A  H I T   S Z A B Á L Y A

 

írta: Szász Péter Domonkos

[Az írás a MILES CHRISTI folyóirat IX. Évfolyam 1. számában is megjelent.]

Alanyi (subiectiv) oldalról mind a katholikus, mind a protestáns hívő egyetért a katholikus és protestáns hit ama tárgyi (obiectiv) igazságában, hogy üdvözülni csak úgy lehet, ha hisszük mindazt, amit Isten nyilvánosan kinyilatkoztatott.

De mit nyilatkoztatott ki Isten?

Tárgyi (obiectiv) vonatkozásban azt, hogy mit kell hinnünk, s mit kell cselekednünk, ahhoz, hogy üdvözüljünk. Megjegyzendő, hogy a protestáns álláspont szerint a mi „cselekedetünk” végső soron nem Isten kegyelmének és a mi szabad akarati aktusunk „együttműködéséből” (synergeia) következik, hanem kizárólag Isten kegyelméből (monoenergeia): egyedül a Szent Lélek cselekszik bennünk, s hoz „gyümölcsöket”.

Alanyi (subiectiv) vonatkozásban önmagát nyilatkoztatta ki szeretőn, s így a hit egy önátadási aktus is Isten előtt, Véle való betöltekezés. Azaz Isten történetileg történt kinyilatkoztatásába a hit aktusa révén kapcsolódunk be személyesen, lépünk véle valós kapcsolatba. A kinyilatkoztatás így nemcsak utal Isten valóságra, hanem tartalmazza is azt.

Adódik ezután jogosan a kérdés. A történeti kinyilatkoztatást biztosan és tévedhetetlenül hogyan ill. honnét ismerem meg személyesen?

Ebben van eltérés a két álláspont között.

A protestáns álláspont

A protestáns álláspont szerint végső tekintély az Atya kinyilatkoztatása felől az Ő Igéje és Szent Lelke. Isten Igéjének tévedhetetlen forrása a Szent Lélektől sugalmazott Szent írás. A Szent Lélek minden egyes hívő lelkiismeretén keresztül tévedhetetlenül nyilatkozik, s adja meg a hit kegyelmét, hogy általa olvasva a Szent írást, a Szent Lélek által az Igében az Atyához jussunk, vélük egyesüljünk.

Az egyes közösségek, gyülekezetek pásztorainak tanítótekintélye viszonylagos, s nincs olyan megnyilatkozásuk, amely biztosan tévedhetetlen jelleggel bír, így az egyéni hívő lelkiismeretén keresztül – az egyes hívő hite szerint – a Szent Lélek bármikor fölülbírálhatja bármely magyarázatát az adott pásztornak.

Egyes – főképp történeti jellegű – protestáns irányzatok annyi engedményt tesznek az „együttérzés” (consensus), avagy „a szívek együtt dobbanása” (concordantia) felé, hogy magát a közösséget ill. annak lelkiismeretét teszik meg a Szent Lélek megnyilatkozásának végső tekintélyévé, s így próbálják útját állni a divergenciának, a radioaktív bomlásnak. Így ha valaki a közösség hitével ellenkezőt állít a Szent Lélekre és Isten Igéjére hivatkozva, azt vallják, hogy az nem a Szent Lélek hiteles ismeretnyújtása a Szent írásból megismerhető Igéről.

Ezen álláspont nem vallja, hogy akár a hívő egyén, akár a hívő közösség minden írásértelmezése önmagában tévedhetetlenséggel bírna, viszont olyan egyértelmű kritériumot sem állít föl, amely biztos fogódzót ad, hogy mely egyéni vagy közösségi értelmezés biztosan tévedhetetlen.

A katholikus álláspont

A katholikus hit egyezik abban a protestáns állásponttal, hogy a végső tekintély az Atya kinyilatkoztatása felől Isten Igéje és Szent Lelke. Ennek biztos és tévedhetetlen megismerése felől azonban mást vall. A katholikus álláspontot jól tükrözi Aranyszájú Szent János gondolata, melyet Máté evangéliumához írott magyarázatában találhatunk meg:

„Valójában nem is lenne szükségünk Szent írásra, ha az életünk olyan tiszta volna, hogy könyvek helyett maga a Szent Lélek kegyelme íródna be a lelkünkbe, és ahogy a könyveket tintával írják, úgy írná tele lelkünket a Lélek. Ámde mivel elveszítettük ezt a kegyelmet, buzgón a másik utat kell választanunk. De hogy az első út a jobb, azt mind szavaival, mind tetteivel kijelentette az Isten. Noéval, Ábrahámmal és leszármazottjaikkal, Jóbbal és Mózessel ugyanis nem írásokon keresztül, hanem személyesen beszélt, mivel tiszta lélekre talált bennük. Miután azonban a kiválasztott nép mélyre süllyedt, szükség volt írásokra és táblákra, hogy ezek által frissüljön fel az emlékezet. Ugyanez az Újszövetség igazaira is érvényes. Az Isten az apostoloknak sem adott semmilyen írást, hanem a Szent Lélek kegyelmét ígérte: Ő – mondta nekik — eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek. (Jn 14: 26) és hogy ez valóban sokkal jobb, hallgassuk, mit mond a próféta: …új szövetséget kötök Izráel és Júda házával…Törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe írom be. (Jer 31: 31-33) Pál apostol is azt írja, hogy az új törvényt a Lélek írja a szívünkbe: …ti Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok, amely nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével van felírva; és nem kőtáblára, hanem a szívek hústábláira. (2 Kor 3: 3) ám idővel a keresztények is eltévelyedtek, ki a tanításban, ki pedig erkölcseiben, ezért volt szükség az írások által is emlékeztetni őket. Gondoljuk meg, mily nagy baj lenne, ha azok, akiknek olyan tisztaságban kellett volna élniük, hogy könyvek helyett elég lett volna szívünket kitárni a Szent Léleknek, ám miután a korábbi tisztaságot elveszítették, most az írásokra szorulnak, nem használnák ki e második fajta segítséget és gyógymódot.”

Mi katholikusok is valljuk történeti jellegű közösségekbe (pl. Porvoo-i Communio lutheránus és anglikán tagjai) tömörülő protestáns testvéreinkkel együtt, hogy „a hívők összessége, mely a Szent Lélek kenetének birtokában van (1 Ján 2: 20, 27), a hitben nem tévedhet, és ezt a különleges tulajdonságát az egész nép természetfölötti hitérzéke (sensus fidelium supernaturalis) révén nyilvánítja ki, amikor a püspököktől kezdve a legjelentéktelenebb világi hívőkig hit és erkölcs dolgában kifejezi egyetemes egyetértését (consensus fidelium).” (Lumen Gentium 12.)

Az igazság azonban nem mennyiségi (többségi) kérdés. Isten nagyon jól ismeri az emberi természet gyengéit (v.ö. idézet Aranyszájú Szent Jánostól), ezért biztosítani akarta övéit, hogy ha „vita támad a testvérek között”, legyen egy olyan tekintély, mely nem önmagától, hanem Istentől nyeri azt, s ha Isten nevében szól, akkor biztosan tévedhetetlenül tanít.

Ezt a feladatot látja el a Katholikus Egyház emberi személyekben látható és működő „szerve”, a Tanítóhivatal (Magisterium). Ez a Tanítóhivatal a Péter vezetette apostolkollégium valós utódja a katholikus hit szerint, amely annak erejében tanít, s így teljesül Jézus Krisztus ígérete: „ím én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig”. Ez a Tanítóhivatal nem a kinyilatkoztatás ura, hanem annak szolgáló őre, ahhoz hasonlóan, ahogy – a fentiekkel összhangban – az Egyház egésze sem ura, hanem hirdetője a kinyilatkoztatásnak. Ha vita támad egy hitigazság kinyilatkoztatott volta felől, az isteni biztosíték folytán e szolgálaton, hivatalon keresztül a Szent Lélek megerősíti vagy elveti azt.

Mielőtt a Tanítóhivatalt részletesebben elemezném, az őrzésére bízott kinyilatkoztatáshoz fűznék megjegyzést. A Szent Lélek által kinyilatkoztatott, megtestesített Ige szavát, igéjét az Ige által elküldött Szent Lélekben élő Egyház magyarázza hitelesen. Ez a kinyilatkoztatás az apostolok korával lezárult, amit Jézus Krisztus avagy a Szent Lélek nekik elmondott mint kinyilatkoztatást, az adódik tovább (paradósis, traditio), él az Egyházban ugyanazon Szent Lélek által. Ebben nem tér el a katholikus és protestáns tanítás egymástól. A protestánsok szerint ennek egésze kizárólag a Szent írásban található meg (sola Scriptura), míg a katholikusok szerint ez elsősorban élőszó, amelynek egy része az inspirált Szent írásba testesült.

Bár a kinyilatkoztatás egésze ki nem meríthető valóság (hisz végső soron maga Isten „a” kinyilatkoztatás tartalma, titka), mégis jogosan adódhat a kérdés, hogyan válik kézzelfoghatóvá, mi tartozik bele a szorosan vett apostoli Szent Hagyományba, s hogyan különíthető el az időben és térben változó hagyományoktól. A kinyilatkoztatott Szent Hagyományon (részeként a Szent írás) a katholikus hit a hitre és erkölcsre vonatkozó azon apostoloktól a Szent Lélek által az Egyházban áthagyományozott és megőrzött igazságokat érti, melyek az üdvösségünkre szükségesek. Ezek biztosan tévedhetetlen hit- és erkölcsi igazságok. Ezek egésze bennfoglaltan (implicite) megtalálható a Szent írásban, azaz a Szent írás hitünk szerint materialiter elégséges ezek megismerésére. A Szent Hagyomány egésze a pápával egységben lévő püspökök mindennapi igehirdetésében (kérygma), és az Egyház liturgikus életében kimondottan (explicite) megtalálható, mely hitünk szerint formaliter szükséges az igaz hit (orthodoxia) és a helyes cselekvés (orthopraxis) megismeréséhez.

így jutunk el a Tanítóhivatal Istentől rendelt megőrző és megvédő szolgálatának kifejtéséhez. Az Egyház liturgikus életében, és a pápával egységben lévő püspökök közösségében élő Szent Hagyomány hirdetése által válik élő valósággá a rendes és egyetemes megnyilvánulása a Tanítóhivatalnak (Magisterium ordine et universale).

ám a püspökök között is vita támadhat hit- és erkölcsbéli kérdésekben is, hogy egy-egy kérdésben mit tanít az apostolok Szent Hagyománya, ill. összhangban van-e véle ez vagy az. Ekkor lép színre az isteni Gondviselés hatékony szerve, a rendkívüli és ünnepélyes megnyilvánulása a Tanítóhivatalnak (Magisterium extraordine et sollemne).

Ekkor vagy a pápa egymaga Péter székéből (ex cathedra), vagy a véle egységben lévő püspökök Egyetemes Zsinatra összegyűlve a megígért isteni segítség által tévedhetetlenül (infallabile) és visszavonhatatlanul (irreformabile) tételesen állást foglal egy kérdés mellett vagy ellen, hittétel (dogma) vagy hitvallás (confessio, symbolum) formájában.

Kérdésként merül föl, hogy az Egyetemes Zsinat és a pápa mely megnyilatkozásai bírnak rendkívüli és ünnepélyes jelleggel, azaz biztos tévedhetetlenséggel? Mennyiben követendők az egyes tanítóhivatali megnyilatkozások a katholikus hit szerint? Az alábbi pontok megfontolandók e szempontból:

• Az egyházpolitikai és profán megnyilatkozások természetesen kiesnek ebből a körből.
  
  
• A biztos tévedhetetlenség csak a kinyilatkoztatott igazságok tételes meghatározásaira (dogma de fide definita) vonatkozik. Amit akár a hit, akár az erkölcs területén ezen kívül tanítanak, az sohasem bír dogma (hittétel = tételes hitigazság) értékkel.
  
  
• Amit akár a pápa, akár a püspökkollégium a rendes vagy rendkívüli megnyilatkozásaiban nem a hitbeli kötelezettség erejével képvisel, nem bír a biztos tévedhetetlenség karizmájával. Pl. a II. Vatikáni Zsinat úgy nyilatkozott, hogy nem óhajt tévedhetetlen igazságokat kimondani. Önmagukban a pápai megnyilatkozások (pl. körlevelek, apostoli alkotmányok) sem bírnak tévedhetetlenséggel, kivéve, ha a péteri hivatalt ünnepélyesen (ex catherdra) gyakorolja a pápa. A pápát az Egyház kormányzásában segítő legfelsőbb hivatalok (római kongregációk) sem nyilatkoznak tévedhetetlenül.
  
  
• A tételesen (hitvallás vagy hittétel alakjában) meg nem határozott tanítóhivatali megnyilatkozások theológiailag biztos (certum theologice), de nem megváltozhatatlan (irreformabile) erővel bírnak.
  
  
• Az a keresztény, aki tudatosan és szabad akarattal elutasít egy hitigazságot, a hit erénye (virtus fidei) ellen vét. Az ilyeneket eretnekeknek, kiválogatóknak (hairesis) hívjuk, mivel tételesen meghatározott, kinyilatkoztatott igazságot elvetnek, vagy a kinyilatkoztatáshoz sorolnak olyat, ami hozzá nem tartozik. Az ilyen személyek és csoportok kiközösítés (ex-communicatio) alá esnek, azaz e tettükkel (de facto) kiszakadnak láthatóan is az Egyház közösségéből (láthatóan az Eucharisztiából – Communio –), függetlenül az Egyház felőlük hozott tényleges jogi (de iure) határozatától.
  
  
• A szakadárok (skizmatikusok) azok a keresztények ill. csoportosulásaik, akik nem hitbeli (doctrinalis), hanem az érvényes egyházjogba (iuris canonicus) ütköző fegyelmi (disciplinaris) vétség miatt beállt tudatos és szabad elutasításból fakadó szakadásban szenvednek. Ezek a személyek, csoportosulások az engedelmesség erénye (virtus oboedientia) ellen vétenek.
  
  
• Abban a szakadásban lévő keresztényben, aki önhibáján kívül nem ismeri a katholikus igazságot, és jóhiszeműen él a Katholikus Egyház közösségén kívül meglehet a készséges akarat arra, hogy aláveti magát annak a rendnek, melyet Isten a hitigazság hirdetésére vonatkozólag megállapított. Ezen elszakadt testvéreink Krisztussal közösségben vannak, mert az irgalmas Isten a tévedőben is a gyermekét nézi: a Katholikus Egyházon keresztül a teremtett valóságba kiáramló Szent Lélek bennük is hathat.
  
  
• A tévedhetetlenség szempontjából kötelező érvényű az ellentmondás (contradicito) elvének figyelembe vétele. Azaz nem lehet semmiképpen sem a kinyilatkoztatás része a Tanítóhivatal tagjai részéről olyan tévedés, amely nyilvánvalóan ellentmond egy korában biztosan tévedhetetlennek nyilvánított igazságnak. Pl. ha egy eretnek püspök, vagy akár egy eretnek pápa azt tanítja, hogy nincs Szent Háromság, hanem csak egy személyű Isten, vagy azt vallja, hogy a házasság nem valóságos szentség, akkor nyilvánvaló, hogy eretnek az adott püspök, avagy pápa.
  
  
• A theológiailag biztos (certum theologice) erővel bíró tanítóhivatali megnyilatkozásokat a katholikus hívőnek vallásos engedelmességgel (religiosum obsequium) kell fogadnia. Az engedelmesség erénye ellen vét az, aki nem teszi meg ezt. Az engedelmesség akkor szűnik meg, midőn bármely keresztény hívő minden érvnek lelkiismeretes megvizsgálása után arra a meggyőződésre jutott, hogy a döntés tévedésen alapszik, s nyilvánvalóan ellentétben van egy már tételesen meghatározott hit- és/vagy erkölcsi igazsággal. Ez esetben ui. a hit erénye jobban kötelez, mint a véle ellentétbe került engedelmesség erénye: „Inkább kell Istennek, mint embernek engedelmeskedni”.
  
  
• Miért is van végső soron szükség tételesen megfogalmazott hitigazságokra? Mivel az isteni igazságot az emberek emberi módon fogadják be, annak emberi fogalmak és szavak mezébe kell öltöznie. Ebből nyilvánvaló a hit megszövegezésének jelentősége, és annak szükségessége, hogy a tételes hitigazság és hitvallás megfelelő megőrzéséről gondoskodás történjék a Tanítóhivatal által. Nem szabad azonban elfeledkezni arról, hogy egy hittétel (dogma) sem öleli föl tökéletesen a benne kifejezett természetfölötti valóságot, a „hittitkot”, azaz végső soron magát Istent. Ezért a dogmák külső fejlődése magától értetődik, a tartalmukat egyre jobban megéljük és megértjük Isten világosító kegyelme által, miközben a végtelen benső lényegük változatlan marad.

 összegzés

 
összegzésként hadd tegyek egy személyes tanúságtételt. Egy katholikus pap nekem egyszer azt mondta: „Az Egyház igaz volta melletti páratlan bizonyíték az, hogy bűnös papok, püspökök, sőt pápák sem tudták szétverni, hanem mindig megújult a szentekben és mindig következetes volt az apostolok tanításához.”

Tudjuk, a Szent írás megalkotásánál is jórészt bűnös embereket használt föl Isten, ahogy Egyháza épületének téglái sem mindig tökéletesek, de ez nem Egyháza jézusi volta ellen, hanem mellette bizonyít, hisz csoda az, hogy ilyen emberi kvalitások mellett ilyen valóság szülessen. Ez valaki másra mutat, a téglákat összetartó „Malterra”, a Szent Lélekre.

Isten az igazság oszlopává és biztos alapjává tette a Katholikus Egyházat (1 Tim 3: 15), amelynek látható tagjai élő kövekként (1 Pt 2: 5) biztosan épülnek az apostolokra, prófétákra és az apostolok fejedelmére, Péterre (Mt 16: 17-19), tudván, hogy ők is relatív viszonyban vannak a Szegletkővel (Ef 2: 20), akin kívül más alapozás elképzelhetetlen.

A Szegletkőre egy Ház, az Egyház épül, melyen a pokol kapui sem vesznek erőt. A Sátán „szabad” építő (helyesebben romboló) mesterei, kik a Szegletkövet és a reá épült Egyházat elvetik, csak a téglát hordják Isten városához.  Ez a ház nem légvár, láthatatlan agyszülemény, hanem látható, élő kövekből épült, hierarchikus, tévedhetetlen valóság: az igazság, a hit letéteményének biztos letéteményese.

(Fel)