiismeretét, az ember képes felismerni, hogy mi a jó, és mi a rossz; azonban ő, saját maga, nem képes semmiféle jót vagy rosszat „megalkotni”. Így Isten parancsa ősszüleinknek magába foglalja azt is, hogy kötelesek felismerni azt, hogy ők teremtmények, és kötelesek megbecsülni és tisztelni azt a jóságot, amit a teremtés törvényei és az isteni tulajdonságok visszatükröznek az embernek, mint személynek. Az ember akarta eldönteni saját magának, hogy mi neki a jó és a rossz, figyelmen kívül hagyva azt a jóságot, amit Isten adott a dolgoknak, amikor megteremtette azokat, és ezt azt jelenti, hogy az ember olyan akart lenni, mint az Isten. Az embert mindig kísérti, hogy egy abszolút erkölcsi autonómiát szerezzen magának – és akkor jön ez a kísértés, amikor elfelejti, hogy létezik egy Isten, aki mindennek Teremtője és Ura, beleértve az embert is. „’a jó és gonosz tudásának fája’ a teremtett lény számára áthághatatlan határt akar kifejezni, és az embert állandóan emlékeztetni akarja erre.” (II. János Pál, Dominum Et Vivificantem, 36.).

2,18-25. Isten tovább gondoskodik az emberről, teremtményéről. A szentíró ezt egy emberi metafora által közli, úgy festve le Istent, mint egy fazekast, aki az alkotását még nem fejezte be tökéletesen. Az ember megalkotásának még nincs vége: szükség van még hozzá, hogy fajából még valakivel egy teljes és mély egységben tudjon élni. Az állatokat is Isten teremtette, de ők nem tudnak biztosítani számára tökéletes társaságot. Így Isten megteremtette az asszonyt, ugyanazt a testet adva neki, mint a férfinek. Ekkortól tud az ember kommunikálni. A nő megteremtése tehát Isten szeretetének tetőpontját jelöli az általa teremtett ember felé.

2,19-20. Mint az embert, az állatokat is Isten az anyagból teremtette, de ők nem mondhatják, hogy az élet leheletét Istentől kapták. Csak az embernek adta Isten az élet leheletét, és ez az, ami alapvetően megkülönbözteti őt az állatoktól: az embernek olyan élete van, amit közvetlenül Istentől kapott; vagyis azt mondjuk, hogy őt egy lelki alapelv elevenítette meg, ami lehetővé tette számára, hogy Istennel beszélhessen, és valós kapcsolatba kerülhessen más emberi lényekkel. Mi ezt „lélek”-nek, vagy „szellem”-nek hívjuk. Ez tette az embert hasonlóbbá Istenhez, mint az állatokhoz, annak ellenére, hogy az emberi test a földből készült és a földhöz tartozik, csakúgy mint az állatok teste (vö. az 1,26 és a 2,7 megjegyzéseit).

„A lélek és a test egysége olyan mély, hogy a lelket a test „formájának” kell tekinteni; [Vö. Viennei Zsinat: Fidei catholicae] azaz az anyagból alkotott test a szellemi lélek miatt emberi és élő test; a szellem és az anyag az emberben nem két egyesült természet, hanem egységük egyetlen természetet alkot.” (A Katolikus Egyház katekizmusa, 365).

2,21-22. Ez az álom a halál egyik fajtája; mintha Isten felfüggesztené az életet, amit az embernek adott, szabályosan átalakítja őt, hogy el tudja kezdeni életét újból, egy másik módon – kettővé lesz, férfivá és nővé, és soha többé nem egyedül. Azzal a leírással, miszerint a nő teremtése Ádám bordájából történik, a szent író azt mondja, hogy szemben az akkori népi gondolkodással, a férfinak és a nőnek egyazon természete van, és ugyanazon méltósága, hogy mindketten ugyanabból az agyagdarabból készültek, amelyet Isten öntött formába, és amelyet Isten tett élő-lénnyé. A Biblia azt is megmagyarázza, hogy a kölcsönös vonzalom a férfi és a nő között, egymásért van.

2,23. Amikor az ember – most a férfi ember értelmében – megismerte a nőt mint vele egyenrangú személyt, mint vele azonos természetű valakit, felfedezi benne a megfelelő „segítőt”, akit az Isten akart a számára. Most már valóban teljes az emberi lény, „az ember Isten képévé nem a magányosság pillanatában vált, hanem a közösség pillanatában” (II. János Pál, általános audiencia, 1979. november 4.)

Az első férfi örömujjongása az első nő miatt mutatja mindkettőjük képességét a házasságban való meghitt összetársulásra. Az ember hozzáállása itt a nőhöz, amint meglátta, a férj hozzáállása a feleséghez. „Feleségében teljesedni látja Isten tervét: "Nem jó az embernek egyedül lennie; alkotok neki, hozzá hasonló segítőtársat"; és magáénak vallja Ádámnak, az első férjnek szavait: "Ez most csont a csontjaimból és hús a húsomból!" Az igazi házastársi szeretet természetesnek veszi és megköveteli, hogy a férj nagyra becsülje az asszony egyenlő méltóságát: "Nem Úr vagy -- írja Szent Ambrus ("Hexameron", 5, 7, 19) --, hanem férj: nem szolgálót kaptál, hanem feleséget... viszonzásul törődj vele és légy hálás szerelméért"” (II. János Pál, „Familiaris Consortio”, 25).

2,24. Ez egy megjegyzés a szent írótól, amelyben - elmesélve a nő teremtésének történetét - Isten által megalapítottnak írja le a házasság intézményét már akkor, amikor az emberi élet elkezdődött. Miként II. János Pál kifejti: „Ez a házastársi közösség a férfi és a nő egymást kiegészítő természetében gyökerezik és a házastársak azon elhatározásából táplálkozik, mely szerint közös életet élnek, azaz megosztják mindazt, amijük van és amik. Így tehát ez a közösség egy mélységesen emberi igény gyümölcse és jele.” („Familiaris Consortio”, 19).

A házasságban való összetartozás által a férfi és a nő egy családot alkot. Már a Biblia legkorábbi fordításai (görög és arám), úgy értelmezik azt a szakaszt, hogy „s a kettő egy test lesz.”, ami azt jelzi, hogy Isten a házasságot monogámnak akarta. Jézus szintén utal erre az ember eredetéről szóló szakaszra, hogy a házasság felbonthatatlanságáról tanítson, kihangsúlyozva a következményt, hogy „amit tehát Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza.” (Mt 19,5 sk). Az Egyház ugyanezt tanítja: „A házastársi szeretet és élet bensőséges közössége, melyet a Teremtő alapított és törvényeivel körülvett, a házassági szövetség, azaz a visszavonhatatlan személyes beleegyezés által jön létre. Így az emberi tettből, mellyel a házastársak kölcsönösen átadják és elfogadják egymást, Isten rendeléséből szilárd intézmény keletkezik a társadalom színe előtt is; ez a szent kötelék mind a házastársak és a gyermek, mind a társadalom javát tekintve nem az emberi szabad akarattól függ. Maga Isten a szerzője a házasságnak, mely különböző javakkal és célokkal rendelkezik” (II. Vatikáni Zsinat, „Gaudium Et Spes”, 48,).

2,25. Itt láthatjuk, hogy az ember és a teste, férfiként és nőként is, teljes összhangban volt; ezt az összhangot törte meg a bűn, amelyről a következő beszámoló szól.

(Fel)

Forrás: The Navarre Bible: Pentateuch (The Navarre Bible: Old Testament) University of Navarre, Scepter Publishers, 1999.

A szentírási szöveg a Káldi-Neovulgatából származik (Szent Jeromos Bibliatársulat, 1999).

[Fordította: Pozsonyi Gábor Attila]

© Minden jog fenntartva.