Machiavelli, az „új erkölcs” feltalálója

Kant, az Igazság szubjektivizálója

Nietzsche, az önjelölt „Antikrisztus”

Freud, a „szexuális forradalom” megalapozója

Marx, a tömegek hamis Mózese

Sartre, az abszurditás apostola

A hitetlenség pillérei

Freud, a „szexuális forradalom” megalapozója

 

Freudot a psziché Kolumbuszának nevezhetnénk. Hatása olyan nagy volt, hogy nincs is élő pszichológus, aki kikerülhetné.

Azonban a zseniális ötletek között Freud írásaiban a legbizarabb ideákat is megtalálhatjuk: mint pl. azt, hogy az anyák csak azért ölelik magukhoz gyermeküket, hogy így az irántuk érzett szexuális vágyaikat helyettesítsék, mellyel érintkezésbe akarnak kerülni velük.

Sigmund Freud tanításai közül a leghatásosabb a szexuális redukcionizmusa volt. Ateistaként Freud Istent az emberek álmának tartotta; materialistaként az embert a puszta testére, az emberi test mozgatórugóit az állati vágyakra, a vágyakat a szexuális vágyra, és a szexuális vágyat a nemző szexre redukálta. Persze ezek közül mindegyik egy szélsőséges leegyszerűsítés.

Freud tudós volt, és bizonyos tekintetben nagy tudós. Azonban engedett a foglalkozásával járó kísértésnek: a vágynak, hogy az összetettet, a bonyolultat minél ellenőrizhetőbb, leírhatóbb keretek közé kényszerítse. A pszichológiát tudománnyá akarta tenni, még ha csak egy egzakt tudománnyá is. Csakhogy ez lehetetlen, hiszen a vizsgálandó tárgy, az objektum, az ember, nem csak objektum, hanem szubjektum is, egy „én”.

Századunk „szexuális forradalmának” a kiindulópontja a kielégülés keresése volt, melynek során azonban össze lettek keverve a szükségletek és az igények. Minden normális embernek vannak igényei vagy vágyai. Viszont az egyszerűen nem igaz - ahogy azt Freud feltételezte -, hogy ezek a vágyak és igények szükségletek és jogok; az, hogy senkitől sem várható el, hogy úgy éljen, hogy ezeket nem elégíti ki; vagy az, hogy ezeknek elfojtása pszichológiailag egészségtelen.

A szükségletek és az igények közötti konfúzió az objektív értékek és az objektív természetes erkölcsi törvény tagadásából ered. Senki sem okozott nagyobb pusztítást ezen a rendkívül fontos területen, mint Freud, különösen a szexuális erkölcs területén. A házasság és a család elleni modern támadás, amelyet Freud alapozott meg, több kárt okozott mint bármely más háború vagy politikai forradalom. Hiszen hol máshol tanulhatnánk meg a legfontosabb leckét az életben – az önzetlen szeretetet –, ha nem a tartós családokban, amelyek a gyakorlattal hirdetik azt.

Mégis, minden hibája ellenére, Freud még mindig azok fölé a pszichológiák fölé magasodik, amelyek felváltották őt a populáris kultúrában. Materializmusa ellenére felfedezte a lélek néhány mélyebb misztériumát is. Igazi érzéke volt a tragédiához, a szenvedéshez és a boldogtalansághoz. A tisztességes ateisták rendszerint boldogtalanok; a tisztességtelen ateisták pedig boldogok. Freud egy tisztességes ateista volt.

és a becsületessége jó tudóssá tette őt. Azt hitte, hogy ha pusztán kiemelkedünk a tudatalatti sötétségébe rejtett elfojtásból vagy félelemből az értelem fényére, akkor ez megszabadít bennünket a hatalmától. Ez az abban való hit, hogy az igazság hatékonyabb mint az illúzió, a fény mint a sötétség. Sajnálatosan Freud minden vallást az emberiség legalapvetőbb illúziói közé sorolta, és a materialista tudományosságot tartotta az egyetlen fénynek.

Határozottan meg kell különböztetnünk Freud személyében három eltérő dimenziót. Elsőként ő a pszichoanalízis gyakorlati, terápiás technikájának a feltalálója, amiért zseninek kell tartanunk, és minden pszichológus adósa ezért. Ahogy egy keresztény filozófus, mint Szent Ágoston vagy Aquinói Szent Tamás felhasználta olyan nem keresztény filozófusok, mint Platón és Arisztotelész kategóriáit, ugyanígy lehetséges az is, hogy egy keresztény pszichiáter felhasználja Freud technikáit, anélkül, hogy magáévá tenné az ő vallásos nézetét.

Másodszor, Freud mint teoretikus pszichológus Kolumbuszhoz hasonlít, aki feltérképezett egy új kontinenst, viszont súlyos tévedésekbe is esett. Néhány ezek közül megbocsátható, ahogy Kolumbusznak is voltak megbocsátható tévedései, melyeket a terület újdonsága miatt követett el. De Freud több tévedése előítéletekből származik, mint pl. az, hogy az összes bűnt csak egy kóros érzéssé redukálja, valamint, hogy képtelen volt elképzelni azt, hogy az Istenben való hitnek bármiféle köze lehet a szeretethez.

Harmadszor, Freud mint filozófus és vallási gondolkodó határozottan amatőr volt, érvei és gondolatai éppen csak egy kicsit többek mint egy kamaszé.

Most nézzük át ezeket a pontokat egyenként.

Freud legnagyobb műve kétségtelenül az „álomfejtés”. A tudatalatti lenyomataiként tanulmányozni az álmokat ma már evidensnek tűnik. De ez Freud korában teljesen új volt. Freud nem ott tévedett, hogy túlhangsúlyozta a tudatalatti erőit, amelyek mozgatnak bennünket, hanem, hogy leértékelte a mélységüket és komplexitásukat, ahogy egy új kontinens felfedezője is eshet abba a hibába, hogy a felfedezett földet csak egy nagy szigetnek véli.

Freud rájött, hogy azoknak a hisztériás pácienseknek, akiknél nincs ésszerű ok a zavarodottságukra, segíthet azzal, amit ő „beszélgetős gyógymódnak” nevezett, felhasználva a „szabad asszociációkat”, különös figyelmet szentelve a „freudi elszólásokra”, melyek a tudatalattinak a kulcsai. Vagyis rá kitalált teória elégtelensége ellenére működött a dolog.

A pszichológiai elmélet szintjén Freud a pszichét „Id”-re, „Ego”-ra és „Superego”-ra osztotta fel. Ez elsőre eléggé hasonlónak tűnik a hagyományos, és gyakorlati megfontoláson alapuló felosztáshoz, azaz a vágy, az akarat és az értelem (vagy tudat) felosztásához, amely Platónnal kezdődött. Azonban lényeges különbségek vannak közöttük.

Először is Freud „super-ego”-ja nem az értelem vagy tudat, hanem a kényszeredett (nem-szabad), passzív reflexió az egyén lelkében, akit a társadalom korlátoz vágyaiban: „Ezeket nem szabad csinálni”. Amit mi a saját belátásunknak tartunk, hogy mi a valóban jó és rossz, az csak a mesterséges társadalmi törvények tükörképe, legalábbis Freud szerint.

Másodszor, az „ego” nem a szabad akarat, hanem egy puszta külszín. Freud determinista volt, ezért tagadta a szabad akarat létezését, és az embert teljes egészében állat-gépnek tekintette.

Végül az „Id” („az”) az egyedüli valódi én Freud szerint, és ez teljesen az állati vágyakat foglalja magában. Ez a szint személytelen; innét a név: „az”. Freud tehát tagadja a valóságos személyiség létezését, az egyéni én-séget. Ahogy tagadta Istent („én vagyok”), úgy tagadta Isten képét, az emberi „én”-t is.

Freud pszichológiai ideáit a legőszintébben a két leghíresebb vallásellenes könyvében, a „Mózes és az egyistenhit”-ben és az „Egy illúzió jövője”-ben tárta fel. Ahogy Marx, ő is elvetett minden vallást, melyeknek állításait és érveit úgy gondolta gyermeteges lenne komolyabban megvizsgálni. Azonban ennek az „illúziónak” a feltételezett eredetéről részletes magyarázattal hozakodott elő. Ennek alapvetően négy része van: a tudatlanság, a félelem, a fantázia és a bűn-érzet.

Mint tudatlanság, a vallás egy tudomány előtti találgatásból nőtt ki. Az ember elgondolta, hogy hogyan működik a természet: ha van egy villám, akkor kell lennie egy Villámlónak, egy Zeusznak. Mint félelem, a földi atyánk egy mennyeivel való helyettesítésének a kitalálása, amikor az meghal, megöregszik, elmegy vagy elküldi gyermekeit a biztonságos otthonból a felelősség rémítő világába. Mint fantázia, a vágyak fantáziált beteljesedésének a gyümölcse, hogy van egy mindenható gondviselésszerű erő az élet ijesztően személytelen külsőségei mögött. És mint bűnösség, Isten az erkölcsös magatartás garantálója lett.

Freud teóriájának a leggyengébb része a bűnösség eredetéről szóló magyarázat. Úgy meséli el a történetet, hogy egyszer, réges-régen egy fiú megölte az apját, egy nagy törzs fejét. Azóta is ez az első gyilkosság kísérti az emberi faj tudatalatti emlékezetét. Csakhogy ez egyáltalán nem magyarázat; az első gyilkos miért érezte bűnösnek magát?

Freud legfilozofikusabb könyve az utolsó volt, a „Rossz közérzet a kultúrában”. Ebben a  „summum bonum” – a legfőbb jó – nagy kérdésével áll elő, az élet értelmével és az emberi boldogsággal. Azt a következtetést vonta le, amit a Prédikátor könyve is, hogy ezek elérhetetlenek. Gyakorlatilag azt mondja, hogy „hiábavalóság, csupa hiábavalóság. Minden hiábavalóság”. De helyette megígéri, hogy egy sikeres pszichoterápiával elmozdít bennünket „a kezelhetetlen boldogtalanságtól a kezelhető boldogtalanságig”.

A pesszimizmusának az egyik oka az volt, hogy úgy hitte, hogy az emberi viszonyokban belső ellentmondások vannak; erre utal a „Rossz közérzet a kultúrában” cím is. Egyrészről állatok vagyunk, akik az örömöt hajhásszuk, csak a „gyönyör elvétől” motiválva. Másrészről szükségünk van a civilizáció rendjére, hogy megóvjon bennünket a káosz fájdalmától. Azonban a civilizáció korlátjai csorbítják a vágyainkat. Tehát pont az a dolog, amit a boldogságunk érdekében kitaláltunk, vált akadályunkká.

életének vége felé, amint felfedezte a „Thanatoszt”, a halálvágyat, Freud gondolkodása még sötétebbé és még sejtelmesebbé vált. Úgy gondolta, hogy az örömelv két ellentétes irányba vezet minket: az erosz és a thanatosz felé. Az erosz előre visz minket az életbe, szeretetbe, a jövőbe és a reménybe. A Thanatosz visszafelé visz minket a anyaméhbe, oda, ahol egyedül nem éreztünk fájdalmat.

Neheztelünk az életre és anyáinkra, amiért a fájdalomra szült bennünket. Ez az anyagyűlölet párhuzamos a híres „Oedipus-komplexussal”, azaz azzal a tudatalatti vággyal, hogy megöljük apánkat és elvegyük saját anyánkat – ami tökéletes magyarázat Freud saját ateizmusára, aki a mennyei Atyaistenre neheztelt, majd feleségül vette a Földiesség Anyját.

Freud már haldoklott, amikor Hitler került hatalomra. Azonban prófétaként látta meg a halálvágy hatalmát a modern világban, és nem volt biztos abban, hogy ezek közül a két „mennyei erő” közül, amint hívta őket, melyik fog győzedelmeskedni. Ateistaként, viszont csaknem misztikusként halt meg. Mivel túl sok pogányság volt benne, azt a néhány mély meglátást, amit neki köszönhetünk, rendszerint összekeverte a szörnyű érzéketlenséggel és vaksággal. Felidézi C.S. Lewis leírását a pogány mitológiákról: „a mennyei erő és szépség sugara a szenny és az ostobaság dzsungelébe vetődött”.

Ami kiemeli Freudot, sokkal jobban mint Marxot és a szekuláris humanizmust, az az, hogy meglátta a démont az emberben, az élet tragikus dimenzióját, és hogy szükségünk van a megváltásra. Sajnálatra méltóan a judaizmust elvetendőnek látta, és a kereszténységet is megvetette, mely szerinte egy olyan tündérmese, mint ami túl szép, hogy igaz legyen. Tragédiája az volt, hogy felfogásában szétválasztotta az igazat és a jót, a „realitás elvet” és a boldogságot.

Pedig ezeket Isten a legmagasabb szinten kötötte össze.

 

(Fel)