A hit

És ezzel így vagyunk mi magunk is. Mindannyian meg fogunk halni. És ugyanez a sors vár minden nemzetre is. És még sok ember és sok nemzet fog öldökölni. A világunk mindig is egy olyan világ lesz, amely háborúban áll önmagával, mivel háborúban áll Istennel. Thomas Merton azt írta, hogy "azért nem vagyunk békességben másokkal, mert önmagunkkal nem vagyunk békességben. És azért nem vagyunk békességben önmagunkkal, mert Istennel nem vagyunk békességben".

Az emberi természet nem változik. Ma egy olyan világban élünk, amit Krisztus nemrég elhunyt helytartója "a halál kultúrájának" nevezett. Ez egy olyan kultúra, amely gyermekeket gyilkol a születésük előtt, majd a gyermekséget pusztítja el a születés után, elpusztítja az ártatlanságot, a hűséget és a családokat. Mi lehet a válasz a halál ezen kultúrájára?

A hit. A válasz a katolikus hit.

A hit Istenben, aki nem hagyott minket ebben a sötétségben, hanem feltárta önmagát mint Teremtőnket; aki egy olyan életre alkotott meg minket, hogy szerethessünk ebben és az elkövetkező világban is.

A hit az evangéliumban, annak az Embernek a jó hírében, aki elmondta, hogy ő Isten, s hogy azért jött le a mennyből a földre, hogy meghaljon a kereszten, s ezzel megváltson minket a bűnből; és hogy feltámadjon a sírból, s ezzel megváltson minket a haláltól.

A hit az Egyházban, amit Ő hagyott itt nekünk mint az Ő földön látható testét, amelyet képessé tett Szentlelke segítségével arra, hogy az ő nevében, az ő tekintélyével tanítson, az ő evangéliumának igazságában való hitre hívjon meg minket, hogy az ő szeretetének életét élje, és hogy az ő jelenlétének szentségeit celebrálja.

Ez az Egyház a mi egyetlen biztos és bizonyos fényünk ebben a gyönyörű, de darabokra tört világunkban.

A hit válasz a félelemre. Mélyen magunkban mi mindannyian félünk: a szenvedéstől, az elmúlástól, Isten ítéletétől, az ismeretlentől, a gyengeségtől, attól, hogy kisiklik az életünk a kezünkből, vagy attól, hogy nem fognak megérteni vagy szeretni minket. Azért követjük el a bűnöket is, mert félünk. Azért szájhősködünk, mert gyávák vagyunk.

A hit elűzi a félelmet, ahogy a fény űzi el a sötétséget. Isten beragyogtatta fényével a világunkat, és ez sokkal erősebb mint a sötétség (Jn 1,5).

Ez a fény maga Jézus Krisztus.

II. A hit szerepe a vallásban

A "vallás" (lat.: religio) szó a legvalószínűbb értelmezés szerint a latin religare szóból ered, amelynek jelentése "kötődés", "kapcsolat"; kötődés az Istenhez, kapcsolat az Istennel.

Minden egyes vallás három aspektusból áll össze: hitvallás, törvény és kultusz; szavak, tettek és istentisztelet; teológia, moralitás és liturgia.

A katolikus vallást átfogóan bemutató minden egyes művet - akár a depositum.hu témáit is - ugyancsak három részre lehet osztani: (1) amit a katolikusok hisznek, (2) ahogy a katolikusok élnek, és (3) ahogy a katolikusok imádkoznak.

A Katolikus Egyház Katekizmusának szintén három része van (csak a Katekizmus a 3. részt 2 további részre bontja: nyilvános istentisztelet és személyes imádság. Így végső soron 4 részből áll.)

A vallás teljessége a hitből hajt ki. A hitvallás a hit összefoglalása. A moralitás a hit megélése. A liturgia a hit ünnepélyes átimádkozása. Az ima pedig az, amire a hit ösztökél.

A katolikus hit az Apostoli Hitvallás 12 cikkelyében van összefoglalva. A katolikus erkölcsiség a Tízparancsolatban van összefoglalva. A katolikus liturgia a Szentmisében van összefoglalva. A katolikus imádság pedig a Miatyánk 7 kérésében van összefoglalva.

Az Apostoli Hitvallás Krisztus és apostolainak tanítása. Ez határozza meg azt, hogy mit hiszünk, ha Krisztus tanításaiban hiszünk. A Tízparancsolat kijelöli azt az utat, hogy hogyan engedelmeskedhetünk Krisztus két nagy parancsolatának: szeresd Istent és szeresd felebarátodat. A szentmise valóságosan jelenvalóvá teszi Krisztust. A Miatyánk Krisztus válasza tanítványainak azon kérésére, hogy "Taníts meg minket imádkozni!".

Vagyis az egész katolikus hitet Krisztusban lehet összefoglalni.

III. A hit aktusa és a hit tárgya

Mit értünk a vallásos "hit" szó alatt?

Meg kell különböztetni a hit emberi aktusát a hit isteni tárgyától; a mi hitünket a hittől; a hívés aktusát az elhitt - hinnivaló - igazságtól.

A hit aktusa a miénk. A mi saját választásunk az, hogy hiszünk, vagy nem hiszünk.

Hiszünk, ám de mit hiszünk? Azt, amit Isten feltárt számunkra, vagyis az isteni kinyilatkoztatást hisszük. Ez a hit tárgya.

A hitaktus a hit tárgyával szorosan összekapcsolódik. Mi nem "csak úgy" hiszünk; mi Istent hisszük. És nem bármilyen istent hiszünk, hanem az igaz Istent hisszük, Jézus Krisztus Atyját, úgy, ahogy feltárulkozott az Egyház által annak Szentírásában és hitvallásaiban.

A Katekizmus ekképpen jellemzi a hit aktusát: "A hit személyes cselekedet: az ember szabad válasza az önmagát kinyilatkoztató Isten kezdeményezésére." (KEK 166). A hit egy adatokra adott válasz, azokra, amelyeket isteni módon adtak át (az "adat" adott dolgokat jelent) - vagyis a hit az isteni kinyilatkoztatásra adott válasz. A hit nem valamiféle érzés, amit úgy alakítunk ki önmagunkban. A hitnek ugyanúgy adatai vannak, mint ahogy a tudománynak is. Csakhogy a hit adatai nem olyasféle dolgok, amelyeket tudományos módszerrel lehetne felfedezni, igazolni vagy felfogni. Istent nem lehet beletuszkolni egy kémcsőbe. Ő a szemnek nem látható, hanem csakis a gondolkodásnak (már ha bölcs) és a szívnek (már ha szent) tárulkozik fel.

IV. A hit és a hitvallások

Az Egyház mindig is összefoglalta a hit tárgyát (vagyis azt, amit hisz) a hitvallásaiban, különösen az első és legfontosabbikban, az Apostoli Hitvallásban, valamint a Nicea-Konstantinápolyi Hitvallásban, amelyeket minden egyes Rózsafüzér elején és minden egyes vasárnapi Szentmisén elszavalunk. Ezeket krédóknak nevezik, mert úgy kezdődnek, hogy "Hiszek", ami latinul: credo.

A hit végső tárgya azonban nem a hitvallások, hanem maga Isten. A hitvallások csak meghatározzák, hogy mit hiszünk Istenről. (Nem magát Istent definiálják. Istent nem lehet meghatározni. Csakis véges dolgokat lehet meghatározni.). A Katekizmus ezt mondja: "Mi nem nyelvi formulákban hiszünk, hanem azokban a valóságokban, melyeket kifejeznek" (KEK 170). Aquinói Szent Tamás ezt így fejezte ki: "A hívő [hit]aktusa nem a tételekben fejeződik be, hanem a valóságokban [amit azok kifejeznek]." [STh II-II, 1,2, ad 2.] A hitvallások olyan élethűek, mint az autóstérképek: szükségesek, de nem elégségesek. Ha nézegetünk egy autóstérképet, az még nem fogja pótolni az utazást. Tehát a "hit elsősorban az ember személyes ragaszkodása Istenhez" (KEK 150). De "ugyanakkor ettől elválaszthatatlanul az Istentől kinyilatkoztatott egész igazság szabad elfogadása" (KEK 150). Mi mindazon igazságokat hisszük, amit Isten kinyilatkoztatott nekünk (amelyek a krédókban vannak összefoglalva), mivel hiszünk Istennek, "aki sem tévedni, és sem tévedésbe ejteni nem tud".

V. Szenthagyomány

Azt, amit az Egyház tanít, és amit a hitvallásaiban összefoglal, nem az Egyház találta ki. Azt úgy hagyományozták rá Jézus Krisztustól, a testben megjelent Istentől. Emiatt hívják ezt Szenthagyománynak: "szent", mert Istentől ered, s nem puszta emberektől; és "hagyomány", mert úgy hagyományozták át (a "hagyomány" szó azt jelenti, hogy "az, amit ránk hagytak").

Az Egyház úgy adja át nekünk Hagyományát, ahogy egy anya ad oda egy gyermekének egy használt ruhát, amit már több idősebb nővére és bátyja is viselt. De ellentétben a földi ruhákkal, ez az öltözék elpusztíthatatlan, mivel nem gyapjúból vagy pamutból készült, hanem igazságból. Ez Isten műve, s nem az emberé. A Szent Hagyományt (nagy "H"-val) meg kell különböztetnünk az összes emberi hagyománytól (kis "h"-val).

A Szenthagyomány a "hitletétemény" (depositum fidei) része, amelybe a Szentírás is belefoglaltatik. Ez az Egyház azon adataiból áll össze, amelyet annak Ura adott át számára.

A Szenthagyomány tekintélyi jellegű, mivel Krisztus felhatalmazta apostolait, hogy az ő saját tekintélyével tanítsák azt (Lk 10,16). Ezek az apostolok püspököket hagytak utódjaikul, és a nekik adott krisztusi hatalommal felszentelték őket, és átruházták a hatalmukat is rájuk, mint apostolutódokra. Ez az apostoli folytonosság a történelmi kapcsolat a mai Katolikus Egyház és maga Jézus Krisztus között.

Az Egyház mindig is hűséges volt, és hűséges is marad a hitletéteményéhez. Ez az ő adatainak összessége; aminek az Egyház sem szerzője, sem szerkesztője, hanem csak kézbesítője, átadója lehet. Ez az Isten levele. Ez szent. Nincs az Egyháznak ahhoz jogosultsága, hogy megváltoztassa, vagy bármely részét kitörölhesse, teljesen mindegy, hogy milyen népszerűtlenné válhat valamely emberi társadalom vagy személy számára. Ezért nem hagyhatja jóvá még ma sem az olyan dolgokat, mint a paráználkodás, a válás, a fogamzásgátlás, vagy a szodómia.

Ez nem azt jelenti, hogy a hit nem változhat. A hit ugyanis folyamatosan változik: de csakis benső növekedéssel, úgy, mint egy élő növény, és nem külső módosításokkal vagy átalakításokkal, mint egy gép vagy egy gyár; vagy ahogy egy ember-alkotta ideológia, filozófia vagy politikai rendszer. Az Egyház az eredeti hitletéteményét mélyebben feltárhatja, jobban megvilágosíthatja, vagy pontosabban megmagyarázhatja, a saját benső értelmét egyre inkább kitágítva alkalmazhatja azt a változó korokhoz; és ebben az értelemben a hitletétemény "változik" a kibővülés által; ám összeszűkítés által nem változhat. Nem alkalmazkodhat a szekuláris világ kívánságaihoz. Ő ennél nagyobb hatalomnak engedelmeskedik.

A hitletétemény jelentős adatai megtalálhatók a Szentírásban (a Bibliában). Azonban a Biblia nem tartalmazza az összes adatot, hanem csak azokat, amelyek mindenképpen szükségesek az üdvösségünkhöz.

VI. A hit és a fejlődés

A katolikus hit folyamatosan fejlődik, a fentebb elmagyarázott módon (mint egy fejlődő növény). Azonban ezt nem kell nógatni, hogy menjen már, hogy "nosza toljuk meg, húzzuk meg", mint egy sárba ragadt autót. Azon erőlködni, hogy a hitet "progresszívabbá", "haladóbbá", "modernebbé" tegyük, azt feltételezné, hogy ez egy ember-készítette termék, semmint egy Isten-táplálta organizmus. Bármikor, amikor az Egyház elítél egy eretnekséget, akkor csak valami külső daganatot ítél el ezen az organizmuson, mint egy parazitát vagy egy kullancsot. Amikor pedig meghatározza a dogmáit (a hit cikkelyeit), akkor pusztán gyümölcseit érleli meg.

Ez a dogmafejlődés egyazon időben és ugyanazon okból kifolyólag egyszerre konzervatív és progresszív (vö. Mt 13,52). Ugyanis az Egyház adatai, az isteni kinyilatkoztatás egyszerre teljes (ezért megőrzi az Egyház), és egyszerre folyamatban levő (ezért segít neki fejlődni).

Az adatok azért teljesek, mert a hagyományt Krisztus teljesen átadta kétezer évvel ezelőtt az ő Egyházának. Az összes adat birtokában van. Soha nem fog kapni új adatot, ugyanis Krisztus "az Atyának egyetlen, tökéletes és fölülmúlhatatlan Igéje. Benne az Atya mindent elmondott, és rajta kívül nem adatik más ige... 'Amit ugyanis korábban csak részletekben mondott a Prófétáknak, azt most egészében elmondta, amikor a teljességet, tudniillik a Fiát adta nekünk.'" (KEK 65; vö. Zsid 1,1-2).

Az Egyház Hagyománya azért folyamatban levő, mivel él és mindig új gyümölcsöket érlel: nem új fajtákat, mintha körtéket termő almafa lenne, hanem méretben és szépségben újakat, nagyobb és jobb almákat. "[J]óllehet a kinyilatkoztatás lezárult, tartalmát tökéletesen nem merítettük ki; a keresztény hit feladata, hogy századok folyamán lépésről lépésre fölfogja teljes tartalmát." (KEK 66). Pl. ily módon fejlődött ki az Egyház dogmája Krisztus emberi és isteni természetéről, a Szentháromságról, a Szentírás kánonjáról (a Bibliában lévő könyvek listájáról), a hét szentségről, az Egyház természetéről, a pápa tekintélyéről, Máriáról, vagy a társadalmi etikáról.

VII. A hit és a Szentírás

Az isteni kinyilatkoztatásról szóló konstitúcióban a II. Vatikáni Zsinat atyái azt írták, hogy "az Egyház a kinyilatkoztatottakra vonatkozó bizonyosságát nem egyedül a Szentírásból meríti. Mindkettőt [a Szentírást és a Szenthagyományt] egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell tehát elfogadni és tisztelni." (DV 9.).

A legtöbb protestáns azért utasítja el az összes olyan katolikus tanítást, amelyet nem találnak meg egyértelműen a Szentírásban - pl. Mária mennybevételét -, mivel ők a sola scripturában hisznek: vagyis abban, hogy egyedül a Szentírás a tévedhetetlen tekintély. Ez az alapvető ok áll mindazon különbségek mögött, amelyek a katolikus és a protestáns teológia között fennállnak.

Legalább hat ok van arra, hogy elutasítsuk a sola scriptura ideáját:

a. Luther előtt egyetlen egy keresztény sem tanította ezt az első tizenhat keresztény század során.

b. A keresztények első generációjának még birtokukban sem volt az Újszövetség.

c. A Katolikus Egyház nélkül, aki tekintélyileg magyarázza a Szentírást, a protestantizmus több mint húszezer különböző "egyházakra" vagy felekezetekre bomlott fel.

d. Ha a Szentírás tévedhetetlen, miként azt a hagyományos protestánsok hiszik, akkor az Egyháznak is annak kell lennie, ugyanis egy tévedhető ok nem hozhat létre egy tévedhetetlen okozatot, márpedig az Egyház hozta létre a Szentírást. Az Egyház (apostolok és szentek) írta meg az Újszövetséget, és az Egyház (későbbi püspökök testülete) definiálta a kánonját.

e. Maga a Szentírás nevezi az Egyházat úgy, mint ami "az igazság oszlopa és szilárd alapja" (1Tim 3,15).

f. S végül a Szentírás maga sehol sem tanítja a sola scripturát. Vagyis a sola scriptura egy önellentmondás. Ha csak a Szentírásnak hiszünk, akkor nem hihetünk a sola scripturában.

Viszont az Egyház a Szentírás szolgája, s mint egy tanár hű a tankönyvéhez. Az Egyház Könyve akkor kel életre, amikor a Szentlélek tanít általa, ahogy egy kard kel életre egy nagyszerű vívó kezében (vö. Zsid 4,12).

A Szentírás értelmezésénél a legfontosabb alapelvek a következők:

a. Az egész Szentírás Krisztus szó-képe. Szavakban leírt Isten Igéje (a Szentírás) a testben megjelent Isten Igéjéről (Krisztusról).

b. Tehát az Ószövetséget az Újszövetség fényében kell értelmezni (és ugyanígy fordítva), ugyanis Krisztus nem azért jött, hogy "visszavonja a törvényt vagy a prófétákat. hanem hogy beteljesítse". (Mt 5,17).

c. A Szentírás legjobb értelmezői a szentek, mivel az ő szívük közelebb áll Isten szívéhez, a Szentírás elsődleges Szerzőjéhez. Krisztus azt mondta, hogy "Ha valaki kész az ő akaratát megtenni, felismeri a tanításról, hogy az az Istentől való-e" (Jn 7,17).

d. A Szentírás valódi szíve az evangéliumok. A szentek nem találtak jobb anyagot ezeknél a elmélkedéseikhez. (vö. KEK 125-127).

e. Minden egyes szakaszt a kontextusában kell értelmezni: mind a szakasz közvetlen kontextusában, mind a teljes Biblia általános kontextusában, egymással egységben. Az összes rész összefüggésben áll egymással.

f. A Szentírást az Egyház élő hagyományából kiindulva kell értelmezni. Ez nem leszűkítés vagy korlátozás, hanem kiterjesztés és elmélyítés. Ez az ésszerű: ha feltételezzük azt, hogy egy élő szerző sok évvel ezelőtt megírt egy könyvet és ezt a könyvet tanítja nap mint nap, akkor ki értelmezheti ezt a könyvet őnála jobban?

VIII. Hit és egyházi tekintély

"Az egyházi Tanítóhivatal (a tanítói hatalom) Krisztustól kapott teljes tekintélyével él, amikor dogmákat határoz meg" (KEK 88). (Megjegyzendő, hogy az Egyház meghatározza a dogmákat, s nem pedig kitalálja azokat.)

Ezeket a dogmákat, vagy alapvető tantételeket a hit "misztériumainak" is szoktuk nevezni. "Természetes misztériumok (pl. az idő, az élet, a szeretet) csakúgy vannak, mint természetfeletti misztériumok (pl. Szentháromság, megtestesülés, transzszubsztancia (átlényegülés)). A természetes misztériumok olyanok mint a Nap, amely lehetővé teszi, hogy lássunk nappal, míg a természetfeletti hittitkok olyanok mint a csillagok, amelyek lehetővé teszik, hogy éjjel lássunk... Bár nem látunk éjszaka olyan jól, mindazonáltal sokkal távolabb látunk: a világűr legmélyébe." (Scott Hahn: Catholic for a Reason).

Misztériumoknak nevezzük őket, mert a saját értelmünkkel nem lennénk képesek felfedezni őket (és meg se érthetjük őket teljességgel), de Isten felfedte őket egy "ezt tudni kell" alapon, mivel ezek a mi végső sorsunkra, az örök üdvösségünkre és az ide vezető útra vonatkoznak.

Mivel ezek a dogmák olyannyira szükségesek, hogy megismerjük őket, Isten nem is hagyta ezeket tévedhető és bizonytalan tanítókra. A Szentírás, a Szenthagyomány és az Egyház élő Magisztériuma, amikor meghatároz egy dogmát, mindig tévedhetetlen (a tévedéstől megőrzött), biztos (ugyanis Isten nem téved, se nem téveszt meg), és tekintélyi jellegű (kötelező a lelkiismeret számára).

Az Egyház a mi Anyánk és Tanítónk (Mater et Magistra). "Az üdvösség egyedül Istentől [a mi Mennyei Atyánktól] jön; mivel azonban a hit életét az Egyház által kapjuk, ő a mi Anyánk... Mint anyánk hitünk nevelője is. [tanítónk is a hitben]" (KEK 169). "Mint az anya, aki beszélni... tanítja gyermekeit, tanítja nekünk az Egyház, a mi Anyánk a hit nyelvét" (KEK 171).

Most pedig térjünk rá a hit tárgyáról (a Hitről) a hit aktusára.

IX. A hit és a szabadság

"A hit aktusa... természete szerint szabad" (DH 10; lásd KEK 160). A hitet ugyanúgy nem lehet erőltetni, ahogy a szeretetet se.

Vagyis minden olyan kísérlet, amelynek során valakit kényszerítenek vagy erőltetnek arra, hogy higgyen, nem csak erkölcsileg rossz, hanem pszichológiailag ostobaság is. Ugyanis az, amire rákényszeríthetnek, csak a félelem lehet, de nem a hit. Az Egyház elítéli a kényszer alkalmazását a vallás területén: "Vallási tekintetben senkit ne kényszerítsenek, hogy lelkiismerete ellen cselekedjék, és ne akadályozzák meg, hogy a kellő határokon belül nyilvánosan saját lelkiismeretét követhesse egyedül vagy másokkal együtt." (KEK 2106; DH 2). "Krisztus meghívott a hitre és a megtérésre, de semmiképpen nem kényszerített. ,,Tanúságot tett ugyanis az igazságról, de az ellentmondókra nem akarta ráerőltetni. [DH 11; vö. Jn 18,37]" (KEK 160).

Hinni azt, amit Isten kinyilatkoztatott, az a mi értelmünk meghajlása Isten értelme előtt. Ez a meghajlás nincs ellentétben az emberi szabadsággal vagy az emberi méltósággal. "Az emberi kapcsolatokban sem ellenkezik méltóságunkkal elhinni azt, amit mások önmagukról és szándékaikról mondanak, és bízni ígéreteikben (például amikor egy férfi és egy nő házasságot köt)" (KEK 154).

A hit a mi Igen-ünk az Isten által felkínált lelki házasságra. Ez az Igen kétszeresen is szabad: a saját szabad választásunkból ered, és a mi igaz szabadságunkhoz vezet, hiszen Isten, akinek az ajánlatát elfogadjuk az Igazság ("Én vagyok az út, az igazság és az élet" [Jn 14,6], és "az igazság szabaddá tesz" [Jn 8,32]).

Csak akkor fogjuk meglátni az "igazság fényességét" (Veritatis Splendor), ha már hiszünk. Ugyanis, csak ha már összeházasodtunk valakivel, akkor ismerhetjük meg azt a személyt teljesen, és csak akkor, amikor már elfogadtuk Isten felajánlott lelki házasságát a hit által, fogjuk megismerni a végső igazságot személyesen, hiszen Ő egy Személy.

Azonban ez a Személy egy gentleman. Nem fog minket kényszeríteni. Hagyja, hogy szabadon válasszunk. Igen vagy nem, vele vagy ellene.

X. A hit és az érzelem

A hit nem valami érzelmi állapot, amibe csak úgy belekerülünk. Ez ennél sokkal egyszerűbb. Egyszerűen hiszünk Istenben, és így hiszünk mindabban, amit kinyilatkoztatott - függetlenül attól, hogy hogyan érzünk. "God said it, so I believe it, and that settles it" - mondja egy angol népének.

Az érzéseinket külső dolgok befolyásolják, mint pl. a divatok, a hóbortok, a széljárások, időjárások, étrendek vagy az emésztés. Azonban amikor Isten a hit ajándékát adja nekünk, akkor azt belülről adja, a mi saját szabad akaratunkból.

Az ördög képes befolyásolni az érzéseinket, de a hitünk felett nincs hatalma.

A mi (nem szabad) érzéseinkért nem vagyunk felelősek, de a (szabad) hitünkért már igen.

Mindazonáltal, bár a hit nem egy érzés, gyakran kelt érzelmeket: pl. reményt, békét, hálát, bizalmat. És a hitet is segíthetik az érzelmek: pl., ha bizalmat vagy hálát érzünk valaki iránt, legyen az Isten vagy egy ember, akkor sokkal könnyebb hinnünk neki, mintha bizalmatlanságot vagy ellenszenvet érzünk iránta.

De mégha nem is érzünk bizalmat vagy békességet, akkor is képesek vagyunk hinni. A hit nem függ az érzelmektől. A hit a tényektől függ: az Isten által feltárt tényektől.

Van egy kínai példabeszéd a hitről és az érzésekről. Három ember - Tény, Hit és Érzelem - sétálnak egy fal tetején. Ameddig Hit nem veszi le szemeit Tényről, mögötte járva, addig mindhárman tudnak járni. De amikor Hit leveszi szemeit Tényről, és megfordul, mivel azon aggódik, hogy mit csinál Érzelem, akkor Hit is és Érzelem is le fog esni a falról. (A Tény soha nem eshet le.)

XI. A hit és a vélekedés

A hit magában foglalja a vélekedést, de több is a vélekedésnél. Bár a magyar nyelv a vélekedést is ki szokta fejezni a "hinni" igével (úm. azt hiszem, hogy... = úgy vélem, úgy gondolom, hogy...), e kétféle "hit" között, vagyis a nem vallásos, ún. vélekedő hit és a vallásos hit között jelentős különbségek vannak. Megemlítünk néhányat ezek közül:

A vélekedés az értelem aktusa (= azt gondolom, hogy..., azt valószínűsítem, hogy...; úgy sejtem, hogy...), ami legtöbbször valamiféle előjelekből épít fel sejtéseket, vélekedéseket; a hit azonban az akarat aktusa is. A vélekedés a borús égből következtet arra, hogy esni fog, vagy bizonyos tulajdonságok számbavételével azt mondja, hogy "azt hiszem, ez egy jó ember". A hit egy olyan személy aktusa, aki azt mondja egy másiknak: "Úgy döntöttem, hogy megbízok benned és hiszek neked, és elhiszem azt, amit mondasz."

A vélekedés tárgya egy idea; a hit tárgya egy személy.

Pusztán a vélekedés nem olyan dolog, amiért meghalnánk. Ámde a hit ilyen. A hit ezenkívül olyasmi, amit minden pillanatban átélünk.

A vélekedés nem elég ahhoz, hogy megmentsen bennünket a bűntől és a mennybe vigyen minket. "Hiszed, hogy egy az Isten - és jól teszed. De az ördögök is hiszik ezt - és mégis remegnek!" (Jak 2,19). Ám a hit megment minket. "A hit révén megigazultunk" (Róm 5,1), már ha ez a hit élő, és így jó cselekedeteket is terem (vö. Jak 2,17).

Azok a nem-katolikusok, akik nem a saját hibájukból, nem hiszik azt, hogy a katolikus hit az igaz hit, még üdvözülhetnek azáltal a hit által, ami szívükben a szeretetre és az istenkeresésre vezeti őket. Ugyanis Krisztus megígérte azt, hogy "aki keres, az talál" (Mt 7,8). Tehát, amíg a helyes vélekedés hit nélkül senkit sem üdvözít, addig a hit helyes vélekedés nélkül képes lehet erre.

XII. A hit mint Isten ajándéka

"Az üdvösség egyedül Istentől jön; mivel azonban a hit életét az Egyház által kapjuk, ő a mi Anyánk... [s] Mint anyánk hitünk nevelője is.". Az Egyház hitvallásaiban összefoglalt hitet nem az Egyháztól kapjuk, hanem az Egyház által Istentől: ahogy a testi életünk is Istentől származik az édesanyánk által.

A hit emberi aktusa ugyancsak Istentől származik, a Szentlélek által, aki inspirálja azt. Ez is Isten ajándéka.

Tehát amíg a tárgyi hit kívülről érkezik, addig az alanyi hit belülről, de mindkettő Istentől kapott ajándék.

Isten mindenkinek felajánlja a hit ajándékát, ezen mindkettő értelemben. Mindenkinek megvan a szabad akarata, hogy olyan mértékben, amilyenben képes rá, elfogadja azt, vagy visszautasítsa. Senki sem mondhatja igazából azt: "Én hinni akarok, de Isten még nem adta meg a hit ajándékát, tehát az, hogy hitetlen vagyok, az ő hibája, s nem az enyém."

Félreértelmezi a hitet az olyan ember, aki azt gondolja, hogy az valamiféle ellenállhatatlan misztikus tapasztalat, vagy a bizonyosság egy hirtelen és kétségbevonhatatlan megvilágosodása.

A hit ehelyett olyan, mint egy hűségeskü egy királynak, egy barátnak, vagy egy hitvesnek: a hit egy választás.

XIII. A hit eredménye

Mit tesz a hit? Milyen ereje van, mi az eredménye, mi a hatása?

A szexuális kapcsolat (gyakori) eredménye egy új testi élet a nő testében. A hit eredménye (mindig) egy új lelki élet a hívő lelkében: magának Istennek az élete. Ezért jött Krisztus a földre: "hogy életük legyen [görögül "zoé", vagyis természetfeletti élet) és bőségben legyen" (Jn 10,10). "Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében" (Jn 1,12). Sok különböző kifejezés használatos a hit ezen eredményére: "üdvösség", "örök élet", "természetfeletti élet", "újjászületés", "megszentelő kegyelem", "megigazulás", "megszentelődés", vagy "új emberré levés".

Azt az alapelvet gyakran megismétlik az Újszövetségben, hogy ha hiszünk, akkor üdvözülünk; ha nem, akkor nem (lásd pl. Jn 3,36). A hit szükséges az üdvösséghez: nem azért, mert Isten önkényesen így döntött, hanem amiatt, ami a hit és ami az üdvösség: Ha beengedjük Istent a lelkünkbe (vagyis, ami a hit), akkor Isten lesz a lelkünkben (ami az üdvösség). Ha nem tesszük, akkor nem fog ott lenni. (Ugyanis Isten tiszteletben tartja a szabad akaratunkat). A hit sokkal inkább egy csap megnyitása, mint egy próbatétel. Ha nem nyitod meg a hit csapját, akkor nem kapod meg az üdvösség vizét.

A halál után azok, akik Istent befogadták a lelkükbe, a mennyben fognak élni örökre egyesülve vele, és azok, akik szándékosan elutasították, nélküle fogják leélni örökké tartó életüket. Ez a pokol lényege: Isten, vagyis minden jó és öröm forrása nélkül lenni. A tűz és a kínzások bibliai képeit lehet, hogy nem kell szó szerint venni, de az biztos, hogy komolyan kell venni. Hiszen mi lehet annál komolyabb, mint Isten örökös elvesztése?

Tehát egyszerűen nincs olyan dolog, ami a hitnél nagyobb különbség okozója lenne.

XIV. A hit és a szeretet

Ez az isteni élet a lelkünkben olyan, mint egy növény. Három része van. A hit a növény gyökere, ahol az kezdődik. A remény a szára, ami fölfelé nő az égbe. A szeretet pedig a gyümölcse vagy a virága, a legjobb és leggyönyörűbb rész közülük. "Megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet." (1Kor 13,13).

A hit láthatatlan. Azt egyedül Isten láthatja. A szeretet cselekedetei teszik láthatóvá a hitünket mások számára, amiként a növény gyümölcsei mutatják meg azt, hogy miféle növénnyel állunk szemben. "Tehát gyümölcseikről ismeritek fel őket." (Mt 7,20).

"Ugyanígy a hit is, ha tettei nincsenek, magában holt dolog." (Jak 2,17). Ha élő hitünk van, akkor szeretni fogunk, és, ha szeretjük Istent, akkor engedelmeskedni fogunk neki. "Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat." (Jn 14,15). A hit természetes hatása az engedelmesség. "Mivel hitt, azért engedelmeskedett az, akit Ábrahámnak hívnak" (Zsid 11,8). "Ennek az engedelmességnek példájaként a Szentírás Ábrahámot állítja elénk. Szűz Mária pedig a legtökéletesebb megvalósulása." (KEK 144) - mivel Igent mondott Istennek egész lényével (lásd: Lk 1,38).

A jócselekedetek - a szeretet tettei - ugyanúgy szükségesek az üdvösséghez, mint a hit, ahogy a rózsák is szükségesek a rózsabokorhoz. Egyedül a hit még nem üdvösség, ahogy kizárólag egy gyökér sem egy növény.

XV. A hit és a tettek

A legtöbb protestáns, Luthert követve, azt vallja, hogy egyedül a hit elégséges az üdvösséghez. A katolikus Egyház, az Újszövetséget követve (Mt 25; Jak 2), azt tanítja, hogy a jócselekedetekre is szükség van. Ez volt a protestáns reformáció legjelentősebb témája, ami a legtragikusabb megoszlást okozta az Egyház történetében.

Azonban mind a protestánsok, mind a katolikusok kezdik meglátni, hogy a kétféle, látszólagosan ellentmondó pozíció ugyanazt a lényegi dolgot akarja kifejezni különböző szavakkal. Visszatérve a közös adatokhoz - a Szentíráshoz - felfedezhető, hogy mindkét kulcsszó, a "hit" és az "üdvösség" kétféle értelemben van használva: néha szűkebb, néha tágabb értelemben.

a. A Római és a Galata-levélben pl. Szent Pál a "hit"-et tágabb értelemben használja, ami alatt Isten és az ő - Krisztus általi - üdvösségajánlatának elfogadását érti. A szabad akaratnak ez a döntése az, ami üdvözíteni fog minket. Viszont az 1Kor 13-ban Szent Pál a "hit" fogalmat szűkebb értelemben használja, megkülönböztetve azt a reménytől és a szeretettől, és azt mondja, hogy a szeretet nagyobb nála. És Szent Jakab is szűkebb értelemben beszél a hitről, amikor azt mondja, hogy egyedül a hit nem üdvözít minket, vagyis az értelmi hit nem üdvözít minket.

b. A Szentírás az "üdvösség" szót is kétféle - tágabb és szűkebb - értelemben használja. Az üdvösség tágabb értelemben magába foglalja a megszentelődést, a szentté-válást, a szent-életűvé-válást; és ez a folyamat nem csak a hitet követeli meg, hanem a jótetteket is. Az üdvösség szűkebb értelemben azt jelenti, hogy Isten elfogadott minket, vagy megigazultak lettünk, Isten megbocsátotta a bűnünket, és a kegyelem állapotában vagyunk. A katolikusok elfogadják azt a protestánsokkal együtt, hogy ebben a szűkebb értelemben üdvözülhetünk egyedül a hit által - vagyis a tágabb értelemben vett hit által, azon hit által, ami az akarat döntése, s nem pusztán az értelem egy vélekedése. A hit az, ami Isten életét a lelkünkbe engedi. A tolvajnak a kereszten (Lk 23,33-43) nem volt ideje a jótettekre, de a hite által üdvözült.

Összefoglalva tehát:

a. se nem igazulunk meg (nem nyerünk bocsánatot), se nem szentelődünk meg (nem válunk szentté) egyedül az értelmi hit által;

b. egyedül az akarati vagy szívbéli hit által valóban megigazulunk;

c. de ez a hit szükségképpen jótetteket fog teremni,

d. és nem szentelődünk meg egyedül a hit által, egyik értelemben vett hit által sem, hanem csak a hit és a jócselekedetek által.

Egy hasonlat: egy nő úgy kerül áldott állapotba, hogy hitet tesz egy férfi mellett, és hagyja, hogy megtermékenyítse őt. Ő nem csak azáltal lesz állapotossá, hogy helyes értelmi vélekedése van a férfiről. Ez a hit, vagy bizalom csak a terhességének kezdetéhez szükségeltetik, de olyan tettek mellett is döntenie kell, amelyek fenntartják és beteljesítik azt (pl. hogy megfelelő ételeket eszik).

A megigazulás protestáns tanítása az egyedüli hitről ellentmond a Szentírásnak. Szent Pál egyszer sem mondja, hogy csak a hit által igazulunk meg, Szent Jakab pedig kifejezetten azt mondja, hogy nem igazulunk meg csak a hit által (Jak 2,24).

Viszont a protestánsok egy végtelenül fontos igazságra hívhatják fel a figyelmünket, amit az Egyház mindig is vallott, de gyakran elfelejtünk: hogy nem üdvözülhetünk csak a tettek által; hogy nem vásárolhatjuk meg az utat a mennybe "elegendő" jócselekedetekkel; hogy egyikünk se érdemelheti ki a mennyet; és így, ha ma este meghalnánk és találkoznánk Istennel, és Isten megkérdezné, hogy szerintünk miért engedett be minket a mennybe, akkor, ha keresztények vagyunk, a válaszunk nem kezdődhet azzal a szóval, hogy "Én...", hanem csak azzal, hogy "Krisztus...".

XVI. A hit és az értelem

A hit soha nem állhat ellentmondásban az értelemmel, ha az értelmet helyesen használjuk, azonban a hit túlmutat az értelmen. Az isteni kinyilatkoztatás eredményeként a katolikus hit számos olyan dologról szól, amit az emberi értelem önmagában soha nem lenne képes felfedezni. Viszont a hit is, és az ész is egyaránt az igazságra vezető utak, és az igazság nem állhat ellentmondásban az igazsággal.

Egy Isten van, aki minden igazság forrása, legyen az a hit vagy az értelem által megismert igazság; és Isten soha nem állhat ellentmondásban önmagával. Isten egy olyan tanár, aki írt két könyvet, és ezekből tanít: a természetes értelem és a természetfeletti kinyilatkoztatás. Nincs ellentmondás e két könyv között, mivel mindkettő ugyanattól a szerzőtől származik.

Ebből az következik, hogy minden érv, minden kifogás az igaz hit ellen valami hibát követett el az értelem használata során. Vagy valamelyik terminus jelentését értették félre, vagy valamilyen hamis premisszát fogadtak el, vagy a következtetés során követtek el hibát, egy logikai tévedést.

A hit nem állhat ellentétben a tudománnyal (lásd: KEK 159). Igazságok ezrei vannak, amelyeket a katolikus hit készített elő, és igazságok milliárdjai vannak, amelyeket a tudomány fedezett fel; még sincs egyetlen valódi ellentmondás se e kettő között.

Amikor ilyen ellentmondás látszik - pl. a teremtés és az evolúció között -, mindig kiderül, hogy nincs is valódi ellentmondás. Vagy az egyiket, vagy mindkettőt félreértették. Például a teremtés tana nem beszél arról, hogy hogyan vagy mikor készítette Isten az ember testét "a föld porából" (Ter 2,7); és az evolúcióelmélet (ami elmélet, s nem dogma!) nem beszél arról, hogyan jön létre a lélek, hanem csak a testről beszél. (A lelkeknek nincsenek leletei!) És az evolúció arról sem beszél, hogy a legelső anyag honnan lett.

A hit nemhogy nem mond ellent az észnek, hanem az ész a hitre vezet el, ugyanis felfedezheti a nyomokat a hithez, a jó érveket a hitre. Ilyenek lehetnek például:

a. az evangéliumok és Krisztus alakjának ereje, amely megindítja az azt olvasók lelkét;

b. Krisztus csodái, amelyek ma is folytatódnak különböző helyeken a világon;

c. a beteljesedett próféciák (Krisztus az evangéliumban több száz sajátosan ószövetségi messiási próféciát teljesített be);

d. az egyháztörténet:

(1) az Egyház tanainak állhatatossága, amelyeket soha nem adott fel vagy soha nem állnak ellentétben egymással, annak ellenére, hogy folyamatosan óriási - mind belső, mind külső - nyomás nehezedik rá; és annak ellenére, hogy emberi tanítói intellektuálisan és erkölcsileg milyen gyengék;

(2) kétezer éve tartó fennmaradása, a külső üldözések és a belső bűnök és ostobaságok ellenére;

(3) nagysága, elevensége, örökös fiatalsága, termékenysége, amellyel új és új szenteket ad minden kornak; és

(4) szentjeinek áldozatkészsége, szeretetreméltósága, bája, kisugárzása és derűje.

Ha a katolikus hit nem természetfeletti igazság, akkor hogyan képes ennyi természetfeletti jóságra? Az igazság és a jóság ellentmondhat-e egymásnak? Hogyan lenne lehetséges az, hogy az emberiség két legtökéletesebb és legabszolútabb ideálja ellenkező irányba vezessen? Az emberi szív ennyire rosszul lenne megtervezve?

XVII. A hit mint bizonyosság, de mégis misztérium

A hit nem pusztán világos és tiszta, mint a déli napsütés. És nem is pusztán sötét, mint egy földalatti bánya. A hit olyan, mint egy csillagokkal teli égbolt egy tiszta éjjelen, vagy mint egy fényes fénysugár, ami átszeli a sötétséget. A hit biztos, de misztikus is.

A katolikus hit biztos, "biztosabb minden emberi megismerésnél, mert Isten igéjére alapszik, aki képtelen hazudni." (KEK 157). Isten kinyilatkoztatásának objektív (önmagában álló) bizonyossága nem függ a mi érzéseink vagy gondolataink szubjektív (elménkben megszülető) bizonyosságától. A hit tárgya nem önmagunkban van, hanem az maga Isten. A hitünk nem a mi hitünkben van, hanem a mi Teremtőnkben. Nem a saját gondolataink miatt vagyunk bizonyosak, hanem Isten gondolatai miatt.

A hit homályos, misztikus is, ugyanebből az okból: mivel tárgya az Isten. Isten végtelen, viszont a mi megértésünk véges. Ahogy Szent Ágoston mondta, előbb tudjuk kimerni egy kiskanállal az óceánt, mint felfogni Istent a mi értelmünkkel.

Azonban a hit természetszerűen keresi az értelmet. ("A hit keresi az értelmet": ez a középkori filozófusok keresztény bölcsességének a definíciója volt) Ha szeretünk egy személyt - embert vagy Istent - és megbízunk benne, akkor minél jobban meg akarjuk őt ismerni. A hit kíváncsiság nélkül olyan, mint egy olyan mag, ami nem növekszik. A közömbösség sokkal távolabb áll a hittől, mint a kétely vagy az ellenállás.

A hit olyan mint egy éles fény (bizonyosság), ami átszeli a sötétséget (a misztériumot), egy fény, ami egyre mélyebben hatol a sötétség új területeire és feltárja azokat.

XVIII. A hit és a szépség

A katolikus hit az egész történelme folyamán a szépség csodálatos műveit hozta létre, olyan természetes módon, ahogy a Nap hozza létre visszatükröződéseit a vízen: a zenében, a költészetben, a festészetben, a szobrászatban, a táncban, a színdarabokban, az irodalomban és az építészetben. Például hozhatjuk azokat a középkori gótikus katedrálisokat, amelyeknek kövei úgy néznek ki, mintha az angyaloknak készültek volna, hogy leszállhassanak rá a mennyből a földre: ezeket a hit építette: a hit Krisztus valós jelenlétében az Eucharisztiában. Azért épültek ezek a szentélyek, hogy házat adjanak az Eucharisztiának, a dicsőséges Krisztus jelenlétének.

A katolikus hit természetesen hozza létre a szépséget, mivel Isten, aki mind a hit, mind az alkotó tárgya, minden szépség végső forrása és alkotója; mind a természetben, mind az emberi művészek gondolataiban.

A hit által létrejött legnagyszerűbb szépség a szentség. A leggyönyörűbb dolog, amit ebben az életben valaha is láthatunk, az egy szent személyisége és élete, mivel semmi sincs, ami jobban megközelíthetné Istent. A leggyönyörűbb fény, ami megjelent ezen a földön Jézus Krisztus volt, az isteni szépség emberi testben, "kegyelemmel és igazsággal telve" (Jn 1,14)...

Az evangéliumok a művészet leggyönyörűbb művei, mivel emberi igékkel festik le Isten Igéjét, az Isten-embert, az Alkotót, aki a saját történetének szereplőjévé lett.

Azonban az összes földi szépség isteni Megalkotója, amikor emberré lett "nem volt szép alakja, sem ékessége, hogy megnézzük őt, és nem volt olyan külseje, hogy kívánjuk őt" (Iz 53,2). Egy megkínozott és a kereszten meghalt ember nem néz ki szépnek. Mégis ez volt a leggyönyörűbb dolog, ami valaha is történt a világunkban: Isten meghalt értünk, a mi bűneinkért, egy felfoghatatlan, végtelen szeretetből. A Kereszt a legtökéletesebb szépség, mivel a szeretet legtökéletesebb műve, és a szeretet a legtökéletesebb szépség.

XIX. A hit és a megpróbáltatások

Isten próbára teszi hitünket azáltal, hogy megengedi a szenvedést. Nem ő okozza a szenvedést, hanem csak megengedi. Vagyis nem oltalmaz meg minket csodálatos módon a szenvedésektől, bár megtehetné. Azért tesz így, hogy megtanuljunk minél jobban bízni benne; azért tesz így, hogy érlelje és erősítse a lelkünket, hogy így növekedhessen a végső boldogságunk.

Isten azáltal is próbára teszi hitünket, hogy láthatatlan marad. Ezért kell hinnünk benne, ahelyett, hogy látnánk őt. Ő ki tudná nyilvánítani magát egy állandóan bekapcsolt csodálatos képernyőn, de nem teszi, méghozzá a mi érdekünkben. Ugyanis boldogabbak "akik nem látnak, mégis hisznek." (Jn 20,29).

Azért teszi próbára a hitünket, mert ezzel erősíti azt, amiként egy kertész is megmetszi a fákat, vagy egy kovács is edzi a vasat a tűzben, vagy egy atléta is edzi izmait a gyakorlatokon.

Emiatt vonul vissza, és engedi, hogy elfelejtsék, mellőzzék, vagy akár el is utasítsák. Ha nem utasíthatnánk vissza, akkor hitünk nem lenne szabad választás. Akkor Isten egy Keresztapa lenne, akinek "ajánlatát nem lehet visszautasítani", s nem a Kereszt Atyja, aki hagyja, hogy a keresztre feszítsék.

A holdban nem kell hinnünk: láthatjuk. Egy matematikai műveletben nem kell hinnünk: bebizonyíthatjuk. De barátaink, szüleink, hitvesünk jóságában már hinnünk kell. Isten sokkal inkább hasonlít egy barátra, egy apára, vagy egy hitvesre, mint a holdra vagy egy matematikai számításra.

XX. "Elvesztettem a hitem"

Senki sem "veszti el" a hitét, ahogyan egy sapkát szokás. A hit soha nem veszik el akaratunk ellenére, ugyanúgy, ahogy nem is választhatjuk azt az akaratunk ellenére. Mi döntjük el, hogy hiszünk, és mi döntjük el, hogy nem hiszünk. A fő okok arra, hogy úgy döntünk, nem hiszünk, a következők (vö. KEK 29):

a. lázadás a világban tapasztalható rossz ellen, és Isten ellen, aki nem aszerint cselekszik, ahogy azt mi elvárnánk, s nem olyan gyorsan szünteti meg a rosszat, ahogyan azt mi szeretnénk;

b. vallási tudatlanság vagy a hit félreértelmezése;

c. közömbösség vagy lustaság;

d. világi gondok, "nincs időm a vallásra" (vagyis nem szánok időt Istennek);

e. sóvárság a gazdagság után, és, hogy a dolgokat pénzen lehessen megvenni, inkább szolgálva "a teremtményt, mint a Teremtőt" (Róm 1,25);

f. egyes hívők rossz példájából eredő megbotránkozás;

g. a vallás divatjamúltsága a világi társadalomban;

h. a bűnbánatnak és néhány megszeretett bűn feladásának a visszautasítása;

i. félelem az ismeretlentől, félelem az elindulástól, hogy Isten elé álljunk és egy "üres biankót" adjunk neki; félelem a benne való bizalomtól;

j. félelem a család, a barátok vagy a világi tekintélyek fájdalmas elutasításától vagy megtorlásaitól;

k. a gőg, az igény, hogy "Istent játszhassunk", hogy mi magunk irányítsunk, és a saját utunkat járhassuk;

l. az Istenben mint Atyában való bizalom nehézsége, ha széttört családokat tapasztaltunk meg és hiányzott vagy szeretetlen volt az emberi édesapánk.

Csakhogy mindezekre az "érvekre" vannak válaszok is.

XXI. A hit válaszai

a. A hit egyszavas válasza a rossz problémájára: Türelem. Várj! Isten minden rosszat időben és végleg meg fog szüntetni. De a sztori közepét is el kell olvasnunk, hogy eljussunk a végére.

b. Egy ilyen oldal, egy jó könyv, a katekizmus, vagy egy bölcs és jó pap rendszerint tisztázni tudja az ilyen félreértelmezéseket;

c. Ha úgy ismernénk Istent, ahogy a legközelebbi barátai, a szentek, akkor soha nem unnánk meg őt, vagy lennénk iránta nemtörődömök. Ha meguntuk a katolikus teológiát, erkölcstant, vagy a liturgiát, az azért van, mert nem értettük meg, hogy ezek erről az Istenről szóló igazságok, ennek az Istennek a jó szándékú útmutatásai, és ennek az Istennek a jelenlétének az ünnepélyes megülése.

d. Ha ostobaság elutasítani 100 Ft-ot ahhoz, hogy megnyerhessünk egymilliárdot, akkor még nagyobb ostobaság elutasítani egy kis időt szánni arra, hogy megnyerjük az örökkévalóságot.

e. Minden, amit ebben a világban keresünk, szeretünk, élvezünk, és amire vágyunk, s amelyekről azt gondoljuk, hogy pénzen megvehetjük őket - az öröm, a szépség, a szabadság, a hatalom, a béke, az izgalom, a boldogság - mind olyan dolgok, amelyek Istenben találhatóak meg, a végtelenségig megsokszorozva. Ahogy Szent Ágoston mondja: "Nincs ott megpihenés számotokra, ahol keresitek."

f. Elvetjük-e a szerelmet csak azért, mert van néhány rossz szerelmes? Elutasítjuk-e a házasságot csak azért, mert van néhány rossz férj vagy rossz feleség?

g. Ha választani kellene a kettő között, akkor melyik lenne a jobb: Isten által örökre elfogadott lenni, de néhány ember által elutasított egy kis időre; vagy elfogadott lenni néhány ember által egy kis időre, de Isten által elutasított örökre?

h. Mi mindannyian bűnösök vagyunk, bűn-függők, bűnholisták. Mindannyiunknak nehezére esik felhagyni a megszeretett bűnökkel, még azután is, ha hiszünk (bár akkor sokkal könnyebb és boldogabb). De a kérdés nem az, hogy mit tudunk elérni, hanem, hogy mit akarunk, hogy akarjuk-e azt, hogy Isten munkálkodjon bennünk. Ha mi nem is vagyunk képesek arra, hogy leszokjunk a bűnről, Isten képes rá és akarja is, ha hagyjuk. És mindenki, aki ezt teszi ugyanazt állítja: ez egy örömteli felszabadulás, olyan, mint amikor megszabadulunk egy drogtól.

i. Megszületni, szerelembe esni, megházasodni, vagy egy új helyre utazni, mind az ismeretlennek a megtapasztalása. A legnagyobb örömök az életben az elindulásból erednek.

j. Jézus megígérte nekünk: "mindenki, aki elhagyta házát, testvéreit vagy nővéreit, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjét az én nevemért, százannyit kap majd és örök életet fog örökölni."

k. A gőg volt az első bűn, a Sátán bűne, aki megneheztelt azért, mert Istennél a kettes számú lett. Nem akart engedelmeskedni Isten akaratának, hanem csak a sajátjának. ("Jobb uralkodni a pokolban, mintsem szolgálni a mennyben." - Milton) Ez emellett egy önző, elkényeztetett gyerek életfilozófiája: "Azt akarom, amit akarok, és akkor, amikor akarom." Mennyire esztelen életmodellek, nem de?

l. Tudhatjuk a múlt keserű tapasztalatából, hogy ahol nincs hit és bizalom, ott öröm sem lehet. Ismerjük a múltat: de nem ismerjük a jövőt. Nem tudjuk, hogy vajon bizalmunkkal nem fognak-e újra visszaélni, akár maga Isten, úgy, ahogy azt az emberek tették. De azt tudjuk, hogy az egyetlen reményünk, az egyetlen sanszunk az örömre a földön és az örökös mennyben, ha bízunk és ha szeretünk. Ha visszaéltek a bizalmunkkal az emberek, az csak még több okot ad arra, hogy bízzunk az Istenben. Nem ésszerű elutasítani az egyetlen mentőhajót, ami megmenthet minket, csak azért, mert az összes többi hajó elsüllyedt.

XXII. A hit és Krisztus

A katolikus hitnek végsősoron egy válasza van erre a tizenkét problémára; valójában az összes problémára egy válasz van: Jézus Krisztus, az egyetlen Isten adta válasz. "Az én Istenem kielégíti majd minden szükségteket gazdagsága szerint dicsőséggel Krisztus Jézusban." (Fil 4,19).

Minden katolikus otthonban és minden katolikusnak kell legyen egy feszülete. Ugyanis a válasz minden kétségre, kísértésre, és megpróbáltatásra ott van. Például a szenvedés és az igazságtalanság problémájára. Isten válasza nem egy magyarázat, hanem egy tett: Ő nem madárként szálldos felettünk, hanem lejön és emberként, áldozatként osztozik velünk mindenben. Ahelyett, hogy elmondaná, hogy miért ne sírjunk, velünk sír (J 11,12). Krisztus az Istennek a könnyei. És Krisztus a könnyek legyőzője - és a halálé.

Forrás

Peter J. Kreeft: Catholic Christianity. Ignatius Press, San Francisco, 2001. 15-31.

(Fel)