Navarra Bibliakommentár
„Aki nem ismeri a Szentírást, Krisztust nem ismeri” (Szent Jeromos) „Az Atya kimondott egyetlen Igét. Ez az Ige az Ő Fia, és Ő örökké mondja Őt végtelen csendben:
Ter 1,1-2,4aA teremtés elbeszélése[1,1] Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. [2] A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke a vizek felett lebegett. [3] és Isten szólt: »Legyen világosság!« és lett világosság. [4] Látta Isten, hogy a világosság jó. Elválasztotta a világosságot a sötétségtől, [5] és elnevezte a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának. Akkor este és reggel lett: egy nap. [6] Azután újra szólt Isten: »Legyen boltozat a vizek között, s válassza el a vizeket a vizektől!« [7] Meg is alkotta Isten a boltozatot, s elválasztotta azokat a vizeket, amelyek a boltozat alatt voltak, azoktól, amelyek a boltozat felett voltak. Úgy is lett. [8] Isten elnevezte a boltozatot égnek. Akkor este és reggel lett: a második nap. [9] Azt mondta ezután Isten: »Gyűljenek egy helyre a vizek, amelyek az ég alatt vannak, és tűnjék elő a száraz!« úgy is lett. [10] Isten elnevezte a szárazat földnek, az egybegyűlt vizeket pedig elnevezte tengernek. És látta Isten, hogy jó. [11] Majd azt mondta Isten: »Hajtson a föld füvet, amely zöldül és magot hoz, és gyümölcstermő fát, amely a földön faja szerint meghozza gyümölcsét, a belsejében maggal!« úgy is lett. [12] A föld füvet hajtott, amely zöldül, és faja szerint magot hoz, és fát, amely faja szerint gyümölcsöt hoz, a belsejében maggal. És látta Isten, hogy jó. [13] és lett este és reggel: a harmadik nap. [14] Azt mondta ezután Isten: »Legyenek világítók az ég boltozatán! Válasszák el a nappalt az éjszakától, jelezzék az időket, a napokat és az esztendőket, [15] ragyogjanak az ég boltozatán, és világítsanak a földre!« úgy is lett. [16] Megalkotta tehát Isten a két nagy világítót -- a nagyobbik világítót, hogy uralkodjék a nappalon, meg a kisebbik világítót, hogy uralkodjék az éjszakán --, és a csillagokat. [17] Az ég boltozatára helyezte őket, hogy világítsanak a földre, [18] s uralkodjanak a nappalon és az éjszakán, és válasszák el a világosságot a sötétségtől. És látta Isten, hogy jó. [19] és lett este és reggel: a negyedik nap. [20] Azt mondta ezután Isten: »Hozzanak elő a vizek csúszó-mászó élőlényeket, és szárnyaljon szárnyas a föld felett, az ég boltozata alatt!« [21] Megteremtette tehát Isten a nagy tengeri szörnyetegeket, és mindazt az élő és nyüzsgő lényt, amelyet a vizek előhoztak, faja szerint, és minden szárnyast, faja szerint. És látta Isten, hogy jó. [22] és megáldotta őket Isten: »Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a tenger vizeit, és sokasodjék a szárnyas a földön!« [23] és lett este és reggel: az ötödik nap. [24] Azt mondta ezután Isten: »Hozzon elő a föld élőlényt, faja szerint: lábasjószágot, csúszó-mászót és szárazföldi vadat, faja szerint.« úgy is lett. [25] Megalkotta tehát Isten a szárazföld vadjait, fajuk szerint, a lábasjószágokat, fajuk szerint, és a föld minden csúszó-mászóját, faja szerint. És látta Isten, hogy jó. [26] Majd azt mondta Isten: »Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön, s minden csúszó-mászón, amely mozog a földön!« [27] Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. [28] Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik Isten: »Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet! Hajtsátok azt uralmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és minden állaton, amely mozog a földön!« [29] Majd azt mondta Isten: »íme, nektek adtam minden füvet, amely magot hoz, a földön, s minden fát, amelynek a gyümölcsében benne van a magva, hogy legyen ennivalótok, [30] a zöld növényzetet pedig a föld minden állatának, az ég minden madarának és mindannak, ami mozog a földön, s amiben élő pára van, hogy eledelük legyen!« úgy is lett. [31] és látta Isten, hogy mindaz, amit alkotott, nagyon jó volt. És lett este és reggel: a hatodik nap. [2,1] Elkészült tehát az ég és a föld, s azok minden ékessége. [2] A hetedik napra befejezte Isten a munkáját, amelyet végzett, és a hetedik napon megnyugodott minden munkától, amelyet végzett. [3] Megáldotta Isten és megszentelte a hetedik napot, mert azon nyugodott el minden munkájától, amelyet végezve teremtett az Isten. [4a] Ez volt az ég és föld története a teremtésükben.
*********************************************************************** Kommentár:1,1-2,4a. A teremtés az üdvösségtörténet kezdete, az az alap, amelyre Isten üdvösségtervét építi, és amelynek csúcsát majd Jézus Krisztusban éri el. A teremtés bibliai beszámolója Isten cselekedetére fókuszál; ő az, aki elhelyezi a díszleteket, és ő az alkotója azoknak is, akik majd eljátsszák a drámát, és akikkel ő majd párbeszédbe kezd. A szent szöveg ősi hagyományokat foglal magában a világ kezdetéről; a tudósok a Teremtés könyvének első fejezeteiben két különböző beszámolót azonosítottak. Az első Isten transzcendenciáját hangsúlyozza minden teremtmény felett, és amit eléggé sematikus stílusban írtak; ez a beszámoló (1,1-2,4a) a „papi” hagyomány sajátosságait viseli magán. A második beszámoló, amely a bűnbeesést és a Paradicsomból való kiűzetést is feldolgozza, Istenről antropomorf módon beszél; ez az életszerűbb és a népszerűbb elbeszélés (2,4b-4,26) a „jahvista” hagyományhoz tartozónak vélik. Itt két különböző szempont van, amelyben Isten Szava (nem szándékozva kitérni a világ és az ember eredetének tudományos magyarázataira) ismerteti az alapvető tényeket és igazságokat e tárgyról, olyan módon, hogy azt az emberek könnyedén megértsék, meghívva őket arra, hogy lássák: Isten nagysága és szeretete elsőként a teremtésben nyilvánul meg, és így az emberiség történetében is. „Hitünk megtanít bennünket arra” – írja Szent Josemaria Escriva – „hogy minden teremtmény, a Föld és a többi égitest mozgása, a teremtmények minden jótette, és minden jó, ami csak végbement a történelem folyamán - röviden: minden – Istentől jön és Őreá irányul.” (Szent Josemaría Escrivá: "Es Cristo que pasa", 130). Az első beszámolóban a Biblia egy mélyreható tanítást ad számunkra Istenről, az emberről és a világról. Istenről, aki az egyetlen Isten, és minden dolog, különösen az ember teremtője; ő felülmúlja a teremtett világot, és ő annak legfelsőbb ura. Az emberről azt tanítja, hogy ő Isten képe és hasonmása, aki minden más teremtett dolog fölött áll, és a világba helyezték, hogy a teremtést uralja. A világról pedig azt, hogy az valamiképpen jó, és az ember szolgálatára áll.
1,1. "„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet” (Ter 1,1). A Szentírás ezen első szavai három dolgot állítanak: az örök Isten szólított létbe mindent, ami rajta kívül létezik; egyedül Ő Teremtő (a „teremteni” [héberül bara] ige alanya mindig az Isten); ami csak létezik (ezt fejezi ki az „ég és a föld” formula) Tőle függ, aki a létét adja." (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 290) A „kezdetben” azt jelenti, hogy a teremtés jelzi az idő és a történelem folyamának a kezdetét. Idő és történelem kezdettel rendelkezik, és egy végső cél felé tart, amelyről a Biblia többször is fog szólni, különösen az utolsó könyvében, az Apokalipszisben. A könyv vége felé ezt mondja nekünk: „Ekkor új eget és új földet láttam, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sem volt többé.” (Jel 21,1). A teremtő Isten ugyanaz az Isten, aki majd feltárja önmagát a pátriárkáknak, Mózesnek és a prófétáknak, és aki megismerteti önmagát Jézus Krisztuson keresztül. Az Újszövetség fényében tudjuk, hogy Isten az ő örök Igéje, szeretett Fia által teremtett mindent (vö. Jn 1,1; Kol 1,16-17). A teremtő Isten az Atya, a Fiú és (a köztük lévő szeretet-viszony) a Szentlélek. A teremtés a Szentháromság műve, és minden teremtmény (különösen az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember) valamiképpen magán hordja pecsétjüket. Néhány Egyházatya (pl. Ágoston, Ambrus és Bazil) az Újszövetség fényében a „kezdetben” kifejezést egy mélyebb értelemben látta, mégpedig úgy, hogy „a Fiúban”. A „teremtés műve” kizárólag Istené; az ember nem tud teremteni; ő csak „megváltoztatni” vagy „fejleszteni” tud valamit, ami már létezik. Más közel-keleti vallások teremtés-elbeszéléseiben a világ és az istenek a korábban már létező anyagból fejlődnek ki. A Biblia azonban a teremtés misztériumát úgy jegyzi fel egy fokozatos kinyilatkoztatás során, hogy azt az Isten által kiválasztott Izraellel és az emberiséggel kötött szövetség fényében magyarázza. Ezzel kereken kijelenti, hogy mindent Isten teremtett. Később ez fog arra a következtetésre vezetni, hogy a semmiből lett minden teremtve: „Kérlek, fiam! Tekints az égre, a földre és mindenre, ami bennük van, és értsd meg, hogy mindezt, valamint az emberi nemet is a semmiből teremtette Isten.” (2Makk 7,28). Isten ezen teremtő ereje arra is képes, hogy a bűnös embernek tiszta szívet adjon (vö. Zsolt 51,12), hogy visszaadja az életet a holtaknak, s hogy megadja a hit fényét azoknak, akik még nem ismerik őt (vö. 2Kor 4,6). Isten szeretete és bölcsessége volt annak a mozgatója, hogy megteremtse a világot, hogy ezáltal ossza meg jóságát, és nyilvánítsa ki dicsőségét. A világ tehát „nem valamiféle szükségszerűség, vak sors vagy a véletlen eredménye. Hisszük, hogy Isten szabad akaratából származik, aki a teremtményeket részesíteni akarta a maga létében, bölcsességében és jóságában” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 295). Az „ég és a föld” kifejezés mindazt jelenti, ami csak létezik. A föld az emberek világa; az ég (vagy menny) pedig az égi, avagy isteni világot jelentheti, magának Istennek, dicsőségének és minden szellemi (nem-anyagi) teremtménynek, az angyaloknak a „helyét”.
1,2. A Biblia nem csak azt tanítja, hogy Isten teremtett mindent, de azt is, hogy a természet részeinek elválasztását és rendjét is bizonyos fokig Isten szabta meg egyszer s mindenkorra. Isten szerető hatalmának jelenlétét egy gyenge szellő, vagy lehelet szimbolizálja (a szöveg itt egy lélekre utal; héberül „ruah”), amely lebeg és őrt áll a világ felett, amikor abban még káosz volt, bemutatva, hogy – ahogy a további szöveg majd mondja – Isten Szava és Lehelete van jelen a lét kezdeténél, és minden teremtmény életének kezdeténél. Emiatt sok Egyházatya (pl. Jeromos és Athanasziosz) úgy nézte ezt a szakaszt, mint amely visszatükrözi a Szentlélek, az isteni Személy jelenlétét, az Atyával és a Fiúval együtt a világ teremtésének művénél. „A Szentírás teremtés-fogalma” – magyarázza II. János Pál – „nemcsak a világmindenség létrehívását jelenti, azaz a létezés ajándékát, hanem Isten Lelkének jelenlétét is a teremtésben, vagyis Isten megszentelő önközlésének kezdetét, amelyben minden teremtményét részesíti. Ez elsősorban az emberre vonatkozik, aki Isten képére és hasonlatosságára teremtetett” („Dominum Et Vivificantem”, 12).
1,3-5. Ettől a ponttól kezdődik el a teremtés leírása, amely, az elbeszélés irodalmi elgondolása szerint, hat napon keresztül fog tartani. Ennek a hat napnak a jelentése egy rendszerezettséget jelez, ahogy Isten hozzáfog művéhez, a munkának és a pihenésnek a ritmusát mutatja: a zsidó törvényben ez a szombat, a szabbath, mint a nyugalom napja, és mint az Úrnak fenntartott nap. A keresztény egyházban ez a nap vasárnapra helyeződött át, mivel vasárnap volt az a nap, amelyen Urunk feltámadt a halálból, és ezáltal egy új Teremtést léptetett életbe: vasárnap, a "dies dominica" (latin), az Úr napja. Az első nap Isten a világosságot teremti meg, és elválasztotta a világosságot a sötétségtől (ez utóbbit, mivel negatív létező – a fény hiánya –, nem kellett megteremtenie). A világosság itt úgy látszik, mint ami egy saját joggal rendelkező létező (hivatkozás nélkül arra tényre, hogy a nappali fény a napból jön, amely csak a negyedik napon lesz megteremtve). Az a tény, hogy Isten nevet ad a dolgoknak (vagy ezen szituáció esetében valamely elemet elválaszt a másiktól) azt mutatja, hogy abszolút hatalommal bánik velük. Istené a hatalom, legyen nappal vagy éjszaka. Itt találkozunk először azzal a kifejezéssel, amely majd hétszer is feltűnik az elbeszélés alatt. „Isten látta, hogy ez jó.” Ez azt jelenti, hogy minden, amit Isten teremtett jó, mivel valamiképp az ő pecsétjét hordozza magán, és az ő saját jóságából részesedik, mivel az az isteni jóságból ered. A világ jóságának szentírási kinyilatkoztatása fontos következménnyel jár a keresztények számára: „Szeretnünk kell a világot, a munkát és minden emberi dolgot. Ugyanis a világ jó. Ádám bűne tönkretette a teremtés isteni egyensúlyát; azonban az Atyaisten elküldte az ő egyetlen Fiát, hogy helyreállítsa a békét, azért, hogy mi, örökbefogadott gyermekei felszabadítsuk a teremtést a rendetlenség alól, és kibékítsünk mindent Istennel” (Szent Josemaría Escrivá, "Es Cristo que pasa", 112).
1,6-8. Az akkori kor műveltségével párhuzamosan a korai zsidók úgy gondolták, hogy az eső egy hatalmas égi víztartályból ered; amikor egy csapóajtó kinyílik, akkor el kezd szakadni az eső. Amikor itt azt mondja a Szentírás, hogy Isten elválasztotta a boltozat alatti és feletti vizeket, akkor ez valójában azt tanítja, hogy Isten rendet tart a természet világában, valamint, hogy az eső tüneményének ő a felelőse. Már azt is tisztázza a kezdetén, hogy az égboltra nem úgy kell gondolni, hogy az foglalja magában az istenséget (miként azt az Izrael mellett lévő népek hitték); az égbolt a teremtett világ része.
1,11. Miként a sugalmazott szerző itt lefesti, különbség van az Isten által elválasztott és elrendezett elemek (az ég, a tenger és a szárazföld hatalmas területeinek teremtése), illetve azok között, amelyek táplálják vagy díszítik ezeket a helyeket a teremtmények sokféleségével. Ezeket a teremtményeket a méltóság egy magasabb rendjébe vezeti be (párhuzamosan az idő elgondolásával) – először a növényvilágot, majd a csillagvilágot, és végül az állatvilágot. Minden tökéletesen elrendezett; a teremtés világa arra ösztönöz minket, hogy a Teremtőt szemléljük benne.
1,14-17. A környező vallásokkal ellentétben, amelyek az égitesteket mint az emberi életet befolyásoló istenségeket szemlélte, a bibliai szerző, a sugalmazás fényében, azt tanítja, hogy a nap, a hold és a csillagok egyszerű teremtett dolgok; a céljuk, hogy az embert szolgálják azzal, hogy fényt adnak nappal és éjjel, s hogy az időt mérni lehessen. Behelyezve a valódi, természetes helyükre az égitesteket (mint a teremtés többi része is), arra vezetik az embert, hogy Isten nagyságát méltányolja, és hogy Őt dicsőítse bámulatos munkájáért: „Isten dicsőségét beszélik az egek, és keze művét hirdeti az égbolt.” (Zsolt 19,2; vö. Zsolt 104). Ebből következik, hogy a jövendőmondás minden formája el van utasítva – horoszkóp kérés, asztrológia, spiritiszta távolbalátás stb. (vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2116.). Az „ember” itt kollektív jelentésű: minden emberi lény, legyen bármilyen nemű, az ő természete által Isten képe és hasonlatossága. Az emberi lény nem az univerzum más teremtett lényeivel kapcsolatban érthető meg, hanem Istennel kapcsolatban. A hasonlóság Isten és az ember között nem fizikai hasonlóság; hiszen Istennek nincs teste; ez egy szellemi hasonlóság, amely az ember lelki életre való képességén áll. A II. Vatikáni Zsinat azt tanítja, hogy „az ember pedig nem téved, amikor az anyagi dolgoknál magasabbrendűnek ismeri meg és nem csupán a természet egy részecskéjének vagy a társadalom anonim elemének tekinti magát. Benső valójával ugyanis a dolgok teljességét meghaladja: ebbe a mély benső világba tér, amikor a szívébe fordul, ahol Isten várja őt, aki a szíveket vizsgálja, [Vö. 1Kir 16,7; Jer 17,10.] s ahol ő maga Isten színe előtt dönt a saját sorsáról. Így tehát amikor fölismeri önmagában a szellemi és halhatatlan lelket, nem valami merőben a fizikai és a társadalmi körülményekből fakadó ábrándképpel hitegeti magát, hanem a valóság mély igazságát érinti.” („Gaudium Et Spes”, 14). Az a tény, hogy Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert, „nemcsak értelmet és szabadságot jelent, mint az emberi természet sajátos tulajdonságát, hanem kezdettől fogva azt a képességet is, hogy Istennel személyes kapcsolatba, "én-te" viszonyba lépjen; azt a képességet, hogy vele szövetséget kössön, ami azáltal jön létre, hogy Isten üdvös módon önmagát közli az emberrel.” (II. János Pál, „Dominum Et Vivificantem”, 34). Ennek a közlésnek a fényében, amely mindenben létrehozza a teljességet Jézus Krisztus által, az Egyházatyák úgy olvassák a „képére és hasonlatosságára” szavakat, mint ami egyrészt az ember szellemi állapotát, illetve a megszentelő kegyelem közvetítette isteni természetben való részesedését jelenti. Még a bűnbeesés után is az ember Isten „képe” marad; ezzel szemben a bűn következtében a „hasonlatosságot” elveszítette, amit Krisztus megváltása állíthat helyre. Isten tervének a része az, hogy az ember uralkodjék a többi teremtményen (itt az állatokkal kifejezve). Ez az uralom az embert Isten képviselőjévé teszi (minden valóságosan Istenhez tartozik) a teremtett világban. Emiatt, bár az ember a teremtés urává lesz, de szüksége van arra, hogy elismerje, hogy egyedül Isten a Teremtő; az ember vonatkozásban áll és törődik a teremtéssel; ő a felelős érte. A Szentírás ezen szavai megmutatják, hogy „az ember az egyetlen teremtmény, akit Isten egyedül önmagáért szeret, mivel az összes többit azért teremtette, hogy az embert szolgálja. Itt az összes emberi lény egyenlőségét is láthatjuk. Az Egyház szempontjából ez az egyenlőség, amely az ember valódi létében gyökerezik, az Isten Fia megtestesüléséből eredő testvériség egy igen különleges dimenziója. […] Tehát mindenféle diszkrimináció […] teljességgel elfogadhatatlan. (II. János Pál beszéde, 1984. július 7.)
1,27. Az ember teremtése Isten tervének beteljesülését jelzi. A teremtés ezen végső tettének a bemutatásánál a szent író azoknak a dolgoknak az összegzését adja, amelyek az embert jellemzik. Valamint megismételve, hogy Isten az ő képére és hasonlatosságára teremtette az embert, közli, hogy Isten férfinak és nőnek teremtette őket, vagyis azt mondja, hogy testi lények, nemiséggel felruházva, és közösségi lényeknek tervezve. „Az emberi egyed, mivel Isten képmása, a személy méltóságával bír: nem csupán valami, hanem valaki. Képes arra, hogy megismerje önmagát, uralkodjék önmagán, szabadon ajándékozza magát és közösségre lépjen más személyekkel; és kegyelemből szövetségre hivatott a Teremtőjével, hogy hittel és szeretettel válaszoljon neki, amit helyette senki meg nem tehet.” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 357.). „A férfinak és nőnek teremtett ember istenképisége nem azt jelenti csupán, hogy egyenként mindegyikük értelmes és szabad természete révén hasonlít Istenre; hanem azt is jelenti, hogy a közös emberi természetben a „kettő egységének” teremtett férfi és az asszony arra hivatott, hogy a szeretet közösségében éljen, és jelenítse meg a szeretet közösségét, mely Istenben van, melynek erejében a három Személy szereti egymást az egyetlen isteni élet bensőséges misztériumában. […]. E "kettő egysége", a személyek közösségének jele, arra utal, hogy az ember teremtésébe bele van írva az isteni közösséggel (communio) való bizonyos hasonlóság is. Ez a hasonlóság úgy van beléjük írva, mint a férfi és az asszony személyes sajátossága, s ugyanakkor mint feladatra szóló meghívás. (II. János Pál, „Mulieris Dignitatem”, 7). Az tény, hogy a Biblia és a mindennapi nyelv egy kulturális hatás eredményeként Istenről férfiként beszél, és mert nagy gondot fordít a Biblia, hogy elkerülje a politeizmus minden nyomát (amely felléphet, ha az istenség femininként van leírva, megnyitva az utat az istenek generációja előtt, miként más vallásokban). Isten felülmúlja a testiséget és a nemiséget; tehát mind a férfi, mind a nő egyformán tükrözi vissza képét és hasonlatosságát. A Teremtés könyvének ezen szavaiban, legelőször a történelemben, a férfi és a nő méltóságának alapvető egyenlősége van kinyilvánítva – szembetűnő ellentéttel azzal a nőket ért kisebb tisztelettel, amely az ókori világot jellemzi. A hagyományos zsidó és keresztény értelmezés szerint ez a vers a házasságra utal, mintha Isten már házaspárként teremtette meg az első férfit és az első nőt- megformálva azt az emberi közösséget, amely minden társadalom alapja. A férfi és a nő teremtésének második elbeszélésében (vö. 2,18-24), ez még világosabban kitűnik.
1,28. Isten már megteremtette az állatokat, és termékenységgel áldotta meg őket (22. v.). Ő most ezt személyesen a két emberi lénynek címezi: „mondta nekik…”; ez azt jelzi, hogy az ember szaporodási képessége (és ezáltal nemisége is) érték, amelynek felelősségét fel kell vállalniuk Isten előtt, Isten tervében való együttműködésként. Tehát Isten „különleges részt akarva adni neki a saját teremtő tevékenységéből, megáldotta a férfit és a nőt: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok” (Ter 1,28). Következésképpen a házastársi szerelem helyes gyakorlása és a belőle fakadó egész családi élet -- a házasság egyéb céljainak háttérbe szorítása nélkül -- arra irányul, hogy a házastársak bátran legyenek készek együttműködni a Teremtő és a Megváltó szeretetével, aki általuk gyarapítja és gazdagítja a családját.” (II. Vatikáni zsinat, ”Gaudium Et Spes”, 50). Isten azt is megparancsolta az embernek, hogy hajtsa uralma alá a földet. Itt az isteni Kinyilatkoztatás azt tanítja nekünk, hogy az emberi munkát úgy kell tekinteni, mint ami a legfontosabb működés abban a tervben, amit Isten a teremtett világnak szán: „Amikor ugyanis az ember keze munkájával vagy technikai eszközökkel megműveli a földet, hogy teremjen és az egyetemes emberi család méltó lakóhelyévé váljék, vagy amikor tudatosan részt vesz a közéletben, akkor Istennek a történelem hajnalán kinyilvánított szándékát hajtja végre, parancsát a föld meghódítására és a teremtés továbbfejlesztésére, és egyúttal önmagát is kiműveli” (II. Vatikáni zsinat, „Gaudium Et Spes”, 57). Ebből az isteni képességből látjuk az ember munkájának fontosságát a személyes életében: „Az emberi hivatásod része – méghozzá egy jelentős része – az isteni hivatásodnak. Ebből következik, hogy miért kell törekednünk a szentségre, egy különleges karaktert adva az emberi személyiségbe, egy stílust az életedbe.; hozzájárulva ezzel ugyanakkor mások, felebarátaid megszentelődéséhez; szenteld meg a munkádat és a környezetedet: a foglalkozásodat vagy a munkádat, amely kitölti a napot, otthonodat és családodat, és az országot, ahol születtél, és amelyet szeretsz […]. A munka, minden munka az ember méltóságát, a teremtés feletti uralmát tanúsítja. Ez az emberi személyiség kiaknázásának a lehetősége. Ez az egység köteléke másokkal, az ember családjának a támogatási formája, annak a társadalomnak a fejlődésének segítőeszköze, amelyben élünk és amely az egész emberiség fejlődésében áll.” (Szent Josemaría Escrivá, "Es Cristo que pasa", 46-47). Az embert megbízta Isten a föld feletti uralommal; azonban ezt nem teheti akárhogyan, ahogy kedve tartja, vagy önkényeskedve: neki a Teremtő művét kell tisztelnie a világegyetemben. Erre vonatkozóan a Bölcsesség könyve 9,1-3 ezt mondja: „Atyáim Istene, irgalom Ura, aki … alkottad az embert, hogy uralkodjék a teremtményeken, amelyeket alkottál, hogy igazgassa a földkerekséget szentségben és igazságban, és egyenes lélekkel igazságot tegyen”. „Ez a leghétköznapibb tevékenységekre is érvényes. A férfiak és nők ugyanis, miközben maguk és családjuk mindennapi kenyerét keresik, s tevékenységüket úgy végzik, hogy a társadalomnak is hasznára vannak, joggal gondolhatják, hogy munkájukkal a Teremtő művét folytatják, testvéreik javát mozdítják elő, és személyesen hozzájárulnak az isteni terv történelmi megvalósulásához.” (II. Vatikáni Zsinat, "Gaudium Et Spes", 34).
1,31. Ezek a szavak fejezik be a teremtés művének első leírását. Mintha Isten, miután megalkotta az embert, itt visszavonulna, hogy megnézze, mit is csinált, és az eredménnyel nagyon elégedett. Míg a korábbi megfogalmazás azt mondta, hogy „Isten látta, hogy ez jó.”, addig itt azt olvassuk, hogy „nagyon jó”. Ily módon a teremtett világ jóságát hangsúlyozza ki, jelezve azt, hogy „E természetes jóságuk még külön méltóságot kap attól a viszonytól, mely őket az emberi személyhez fűzi, akinek szolgálatára vannak teremtve.” (II. Vatikáni Zsinat, "Apostolicam Actuositatem",7). Ebből következik, hogy az emberi személyt és az ő méltóságát többre kell becsülnünk minden más teremtménynél, és minden emberi törekvésnek azon kell lennie, hogy táplálja és védje ezeket az értékeket.
2,1-3. Ebből a pontból kiindulva, Isten sohasem fog beavatkozni a teremtésbe közvetlenül. Most már az embernek kell tevékenykednie munkája révén a teremtett világban. Az Isten „megpihenése” például szolgál az embernek. A pihenés által elismerjük, hogy a teremtés végső soron Istentől függ, és Istenhez tartozik, és, hogy Isten őrködik felette. Itt a pihenés egy mintakép a Teremtő részéről; később majd viszontlátjuk ezt a tízparancsolat egyikeként (vö. Kiv 20,8-18; MTörv 5,2-14). „Az Úr napjának intézménye hozzájárul ahhoz, hogy mindenkinek legyen elegendő pihenő- és szabadideje a családi, kulturális, társadalmi és vallásos élet ápolására.” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2184; vö. II. János Pál "Dies Domini" apostoli levele, 1998. május 31.) A szabbath apropóján a többi naptól eltérően nincs említés arra, hogy este lett és reggel. Mintha az idő ritmusa törne meg a szabbath által – előre vetítve azt az állapotot, amelyben az ember, befejezvén a föld uralmának misszióját, egy örökké tartó nyugalmat fog élvezni Isten jelenlétének örökös ünnepnapján (vö. Zsid 4,1-10). A bibliai nyelvezetben az „ünnep” vagy „ünnepség” három dolgot jelent: a) egy kötelező tartózkodást a hétköznapi munkától; b) Isten a Teremtés Uraként való elismerését, és a teremtett világ örömteli szemlélését; c) a végső nyugalom előízét, és azt az örömöt, amelyet akkor érez az ember, amikor elhagyja ezt a világot. Forrás: The Navarre Bible: Pentateuch (The Navarre Bible: Old Testament) University of Navarre, Scepter Publishers, 1999. A szentírási szöveg a Káldi-Neovulgatából származik (Szent Jeromos Bibliatársulat, 1999). [Fordította: Pozsonyi Gábor Attila] © Minden jog fenntartva.
|