Machiavelli, az „új erkölcs” feltalálója

Kant, az Igazság szubjektivizálója

Nietzsche, az önjelölt „Antikrisztus”

Freud, a „szexuális forradalom” megalapozója

Marx, a tömegek hamis Mózese

Sartre, az abszurditás apostola

A hitetlenség pillérei

Machiavelli, az "új erkölcs" feltalálója

 

Niccolo Machiavelli (1496-1527) volt a modern politikai és társadalomfilozófia megalapítója, és – annak ellenére, hogy erről kevésszer esik szó - ritkán volt a gondolkodás történetében ennél teljesebb forradalom. Machiavelli tudta, hogy mennyire radikális volt. Művét az újvilágot felfedező Kolumbusznak, valamint Mózesnek a művével hasonlította össze; úgy tekintett magára, mint aki az új választott nép vezetőjeként kivezette az erkölcsi fogalmak rabszolgaságából az embereket a hatalom és gyakorlatiasság új Kánaánjába.

Machiavelli forradalma hat pontban összegezhető.

Minden korábbi társadalmi gondolkodó számára a politikai élet célja az erényesség volt. Egy jó társadalomra úgy gondoltak, mint amelyben az emberek jók. Nem volt „kettős mérce” az egyén és a társadalom jósága között – egészen Machiavelliig. Ővele kezdődött el az, hogy a politikusok nem a jó művészeivé, hanem a lehetőség művészeivé váltak. E tekintetben a hatása óriási volt. Az összes komoly társadalmi és politikai filozófus (Hobbes, Locke, Rousseau, Mill, Kant, Hegel, Marx, Nietzsche, Dewey) ezt követően utasította el az erényességet mint célt, és ahogy Machiavelli leeresztette az irányadó zászlót, csaknem mindenki elkezdett tisztelegni az újonnan felhúzott zászló előtt.

Machiavelli érve az volt, hogy a hagyományos erkölcsök olyanok, mint a csillagok; gyönyörűek, de túl messze vannak ahhoz, hogy hasznos fényt vessenek evilági utunkra. Ehelyett ember alkotta lámpásokra van szükség; más szavakkal elérhető célokra. Tájékozódásunkat a földről, és nem az égből kell vennünk; amit az emberek és a társadalmak ténylegesen tesznek, és nem abból, amit tenniük kellene.

Machiavelli forradalmának lényege, hogy az aktuálissal ítélte meg az ideálist, és nem az ideálissal az aktuálist. Egy ideál csak akkor jó, ha az célszerű is. Így Machiavelli a pragmatizmus atyja. Nem csak „a cél szentesíti az eszközt” – minden működő eszközt -, hanem az eszköz szentesíti a célt, abban az értelemben, hogy csak akkor érdemes követni a célt, ha elérhetőek a gyakorlati eszközök. Más szavakkal, az új summum bonum, azaz a „legfőbb jó”: a siker.

Machiavelli nem csak lejjebb vitte az erkölcsi alapokat, hanem el is vetette őket. Ő nem csak pragmatista volt, hanem antimoralista is. Az erkölcsösséget csak abban az esetben vette figyelembe, ha az hozzájárult az út sikeréhez. Azt tanította, hogy egy sikeres fejedelemnek szükségszerűen kell „megtanulnia, hogyan ne legyen jó” (A fejedelem, 15. f.), hogyan szegje meg ígéreteit, hogyan hazudjon, csaljon és lopjon (18. f.).

Az ilyen gyalázatos nézeteiért Machiavelli néhány kortársa úgy tekintett a „Fejedelem”-re, mint amit maga az ördög sugalmazott. De a modern tudósok rendszerint tudományos műként tekintenek rá. Azzal védik Machiavellit, hogy ő nem az erkölcsösséget tagadta, hanem egyszerűen más témáról írt egy könyvet, azaz arról ami van, és nem arról, aminek kellene lenni. Dicsérik őt, hogy nincs benne képmutatás, ami azt is magában foglalja, hogy a moralizálás egyenlő a képmutatással.

Ez a „bort iszik, vizet prédikál” képmutatásának az általános, modern félreértelmezése. Ebben az értelemben minden ember képmutató, hacsak nem hagyja abba a prédikálást. Matthew Arnold úgy határozta meg a képmutatást, mint „az az adó, amit a bűn fizet az erénynek”. Machiavelli volt az első, aki visszautasította, hogy kifizesse ezt az adót. Ő a képmutatást nem azáltal győzte le, hogy felemelte a gyakorlatot a prédikáció szintjére, hanem, hogy leszállította a prédikációt a gyakorlat szintjére. Azaz inkább az ideált hozta összhangba a valósággal, minthogy a valóságot az ideállal.

Ő valóban azt prédikálta, hogy „papa, ne prédikálj!” – mint az egyik rocksztár az egyik dalában (“Poppa, don't preach!”). El tudnád képzelni, amint Mózes azt mondja Istennek a Sínai hegyen, hogy „papa, ne prédikálj!”? Vagy, hogy ezt mondja Mária az angyalnak? Vagy, hogy Krisztus így szól a Gecsemáni kertben, ahelyett, hogy azt mondaná „Atyám, ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd”? Ha igen, akkor képet kaphatsz a pokolról, mert a menny azoknak az embereknek készült, akik azt mondják Istennek: „Papa, kérlek prédikálj!”.

Tulajdonképpen félreértelmezzük a „képmutatást”. A képmutatás nem annak a gyakorlatnak a kudarca, amit prédikálsz, hanem az abban való hit kudarca. A képmutatás propaganda.

Ezen meghatározás szerint Machiavelli volt csaknem a képmutatás feltalálója, hiszen csaknem ő volt a propaganda feltalálója. Ő volt az első filozófus, aki azt remélte, hogy megtéríti az egész világot a propaganda segítségével.

úgy tekintett életére, mint amely egy szellemi hadviselés az Egyház és propagandája ellen. Úgy vélte, hogy minden vallás egy darab propaganda, amelyek befolyásolták az embereket az utóbbi 1666 és 3000 év között. És azt gondolta, hogy a kereszténységnek jóval előbb vége lesz, mint a világnak, valószínűleg 1666 körül, amit vagy a barbár inváziók pusztítanak el kelet felől (a mai Oroszországból), vagy a keresztény nyugat puhánysága és gyengesége belülről, vagy mindkettő. Az ő szövetségese volt az összes langyos keresztény, akik inkább szerették a földi hazájukat, mint a mennyeit, inkább a császárt mint Krisztust, inkább a társadalmi sikereket, mint az erényeket. Machiavelli nekik címezte propagandáját. Az megvalósíthatatlan volt, hogy teljes nyíltsággal szóljon céljairól, mert ateizmust vallani végzetes lett volna, ezért gondosan elkerülte a nyílt eretnekséget. De célja a „katolikus koholmány” lerombolása volt, és eszköze az agresszív szekularista propaganda volt. (Zsémbeskedve azt is mondhatnánk, hogy ő volt a modern médiaintézmények atyja.)

Felfedezte, hogy két eszközre van szükség ahhoz, hogy uralkodni lehessen az emberek magatartása felett, és így irányítható legyen az emberi történelem: a két eszköz a toll és a kard, azaz a propaganda és a hatalom. Így mind a véleményeken, mind a testeken uralkodni lehet, és az ő célja az uralom volt. Úgy látta, hogy minden emberi életet és történetet csak két erő határoz meg: a virtu (erő) és a fortuna (szerencse, avagy a véletlen). A siker egyszerű formulája az, hogy maximalizáljuk az erőt, és minimalizáljuk a véletlent. A „Fejedelmet” ezzel a megdöbbentő képpel fejezte be: „a szerencse olyan, mint az asszony, csak akkor tartod kordában, ha ütöd-vered.” (25. f.) Más szavakkal a siker titka az erőszak.

Az irányítás céljához szükség van propagandához is, és Machiavelli egy igazi agitátor volt. Úgy hitte, hogy „nem lehetnek jó törvényeid jó karhatalom nélkül, és ahol jó karhatalom van, ott szükségszerűen a törvények is jók ” (12. f.). Azaz az igazság „a fegyver csövéből jön ki”, Mao Ce Tung szólásával élve. Machiavelli úgy hitte, hogy „a fegyveres próféták mindannyian győztek, a fegyvertelenek pedig elbuktak.” (6. f.). Mózesnek annak idején fegyvert kellett használnia, amit a Biblia elfelejtett közölni; Jézus, a legnagyobb fegyvertelen próféta, elbukott; Ő a keresztrefeszített és nem a feltámadott. Azonban üzenete a propaganda által hódította meg a világot, azaz az intellektuális fegyverek által. Ezzel a háborúval akart Machiavelli harcba szállni.

A társadalmi relativizmus szintén Machiavelli filozófiájából származik. Nem ismert el olyan törvényeket, amelyek a különböző társadalmak felett állnának, és mivel ezek a törvények és társadalmak inkább az erőből származnak, mint az erkölcsi elvekből, ezért a következmény, hogy az erkölcs az erkölcstelenségen alapul. Az érv nagyjából így működik: az erkölcs csak a társadalmakból származhat, mivel nincs Isten és nincs Isten adta egyetemes természeti erkölcsi törvény. Azonban minden társadalom valamilyen forradalomból vagy erőszakból jön létre. A római társadalom, a római törvény eredete pl. akkor jött létre, amikor Romulus megölte testvérét, Remust. Az egész emberi történelem Ábel Káin általi meggyilkolásával kezdődik. Tehát a törvény alapja a törvénytelenség. Az erkölcs alapja az erkölcstelenség.

Az érv csak annyira erős, mint az első premisszája, amely – mint minden szociológiai relativizmusnál, beleértve azt is, amely a csaknem összes mai szociológiai tankönyvet író és olvasó gondolatait uralja – valójában bennfoglalt ateizmus.

Machiavelli hasonló érvvel bírálta a felebaráti szeretet keresztény és klasszikus ideáljait. Megkérdezte: Hogyan kaptad azokat a javakat, amiket elajándékoztál? önző versengés által. Minden vagyon egy másik kárára adott: Ha az én pástétom szeletem nagyobb, akkor a másikénak kisebbnek kell lennie. Tehát az önzetlenség az önzőségtől függ.

Az érv materializmust tételez fel, ugyanis a szellemi javak nem csökkennek, amikor osztozunk belőlük, vagy átadjuk őket, és nem fosztanak meg senkit sem, amikor megszerezzük őket. Ha több pénzt kapok, akkor neked kevesebb lesz, és ha több pénzt adok, akkor nekem lesz kevesebb. Azonban a szeretet, az igazság, a barátság és a bölcsesség inkább növekedik mint csökken, amikor részesedünk belőlük. A materialista ezt egyszerűen nem látja, vagy nem foglalkozik vele.

Machiavelli úgy hitte, hogy mindannyian születetten önzőek vagyunk. Számára nem léteztek olyan dolgok, mint a természetes lelkiismeret vagy az erkölcsi hajlam.  Tehát az egyetlen mód, hogy az embereket erkölcsössé tegyük, az erő, a tulajdonképpen totális erő, ami arra kényszeríti őket, hogy természetükkel ellentétesen viselkedjenek. A modern totalitarizmus eredete szintén Machiavellire vezethető vissza.

Ha egy ember benne rejlően önző, akkor nem a szeretet, hanem csakis a félelem tudja hatékonyan motiválni. Így Machiavelli ezt írta: „Sokkal jobb félelmetesnek lenni, mint szeretőnek… (ugyanis) az emberek kevésbé aggódnak kárt okozni annak, aki szeretetté teszi magát, mint aki félelmetessé. A szeretet köteléke olyan, amit az emberek – szerencsétlen teremtmények – elszakítanak, amikor az válik előnyükre, de a félelmet megerősíti a büntetéstől való rettegés, ami mindig hatékony.” (17. f.).

A legmeglepőbb ebben a brutális filozófiában az, hogy megnyerte a modern elmét kizárólag azáltal, hogy letompították vagy elfedték annak sötét aspektusait. Machiavelli követői elvették filozófiájának erkölcs- és vallásellenes élét, de nem tértek vissza a személyes Isten, vagy az objektív és abszolút erkölcsi alapelvek gondolatához, mint amelyek egy társadalom alapjai. Machiavelli leszűkítései kiszélesedésnek tűntek. Egyszerűen lenyeste az élet épületének legfelsőbb történetét: nincs Isten, csak ember; nincs lélek, csak test; nincs szellem, csak anyag, nincs olyan, ami kellene, csak ami van. Azonban ez a szétlapított épület (a propaganda által) úgy tűnt fel, mint egy bábeli torony, és ez a korlátoltság mint a hagyományos erkölcsi „korlátoltságoktól” való felszabadulás .

A Sátán nem tündérmese; ő egy briliáns stratéga és pszichológus, és ő teljesen valóságos. Machiavelli érvvezetése egyike a Sátán legsikeresebb hazugságainak mind a mai napig. Amikor csak kísértésbe esünk, ő ezt a hazugságot használja fel, mellyel a rosszat jónak és kívánatosnak, rabszolgaságát szabadságnak, és „Isten fiainak dicsőséges szabadságát” rabszolgaságnak tünteti fel. A „hazugság atyja” nem kis hazugságokat szeret mondani, hanem a Nagy Hazugságot, mellyel az igazságot a feje tetejére állítja. És sikerül is neki – hacsak le nem leplezzük az Ellenség kémjeit.

(Fel)