Az élet fája (2011)

[Filmajánló]

(Az elemzés Steven D. Greydanus és Jeffrey Overstreet kritikáin alapul)

Az élet fája az 50-es években egy texasi peremvárosban élő katolikus (vagy inkább anglikán?) család impresszionista portréjának, valamint a távoli galaxisoktól a mikroszkopikus organizmusokig, a fortyogó vulkánoktól a haldokló dinoszauruszokig tartó kibontakozás fenséges képeinek a keveréke, de jut emellett néhol valamiféle mágikus realizmusnak a képeiből, sőt szürrealista képekből is jó pár csipetnyi a filmbe.

Az élet fája ezekkel a képsorokkal valószínűleg a legkiélezettebb filmje lett egy olyan rendezőnek, akinek már a lassú, kontemplatív stílusa is - ami négy évtized alatt öt filmjében alakult ki, a Sivár vidéktől (1973) a legújabbig, Az új világig (2005) - lelkes rajongókat és állhatatos becsmérlőket nyert meg magának. A film cannes-i premierje alatt is egyszerre hurrogtak és tapsoltak, ám a zsűrik végül a tapsolókhoz csatlakoztak, és meg is adták neki az Aranypálmát. De más helyszíneken is ugyanez a megoszlás vált jellemzővé: a filmkritikusok túlnyomórészt elragadtatva fogadták, de sokan voltak olyanok is, akik elhagyták a termet. Néhány kritikus úgy érezte, hogy Malick jobban tette volna, ha elhagyja az IMAX szemkápráztatását, és inkább az emberi történetre koncentrált volna jobban; mások pedig azzal érveltek, hogy pont ez a kozmikus pompa az, ami működik, ezzel szemben a banális emberi történet csak lehúzza a film értékét. A nyíltan vallásos tartalma miatt számos keresztény néző és kritikus fogadta kedvezően, ám többen közülük panteizmussal, dualizmussal, és/vagy New Age-es olvasattal vádolták meg.

Tehát adódik a kérdés, hogy vajon a Terrence Malick által rendezett Az élet fája egy hatásvadász zagyvaság vagy pedig egy mély értelmű mestermű? Vajon egy mélyen vallásos meditáció a teremtésről, a kegyelemről, a természetről és a szenvedés misztériumáról, vagy pedig egy filozófiailag összekuszált, ellentmondásos kotyvasza a témáknak és a képsoroknak?

Alkalomadtán bizonyos filmeknél hasznosnak tűnik az, hogy az ember visszalépjen és átnézzen egy szociológiai lencsén is, ne csak egy kritikusén. Úgy pl., hogy az elképesztő sikere egy olyan filmnek, mint a Titanic, mit mond arról a társadalomról, amely befogadja azt? Az élet fája esetében olyan késztetést éreztem, hogy még hátrább kell lépnem, elővéve az antropológiai lencsét is, és ezeken áttekintve gondolva át a filmet, de akár a műalkotások mint termékek kérdését is. Az ember létezésének a rejtélye nem egy olyan rejtély, ami magából a világegyetemből ered, hanem az olyan kérdéseket, mint a "miért" vagy a "hogyan", mi magunk tesszük fel magunknak.  Ahogy Malick is teszi azt Az élet fájában. Mi vagyunk a rejtély, és általában éppen azok a kérdések, amiket felteszünk, a legjobb nyitjai azoknak a válaszoknak, amiket keresünk. Csak akkor kapunk választ, ha kérdezünk; s méghozzá, ha jól kérdezünk. Egy film esetében ez utóbbi megállapítás különösen is érvényes, hiszen itt nem az az érdekes, illetve értékes, hogy mit mutat be, hogy miről is szól, vagy hogy mit kérdez, hanem az, hogy hogyan mutatja be a témáját, és hogyan teszi fel a kérdéseit, és természetesen, hogy hogyan ad rá választ.

Malick tipikus képköltészete Az élet fájában is meghatározó eszköz, mégis teljesen más érzéssel keltem fel a székből a film végén, mint pl. Az új világ végén. John Smith története elsöprő erővel tört át a vásznon, azonban az O'Brian család egyfajta zavart okozott bennem, mint mikor egy nagyon ismerős arcú, de fel nem ismert ember kezd beszélgetésbe velünk. Jack O'Brian nyilvánvalóan onnan indul, ahol Smith kapitány abbahagyta. Smith - saját ambíciói miatt - elutasította a kegyelem hívását, Jack ezzel szemben nyugtalan lelkét Isten küszöbére teszi. A teremtés kakofóniájában kezd el keresni egy dallamot, és ez válik a film fő témájává.

Az élet fája végre egy olyan film, amely nemcsak azt kérdezgeti - szokatlanul erős hangoztatással -, hogy Isten miért engedi meg a szenvedést, hanem el is gondolkodik Isten saját válaszán, amit a Jób könyvében adott erre a kérdésre, s kitágítja azt - a Hubble teleszkóp és Hollywood speciális effektusai segítségével - a modern tudomány által elérhető természetes világ megdöbbentő látképeire is: ezt mind Isten hozta létre; kik vagyunk mi, hogy azt gondolhatjuk, hogy megítélhetjük vagy megkérdőjelezhetjük őt? És emellé teszi fel azt a kérdést, hogy egy szigorú és goromba apa miért bántja a gyermekeit. Vajon Isten is egy ilyen atya?

A kérdéseket Az élet fájában is Malick védjegyének számító benső monologikus kommentárokban teszik fel a szereplők, akik ezekkel Isten árnyalt kereszthivatkozásaivá válnak: "Hol voltál?" "Mi kik vagyunk a számodra?" "Miért legyek jó, ha te nem vagy az?" A film elején egy távirat érkezik, ami azt adja hírül, hogy az O'Brian fiúk egyike 19 évesen, talán a hadseregben, meghalt. Egy másik jelenetben pedig azt látjuk, ahogy az O'Brian testvéreknek át kell élniük egy játszótársuk baleseti halálát. Miféle Isten uralkodhat egy ilyen világ felett?

Azonban első kérdés magától Istentől érkezik. A nyitó felirat ezt kérdezi: "Hol voltál, amikor a föld alapjait megvetettem? . miközben együttesen dicsértek engem a hajnali csillagok, és ujjongtak az Isten fiai mindnyájan?" (Jób 38,4.7).

Ez a megsemmisítő kereszthivatkozás Isten válaszának elejéből való, amivel Jób panaszára felelt, és ami előrevetíti a film legfigyelemreméltóbb képsorát: egy hosszú szekvenciát, amely során zongorajátékok és kórusművek hangzanak fel (magába foglalva Zbigniew Preisner Requiemjének Lacrimosáját, amit a zeneszerző barátjának, a híres lengyel rendező, Krzysztof Kieslowskinak a halálára írt). A zene mellett nemcsak a galaxisok, csillagok és bolygók keletkezését szemlélhetjük, hanem a földi élet eredetét is, a mikrobáktól a medúzákig és a kihalófélben lévő dinoszauruszokig. Bár ennek a kozmikus kirándulásnak, látomásnak a képei nem tudtak felemelkedi pl. Tarkovszkij hasonló témájú Tükör című filmjének a szürrealista képeihez - a válogatás néhol kissé klisé-szerűre sikeredett -, de ennek ellenére még így is döbbenetes és áhítatot keltő.

A szekvencia csúcspontja a darwini értelemben vett "élet fája", vagyis egy fa, amelynek elágazásai végül az O'Brian házaspárhoz jutnak el (egy földies, anyagias - "materialista" - Brad Pitt és egy éteri, légies - "spirituális" - Jessica Chastain), akik megtermik a három fiút.

Mindazonáltal ez a darwini életfa nem csak kegyetlen, a túlélésből kihajtó ágakat hoz, hanem valamiképp el is deformálódik. "Az apácák azt tanították, hogy két útja van az életnek" - jegyzi meg Jack anyja a film első perceiben, "a természet útja és a kegyelem útja". A természet "akaratos"; csak azt akarja, hogy magának szerezzen örömet, hogy saját útja legyen. . Okokat talál arra, hogy boldogtalan legyen akkor is, amikor az egész világ ragyog körülötte". A kegyelem (értve ezalatt az isteni kegyelmet, vagyis Isten ingyenes és ki nem érdemelhető ajándékát, amivel az ő természetéből ad át az emberi természetnek olyan tulajdonságokat, kvalitásokat, amelyek által az "természetfelettivé" válik), ezzel ellentétben "nem próbálkozik azzal, hogy magának szerezzen örömet; elfogadja a jelentéktelenséget, elfogadja a sértéseket és a bántalmakat. . Aki a kegyelem útján jár, egy se járhat rosszul."

Jack O'Brien számára (akit kisfiúként a fantasztikus újonc, Hunter McCracken játszik, és akit futólag - Sean Penn által - felnőttként többször is láthatunk) az anyja képviseli a kegyelem útját, míg apja a természet útját. Jack gyermekkori éveit az édeni ragyogásnak, a boldogság aurájának fátylán át láthatjuk, amelyben anyja örömteli személyisége dominál. Valójában azonban mégis apja ridegsége irányítja az életét.

O'Brian egy törvényhozó: Itt van a határvonal a mi tulajdonunk és a szomszédunk tulajdona között: ne lépd át. Becsaptad az ajtót: akkor most tedd be csendesen 50-szer. Mr. O'Brien asztali áldást mond, imádkozik a templomban és minden vasárnap adakozik. De a világnézete tulajdonképpen mégis darwini; nem is egyszer mondja a fiúknak, hogy nem lesznek sikeresek, ha "túl jók", mivel az emberek így keresztül fognak lépni rajtuk. Még a játéka is darwini: a kézre-pacsi játékra tanítja a fiait és kényszeríti őket arra, hogy tanuljanak meg verekedni. Az ő igazi istene valójában a pénz, hitét pedig az önrendelkezésbe veti. Amint a szakmai törekvései csődöt mondanak, veszekedni kezd feleségével és terrorizálja a gyermekeit. Amikor a dolgai elszólítják hazulról, az fiai és anyjuk számára olyan, mintha ünnepnap lenne.

Sokkal bajosabb azonban azt állítani, hogy Mrs. O'Brien pedig a kegyelem tulajdonképpeni fogalmának a megtestesítője. Ő inkább egy archetipikus anya, aki kedves és engedékeny, de emellett passzív is. Amikor túlforr a feszültség egy gyötrelmes családi étkezés alatt, és Mr. O'Brien szidalmazni kezdi fiait, a felesége képtelen megvédeni őket vagy elhallgattatni őt; ehelyett a férfi hallgattatja el a nőt. Bár próbál küzdeni a természet csizmája alatt, de semmi jele nincs a kegyelem természetfeletti erejének.

A fiatal Jack számára a példakép az anyja, és jobban is szereti őt, mint az apját, de ahogy az idő múlik, egyre több és több olyan dolgot fedez fel magában, amit különben az apjában gyűlöl. Egy kegyetlen játék egy békával; durva játékok a nem tiltakozó fiatalabb testvérével, akinek szelídsége anyját tükrözi, Jack kegyetlensége pedig az apját - ezek a pillanatok bűnös gyermekkori emlékekként marják később, főként a fiatalabb testvérével kapcsolatban, akinek sorsa, hogy 19 évesen meghaljon. (Ezekből sok minden önéletrajzi ihletésű lehet; a rendező Texasban nőtt fel, és volt egy testvére, aki meghalt.)

Malick kamerája magasan körözni kezd ezek felett az elmosódott fényképek felett, majd váratlanul lecsap rájuk, megragadva a pillanatok erejét és hatalmát, amelyek azonban sohasem torkollnak egy olyan narratívába, vagy teremtenek a szereplőkkel egy olyan érzetet, amellyel túlhaladhatóak ezek az egyes jelenetek. Ezeknek az individuális pillanatoknak csak annyi erejük van, amennyi az archetipikus szituációknak, amelyeket felidéznek. Vegyük ki bármelyiket a filmből, és nézzük meg őket elkülönítve, és ekkor is pontosan ugyanazt jelentik.

Nem gondolom, hogy nem érthetjük meg ezáltal O'Brienék komplex életét. Valószínűleg inkább az zavar főként, hogy a - kissé "prédikátoros" - alámondásos monológok nem közvetítik a benső világuk érzelmeit úgy, ahogy pl. Az új világban tették. Itt csak bemutatnak vagy megörökítenek egy szabadon szárnyaló témát, ami sokkal erőteljesebb lenne, ha jobban meg lennének alapozva a narratív közegben. Nem tudtam magamat beleérezni se Jack történetébe, még kevésbé az apáéba vagy az anyáéba, akiket sohasem láthatunk teljesen életszerűnek. A saját gyermekkoromba éreztem bele magam - pl. hogyan lehettem volna kedvesebb a saját öcsémhez.

Malick morális témái a prehisztorikus képsorokba is visszanyúlnak. Egy partra vetődött plezioszaurusz - talán Jób leviathánja - egy sebhelyet nézeget az oldalán: a rossz problémája egy ember előtti formában. Egy meteor csapódik be a Földre, ami valószínűleg eltörli a dinoszauruszokat, s közben bevezeti az élet egy új korszakát a Földön.  Egy sokat emlegetett jelenetben egy ragadozó dinoszaurusz összetalálkozik egy kisebb dinoszaurusszal, aki sebesülten fekszik egy vízfolyás mentén, és a lábát erőteljesen a másik dínó fejére teszi, aztán még kétszer, az előbbinél sokkal lágyabban megérinti a lábával a fejét, majd továbbáll. A film "természet" vs. "kegyelem" sémájában ez vajon a "természet" elsőségének állítása, vagy a "kegyelemé", amivel megkímélte a sebesült teremtmény életét?

A filmvégi befejező tétel előreível a világegyetem haldoklásáig. Amikor a természet elhasználta önmagát, akkor vajon a kegyelemé lesz-e az utolsó szó? Ennél a pontnál Malick teljesen nyitva hagyta a kérdést, vállalva ezzel mind a vallásos, mind a nem-vallásos kritikusok leszólását. A záró tétel víziója nem szükségképpen keresztény képsor (nincs utalás se egy isteni összetalálkozásra, se az ítéletre - a film "két útja" potenciálisan és bensőleg vezet különböző célállomásokra). Mégis a film többi része egy hitelesen vallásos víziót mutat be - a teremtés vízióját és az ember helyét a teremtésben, amit nem a természetben, hanem egy spirituális utat bejárva, azon túl, az felett helyez el.

Abban nem vagyok biztos, hogy Malicknak sikerült-e életre hívni a kegyelem ideáját úgy, ahogy azt ő akarta. Azt meg pláne nem mondhatom, hogy olyan teljességgel sikerült a kegyelmet bemutatnia, ahogy az valójában működik, s ami valójában. De mindezek ellenére azt gondolom, hogy a rendező költészete, valamint bátorsága, amellyel a témához nyúlt, és ahogyan a témához nyúlt, vagyis a kegyelem munkálkodásának az evidenciája az azt befogadó nézők számára - hitetleneknek éppúgy, mint a hívőknek - egy manapság nagyon ritka, és mindenképpen maradandó élményt és eseményt nyújt.

Még ha nem is teljesen tiszta, még ha nem is sikerült úgy, hogy képessé tegye az embert a felső sztratoszférákba repülni, a film célkitűzése a filmet, de Malick egész munkásságát is egy magasabb és mélyebb kategóriába emelte, amely kategória neve: "tarkovszkiji", aminek esküje így hangzik:

"Kötelességemnek tartom, hogy nézőimet rávezessem arra, hogy gondolkodjanak el a mindenki lelkében ott élő örök és sajátosan emberi dolgokról. Az ember leggyakrabban figyelmen kívül hagyja azt, ami örök és fontos, holott a kezében van a sorsa, és mégis: csalóka látszatokat kerget. Úgy gondolom, azt kell elérnem, hogy filmjeim hatására az emberekben feltámadjon a szeretet igénye, át tudják adni szeretetüket, képessé váljanak arra, hogy meghallják a szépség hívó szavát." (Andrej Tarkovszkij)

(Fel)