"KELL-E NEKÜNK PÁPA?"

KELL-E a pápaság a protestánsoknak? Tekintettel II. János Pál pontifikátusának és XVI. Benedek megválasztásának újabb keletű varázsára, úgy tűnik, hogy a pápaság most oly módon került a protestáns látókörbe, ami elképzelhetetlen lett volna egy nemzedékkel korábban. Lehet, hogy ez a hozzáértő marketing, a CNN mindenütt jelenvalósága, II. János Pál köztudott állapotának, vagy az egzotikumra való hajlamnak az eredménye, de én azt gondolom, hogy itt valami több is zajlik. A pápaság maga varázsol el bennünket.

A protestánsok furcsa helyzetben találják magukat, amikor a pápaság szükségletét veszik szemügyre. Sorsunk úgy látszik összekapcsolódott vele. Három ok különösen is felmerül, hogy miért van szükségük a protestánsoknak a pápaságra.

Az első ok negatív: A protestánsoknak azért van szükségük a pápaságra, mert nekünk valami ellen tiltakoznunk (protestálnunk) kell. A protestantizmus a protestálás és az elszakadás 500 éves hagyománya a hagyomány ellen.

Ami egykor reformtörekvésként indult az intézményes Katolikus Egyházban, az most saját intézménye miatt szorul reformra. De hogyan szakadhat el valaki az elszakadás hagyományától? Az elszakadás minden tette pusztán csak reprodukálja ezt a hagyományt; úgy tűnik, hogy nincs kiút ezekből a konzerváló polipkarokból, amelyek egyre reakciósabbá válnak még a liberális álruha alatt is.

A protestantizmus ezen változatának végső logikája csak az lehet, hogy minden egyén kitalálja a saját vallását, amelyet aztán minden más egyén vallása felett és ellen határoz meg. Más szavakkal, amit ez a hagyomány közösen tart, az az, hogy valami ellen van. Az efféle protestantizmusnak szüksége van valamire, amelytől elszakad a saját identitása végett. Ha nem lett volna pápaság, sem hagyomány, sem dogmák, sem közös erkölcsi tanítás, amik ellen protestálhattak volna, akkor identitásukat vesztették volna el. Ahogy azt Nietzsche-től és Freudtól tudjuk, az ilyen reakciós mozgalom általában éppen az iránt érez titokban vonzalmat, amit a saját identitása kedvéért gyűlöl.

Aztán két pozitív oka is van annak, hogy miért szükséges a protestánsoknak a pápaság: az egyház egysége kedvéért, és a szeretetben megalapozott igazság kedvéért.

A pápaság az egyház egységének egy lenyűgöző, látható kifejeződését nyújtja. A keresztényeknek látható módon kell keresniük Krisztus testének egységét az egyházon keresztül. Mind a Szentírás, mind a hagyomány annyira világosan tanúskodik erről az állításról, hogy ezt nem is kell itt bizonyítgatnom. Ha ez eredményez látható egységet, akkor eljött az idő, hogy mi, protestánsok beismerjük, hogy hibáztunk. Mi helyrehozhatatlanul egységtelenek vagyunk, és nem tudjuk megoldani a megoszlásainkat a hagyományos protestáns eszközökkel. Talán itt az ideje, hogy úgy nézzünk a pápaságra, mint ami nélkülözhetetlen a keresztény egység látható megnyilvánulásához; talán csak ez adhatja meg az egyház nélkülözhetetlen egységét egy olyan szubjektív és személyes realitás által, ami magát Jézus Krisztust tükrözi vissza.

Krisztus nem írott forrásokat, nem jogi szerződéseket, vagy az egység bírói eszközeit hagyta ránk. Ő Isten jelenlétét közvetíti számunkra emberi testben és az emberi test által. Talán a pápaság sokkal jobban tanúskodik erről a valóságról, mint az egység más eszközei (hogy egy anglikán terminussal éljek).

Nem tagadni akartam, hogy a protestánsok már részesednek bizonyos mértékben a katolikus egységben. Valójában ez a Katolikus Egyháznak a hivatalos tanítása. A katekizmusában kijelenti, hogy "azok, akik ma ilyen szakadásokból eredő közösségekben születnek és részesülnek Krisztus hitében, nem vádolhatók az elkülönülés bűnével, s a katolikus Egyház testvéri tisztelettel és szeretettel öleli át őket." Azok közülünk, akik ezekben az elkülönült közösségekben Isten szeretetéhez tértek, helyesen határozzák meg hitüket az "egy, szent, katolikus és apostoli egyházban". A Szentírásnak, az ókori hitvallásoknak, a keresztségnek, a liturgiának, valamint a hit, remény és szeretet közös megélésének minden működése részben az egység eszköze.

De az egység ezen eszközeinek egyike sem tudta elérni, hogy elkerüljük a folyton ismétlődő és elmélyülő megoszlások és szakadások gyakorlatait. Talán azért, mert ezek az eszközök elsődlegesen objektívak és jogiak? Mert nem tételeznek fel "testi" közvetítést? Talán olyan eszközök által próbáltunk meg rátalálni az egységre, amelyek nem fejezték ki, nem fejezhették ki Krisztus megtestesülésének valóságát.

Az objektív és jogi eszközökből hiányzik a pápai egység emberi realitása. Ezek nem tudják kifejezni a szerető ragaszkodást. Ezek nem tudják kinyilvánítani a megáldást, az áldást. Ezek nem tudnak bocsánatot kérni a múlt hibáiért, vagy nem szólalhatnak fel az igazság mellett. Ezek nem válnak törékennyé se, megmutatva az idő kopását, és nem tudnak meghalni se. Mindezt viszont a pápa tudja. Őt lehet szeretni olyan módon is, ahogy az egység eszközeit nem. Ezek tűntek nekem fel akkor, amikor a Szent Péter téren voltam néhány héttel ezelőtt.

Természetesen az egység más eszközei is vonzzák szeretetünket és tiszteletünket. De ezeket sokkal könnyebben használjuk, mint szeretjük. Amit II. János Pál temetésén, és XVI. Benedek megválasztásán láttunk, az az, hogy lehet szeretni a hitet olyan emberi adományként, amit úgy kaptunk, és amelynek az igazi elfogadása elismeri annak esetlegességét és törékenységét.

Hugo Rahner egyszer ezt írta: "Minden olyan egyház, amely el akar fordulni dogmatikailag az egyház egységétől, először az államon belül keres menedéket, de hamarosan éppen az állam által szívódik fel, és vele együtt elbukik." Emiatt javasolja azt, hogy "szükséges a pápaság vezető szerepe".

Tagadhatjuk ezt a vádat mi, protestánsok? Saját egyházainkban látható volt-e valaha is a szeretet és az öröm olyan nemzetek, kultúrák és társadalmi osztályok közötti kifejeződése, mint amiről a Szent Péter tér tanúskodik? Ha nem, akkor hogyan tagadhatnánk meg a pápaság szépségének az elismerését?

Az utolsó ok arra, hogy a protestánsoknak miért van szüksége a pápaságra, az az, hogy így elkerüljük az igazság alárendelését a hatalomnak, ami annyira jellemző a modern korra és annak totalitárius politikájára. Egy olyan korban élünk, amelyben az az elfogadott, hogy minden igazság-igény végső soron semmi más, csak egy leplezett folyamodás a hatalomért. A gyanú nagy hermeneutái azt tanították nekünk, hogy az igazságra ilyen megfontolással tekintsünk, és nehéz megszabadulnunk ettől - hogy feladjuk álláspontunkat azért az eshetőségért, hogy az igazság alapvetőbb az életünk számára, mint a hatalom akarása. Attól félünk, hogy valami fontosat adunk fel, ha feladjuk ezt a hozzáállást. Félünk attól az állásponttól, hogy ha feltételezzük, hogy az igazság vagy a jóság alapvetőbb, mint a hatalom, akkor ez elkerülhetetlenül nem egység felé vezet, hanem egy helytelen totalitarizmushoz vagy fasizmushoz, és úgy tűnik néhány protestáns ettől jobban fél, mint az igazság elvesztésétől.

II. János Pál azt tanította nekünk, hogy vállaljunk kockázatot az igazságért, és ne elégedjünk meg azzal a modern feltevéssel, hogy csak akkor lehet béke, ha életünk legalapvetőbb valóságaként fogadjuk el a hatalmat. Nem volt egyedül azzal, hogy az "igazság ragyogó fényességét" (Veritatis Splendor) megvallotta a világ előtt. Ez a pápaság közös tanúskodása volt a modern korban, és azok minden várakozása ellenére, akik azt gondolták, hogy a béke érdekében szükséges a gyanakvó hozzáállás, ez a gyanakvó hozzáállás több erőszakot szült, mint az alapvető és megalapozott igazság és szeretet feltételezése.

Ez a pápaság gyönyörű botránya: van egy intézmény, ami kijelenti, hogy az igazság alapvetőbb még a hatalomnál is. Így azok közülünk, akik a gyanakvás (protestáns) hermeneutikájához ragaszkodnak a pápaságot csak ellentmondásként láthatják.

Látni, hogy az igazság szépsége a pápaság protestáns újragondolását követeli. Ez nem azt jelenti, hogy tagadnánk, hogy az igazság és a hatalom mindig kapcsolatban van, hanem azt, hogy vessük el azt az elképzelést, hogy a hatalom mindig beszennyezi az igazságot. Még ha nem is értünk még egyet azzal, amit a Katolikus Egyház kinyilatkoztat, igazságnak kell neveznünk azt, ami ki lett nyilatkoztatva, és nem egyszerűen elvetni mint a hatalom sötét játékát.

Ne értsenek félre. Nincsenek romantikus illúzióim a pápaságot illetően. Ismerem a történelmi örökségét és azokat a jogos okokat, amiért a protestánsok elkülönültek a Katolikus Egyháztól. De ezt a történelmet maguk a katolikusok is elismerik. "Nagyobb nézeteltérések támadtak" - mondja nekünk a katolikus katekizmus -, "és nem jelentéktelen közösségek különültek el a katolikus Egyház teljes közösségétől; s ebben az emberek mindkét részről vétkesek". A Katolikus Egyház elismeri, hogy hozzájárult a szakadásokhoz, amik megosztanak bennünket, a szakadáshoz, ami mindig bűn. Nekünk protestánsoknak kell most ezt viszonoznunk, megnevezve bűnünket Krisztus testének a megosztásában. Megtehetjük-e ezt anélkül, hogy újra átgondolnánk ennek a testnek az egységét Róma püspökének primátusában? Azt gondolom, hogy nem.

A történelem egy pontján protestánsnak lenni egyet jelentett nyíltan vagy hallgatólagosan azt akarni, hogy a pápaság megszűnjön. Azt gondolom, hogy sok protestáns most bevallhatja, hogy ez egy hibás nézet volt. Mind az egyház, mind a világ egy nélkülözhetetlen tanúsággal lenne sokkal szegényebb, ha nem lett volna pápaság. Ha protestánsnak lenni azt jelenti, hogy akarni a pápaság végét, akkor én már nem találom magamat alkalmasnak akarni egy ilyen tettet.

Ez a hozzáállás nem teszi szükségessé, hogy elhagyjuk azt, ami jó a protestáns hagyományokban. Ami engem illet, nem tudnám elhagyni az én elkülönült wesleyánus közösségemet. Ennek a hagyománynak a himnuszai, tanítása, nevelése és liturgiája adott nekem hitet, és tanított meg szeretni az Istent. De annak az egységnek a végét sem akarom, amit a pápaság hozott létre nyilvánvalóan az egész világon.

Akkor mit tegyünk? úgy tűnik, csak két lehetőség kínálja magát. Vagy megpróbálunk helyet találni az elkülönült közösségeink számára a Katolikus Egyházon belül, vagy megpróbálunk helyet találni a katolikus egység számára a mi elkülönült közösségeinken belül. Egyiket sem tudjuk véghez vinni anélkül a látható egység akarása nélkül, amit a pápaság testesít meg.

(Fel)

COPYRIGHT 2005 The Christian Century Foundation

COPYRIGHT 2005 Gale Group