A béreaiak és a sola Scriptura
"Ezek már nemesebb lelkűek voltak, mint a tesszalonikaiak. A tanítást igen készségesen fogadták, naponta forgatták az írásokat, hogy csakugyan úgy van-e." (Apcsel 17, 11) A protestáns hívek gyakran idézik ezt a bibliai idézetet annak alátámasztására, hogy csak a Szentírás (sola Scriptura) lehet az igaz hit biztosítéka, és minden egyéb - legyen az apostoli hagyomány, egyházi tekintély - vagy elvetendő, vagy legalábbis nem lehet kötelező érvényű a keresztények számára. Szerintük a béreaiak azért voltak nemesebb lelkűek, mert csak a Szentírást használták. A felületes protestáns értelmezés ellenére ez a szöveg viszont egyáltalán nem a sola Scriptura mellett, hanem ellen fogalmaz meg egy igen komoly érvet, és emellett meggyőzően védelmezi a katolikus tanítást, ami szerint az apostoli Hagyomány, valamint az Egyház legfelsőbb döntése ugyanúgy kötelezi a híveket, mint Isten írott és tévedhetetlen szava, a Szentírás. Nézzük át, hogy miért! Ugye azt olvassuk itt, hogy a béreaiak nemesebb lelkűek (azaz elfogulatlanabbak, jobb szándékúak, lojálisabbak) voltak – de kiknél voltak nemesebb lelkűek? A tesszalonikaiaknál! Ezt a fundamentalisták mindig kifelejtik a kontextusból, hogy erőltetve önmagában (és így önmagukra) értelmezzék a béreaiakról szóló részt. Ezért meggyőzőnek látszik az érvelésük. Azonban a teljes történetet a teljes szövegkörnyezet mondja el. Mielőtt a béreaiakra térnénk, vessünk egy pillantást tehát a tesszalonikaiakra, akikkel összehasonlította Lukács őket. Mit tettek a tesszalonikaiak, hogy őket kevésbé nemes lelkűeknek titulálta? Olvassuk el az egész szakaszt (ApCsel 17,1-9)! „áthaladva Amfipoliszon és Apollónián Tesszalonikába értek, ahol a zsidóknak volt zsinagógájuk. Pál szokása szerint bement hozzájuk, és három szombaton beszélt nekik az írásokról. Azt fejtegette és tanította, hogy a Messiásnak szenvednie kellett, és föl kellett támadnia a halálból: „Ez a Messiás az a Jézus, akit én hirdetek nektek.” Néhányan hittek közülük, ezek Pálhoz meg Sziláshoz csatlakoztak egy sereg göröggel és jópár előkelő asszonnyal együtt. Ám a zsidók irigységükben összeszedték a börtöntöltelék népséget, és csődületet támasztva felizgatták a várost. Felvonultak Jázon háza elé, és megkísérelték, hogy a nép elé vezessék őket. De nem találták meg őket, ezért Jázont néhány testvérrel együtt a városi elöljárók elé hurcolták, s közben ezt kiabálták: „Azok a világfelforgatók itt is megjelentek, és Jázon szállást adott nekik. Szembeszállnak a császár parancsaival, hangoztatták, hogy más a király, Jézus.” Meg is tévesztették ezzel a népet és az elöljárókat, úgyhogy hallgattak rájuk. Előbb biztosítékot kértek Jázontól és a többiektől, s csak akkor bocsátották őket szabadon.” A tesszalonikaiak elutasították Pált, és üzenetét, valamint ezután feljelentették őt, féltékennyé váltak rá, mivel mások hittek neki. Megvetően és erőszakosan bántak Pállal, és megszégyenítve elüldözték őt a városból. Miért? Mert - szokása szerint - „három szombaton beszélt nekik az írásokról” a zsinagógáikban. Az első héten, vagy a másodikon még nem bántották Pált; hallgatták és vitatkoztak vele. Ám végül elutasították őt, és azt, amit mondott. összevetették Pál üzenetét az Ószövetséggel, és úgy döntöttek, hogy Pál eltér annak igazságától. Ne felejtsük, hogy már ekkor is sokan voltak, akik számos új tanítással hozakodtak elő, és mindannyian a Szentírásra, és Isten kinyilatkoztatására hivatkoztak. Csaknem ugyanannyi eretnekség, kultusz és szekta volt a Római Birodalomban, mint manapság. A zsidók Tesszalonikában jogosan voltak szkeptikusak. és most vessünk egy pillantást Lukács kommentárjára a nemesebb lelkű béreaikról (ApCsel 17,10-12): „A testvérek Pált és Szilást azonnal, még akkor éjszaka útnak indították Bereába. Mihelyt megérkeztek, elmentek a zsidók zsinagógájába. Ezek már nemesebb lelkűek voltak, mint a tesszalonikaiak. A tanítást igen készségesen fogadták, naponta forgatták az írásokat, hogy csakugyan úgy van-e. Sokan megtértek közülük, és az előkelő görög asszonyok és férfiak közül is igen sokan.” Amikor a protestánsok ezt a szakaszt használják a sola Scriptura dogmájuk alátámasztására, akkor figyelembe kellene venniük, hogy a béreaiak nem keresztények voltak, hanem hellén zsidók. A zsidó közösségben nem létezett a „sola Scriptura” tanítása, de a Szentírást szentnek tartották. Bár a zsidókra gyakran utaltak úgy, mint akik „a könyv népe”, a valóságban számos határozottan szóbeli hagyományuk is volt, amely a Szentírás mellett állt, és ezen felül volt egy tekintélyi tanító hatalmuk is, amit a „Mózes széke” kifejezéssel adtak vissza (Mt 23,2). A zsidóknak nem volt okuk elfogadni Pál tanítását „isteni kinyilatkoztatásnak”, miután éppen csak találkoztak vele. Amikor egy új tanítás ütötte fel a fejét, amely azt állította, hogy a judaizmus továbbfejlődése, akkor a rabbik először vizsgálat alá vették, hogy az igazolható-e az a Tórából. Ha a két csoportból valamelyiket meg kellene jelölni mint a „sola Scriptura” képviselőjét, akkor melyik felelne meg ennek jobban, a tesszalonikaiak vagy a béreaiak? Nyilvánvalóan a tesszalonikaiak. Ők, csakúgy, mint a béreaiak, megvizsgálták a Szentírást Pállal a zsinagógában, de ők elutasították Pál tanítását. Elvetették az új tanítást három hét mérlegelés után, s megállapították, hogy Pál szavai ellentétben állnak a Tórával. Döntésük nem volt teljesen indokolatlan az ő szentírási szemszögükből. Hogyan válhatna Isten Messiása egy fán függő átkozottá, mint egy közönséges bűnöző, aki nyilvánvalóan Isten büntetését kapta meg? Milyen király, vagy milyen Messiás az ilyen? Ez összeegyeztethetetlennek látszott számukra. Amikor néhány görög, és előkelő polgár elfogadta Jézust Messiásnak, a zsidók irigyekké váltak – az ő szemszögükből jogosan, hiszen az új hívők kiléptek a zsinagógából, és máshol kezdtek összejönni, Jázon házában. A zsidók természetesen magukat tartották a Tóra hiteles magyarázóinak. Kik voltak azok a pogányok, akik a Szentírást magyarázták, és fontos teológiai kérdésekben hoztak döntést, és elfogadtak további kinyilatkoztatást is? Őket „kutyáknak” nevezték, akik nem Isten csodáinak kiválasztott felügyelői. Láthatjuk tehát, hogy, ha valakit a sola Scriptura követőjének kellene osztályozni, akkor ők a tesszalonikai zsidók voltak. Ők csak a Szentírásból érveltek, és abból azt vonták le, hogy Pál új tanítása „bibliátlan”. A béreaiak másrészről nem a sola Scriptura követői voltak, mivel ők készségesen Isten szavaként fogadták el Pál új, szóbeli tanítását (miként Pál állította, hogy az ő tanítása szóbeli volt; vö. 1Tessz 2,13). A béreaiak mielőtt elfogadták Isten szóbeli szavát Páltól, a hagyományt, ahogy arra maga Pál utalt (lásd 2Tessz 2,15), megvizsgálták a Szentírást, hogy csakugyan úgy van-e. Ők éppen azért voltak nemes lelkűek, mivel „a tanítást igen készségesen fogadták”. Azért lettek a béreaiak elsősorban megdicsérve, mert kutatták az írásokat? Nem. A nyíltszívű szolgálatkészségük a meghallgatásra volt az elsődleges ok, amiért nemes lelkűekként utalnak rájuk – nem pedig azért, mert megvizsgálták a Szentírást. A grammatika és a kommentárok figyelmes áttanulmányozása tisztázza, hogy nem azért voltak „nemesebb lelkűek”, mert tanulmányozták az írásokat, hanem azért, mert udvariasabban bántak Pállal, mint a tesszalonikaiak – nyitott szívvel és nagylelkű szívélyességgel (lásd pl.: I. Howard Marshall, "The Acts of the Apostles" in the Tyndale New Testament Commentaries [Grand Rapids, Michigan: Eerdmans, 1981], 5:280). A béreaiak ugyanúgy átvizsgálták a Tórát, mint a tesszalonikaiak, mégis lelkesebben fogadták Isten szavait Pál ajkáról, ezenfelül, amit ők Szentírásnak tartottak, az a Törvény volt, és a Próféták. Még ha valaki azt állítja is, hogy Pál az evangéliumot hirdette és nem egy „hagyományt”, világos, hogy a béreaiak új kinyilatkoztatást fogadtak el, és nem azt, ami már benne volt a Szentírásukban. Ezek a béreai zsidók egyenrangúként fogadták el a szóbeli tanítást, az apostolok hagyományait a Szentírással, ráadásul a Tóra „kiegészítéseként”. Ezt tovább illusztrálja, hogy a keresztény közösségek Pál leveleit istenileg sugalmazott írásként fogadták (vö. 2Pét 3,16; itt Péter egyenrangúnak ismeri elé Pál írásait a „más írásokkal”, amivel feltételezhetően az Ószövetségre utalt.) Antikatolikus szemszögből a tesszalonikaiak voltak nemesebb lelkűek, ugyanis ők hűségesen megmaradtak egyedül a szentírási kánonjuknál, és elutasítottak minden további kötelező (szóbeli vagy írott) tekintélyt az apostolok ajkáról. Ami azt illeti, a jamniai zsinaton Kr.u. 90 körül a zsidók meghatározták, hogy bármit, amit Ezdrás után írtak, nem lehet tévedhetetlen Szentírás; kifejezetten megemlítik Krisztus evangéliumait azért, hogy elutasítsák őket. Miért vizsgálták át a béreaiak a Szentírást? Talán azért, mert ez volt a kinyilatkoztatás egyetlen forrása, és tekintélye számukra? Nem, azonban látták, hogy ha Pál összhangban van azzal, amit már tudtak, akkor ez megerősíti az utólagos kinyilatkoztatást. Nem vakon hódoltak be Pál apostoli szavainak és a szóbeli hagyományoknak, hanem amint megállapították Pál tanításának a hitelességét, hogy az Isten szavát közvetíti, azt a Szentírással egyenlővé tették, és elfogadták kötelező tekintélyét. Tehát, a tesszalonikai megtértekhez hasonlóan, egyaránt Isten szavának fogadták el az apostoli Hagyományt és az Ószövetséget (vö. 2Tessz 2,15; 3,16). Emiatt elfogadták az apostoli hatalmat is, ami azt jelentette, hogy a Péter által, az első egyházi zsinaton kifejtett meghatározásai (ApCsel 15) kötelezőek az új pogány megtértekre vonatkozóan is. Ezzel ellentétben a Tesszalonikában élő zsidók elutasították volna Péter bibliai egzegézisét a jeruzsálemi zsinaton. Ők gúnyolódtak volna azon, hogy felettük hatalma lenne az Egyháznak – nekik csak a Tórára volt szükségük. Azok, akik a sola Scripturát tartották, elutasították Pált, mert ő hozzáadott a Bibliához különféle dolgokat. Lukács nyilvánvalóvá teszi, hogy azok, akik hajlandóak voltak elfogadni kötelező erejűnek az apostoli Hagyományt, azok nemesebb lelkűek voltak. A béreai szakaszt tehát aligha lehet a sola Scriptura támogatására felhozni. Ez a szakasz sokkal többet igazol a bibliafundamentalistáknak. Az antikatolikusok szeretik magukat a béreaiakkal asszociálni, csakhogy a béreaiak példáját nem követik, hanem ténylegesen elutasítják egzegézisükkel. Lukács béreaiakhoz szóló dicsérete nem alkalmazható a fundamentalista protestánsokra, akik sokkal inkább hasonlítanak a teszzalonikaiakra, akik csak a Szentírásra támaszkodtak, és elutasították egyrészről Isten azon szavait, amely a Hagyományban maradt fenn, másrészről pedig az Egyház tanítói hatalmát. |