AZ ERETNEKEK TANÚBIZONYSÁGA

Krisztus az Egyházat két nagy szónoki fordulatában alapította meg az Apostolokhoz szóló utolsó szavakkal, akik megkapták a jogot arra, hogy megalapítsák. Az első az a mondás volt, hogy Péterre alapítja, mint kősziklára, a második a kulcsok szimbóluma. Az elsőnek a jelentése körül a mi esetünkben természetesen semmi kétség sem merül fel, de ez nem is érinti közvetlenül a témát, hacsak nem két másodlagos vonatkozásában. Mégis újabb példa olyan dolgokra, amelyeket csak később tudtak kifejteni és teljességgel megmagyarázni, sőt, sokkal később. Persze ez annak is példája, hogy valami még a nyelvben is éppen ellenkezője az egyszerűségnek és magától értetődő dolgoknak, amennyiben az embert kősziklaként ábrázolja, holott inkább hajlékony nádszálnak tűnik.

Azonban a kulcsokról szóló másik hasonlat pontosságát az eddigiekben úgy látszik nem figyelték meg eléggé. A kulcsok ugyan meglehetősen fontos szerepet játszanak a keresztény művészetben és címertanban, de nem mindenki vette észre az allegória különleges helyénvalóságát. A történelemben most értük el azt a pontot, amikor valamit kell szólni az Egyház első megjelenéséről és tevékenységéről a Római Birodalomban, és ehhez a rövid leíráshoz semmi sem jöhetne jobban, mint ez az ősi metafora. A Korai Keresztény pontosan az a személy volt, aki egy kulcsot hordozott, vagy olyasmit, amiről azt állította, hogy kulcs. Az egész keresztény mozgalom lényege az volt, hogy azt állították, náluk van a kulcs. Nem csupán valami homályosan előretörő mozgalomról van itt szó, hiszen az előretörésre alkalmasabb lett volna egy faltörő kos. Nem olyasvalami volt, ami magával sepert volna hasonló és eltérő dolgokat, ahogyan egy modern társadalmi mozgalom teszi. Amint a következőkben látni fogjuk, nagyon határozottan tagadta, hogy így tenne. Határozottan állította, hogy létezik a kulcs, hogy ez a kulcs az ő birtokában van, és hogy semmiféle más kulcs nem hasonlít hozzá, ebben az értelemben olyan korlátolt volt, amennyire csak tetszik. Csakhogy történetesen épp ez volt a kulcs, amely ki tudta nyitni a világ börtönét, és kiengedhette a szabadulás fehér napfényébe.

A kulcs három szempontból emlékeztetett a hitvallásra, és mindhármat kényelmesen lehetett összegezni ugyanabban a szimbólumban. Először is, a kulcs mindenekelőtt olyan dolog, aminek határozott alakja van. Méghozzá olyan dolog, amely attól az, ami, hogy képes megőrizni alakját. A keresztény hit mindenekelőtt a formák filozófiája, és ellensége a formátlanságnak. Ez az, amiben különbözik minden alaktalan határtalanságtól, a manicheista vagy buddhista felfogástól, amely ázsia sötét szívében az éjszaka valamiféle gyűjtőmedencéjét hozza létre, benne azzal az eszmével, hogy a teremtést visszavonja az összes teremtményből. Ez az, amiben különbözik az ugyancsak homályos puszta evolucionizmustól is; és attól az eszmétől, hogy a teremtmények fokozatosan elvesztik formájukat. Az az ember, akinek azt mondanák, hogy egyetlen biztonsági kulcsát beolvasztották a többi millióval együtt a buddhista egységbe, alighanem bosszankodnék. De az sem lenne elégedettebb, akinek azt mondják, hogy a kulcsa fokozatosan nő és csírázik a zsebében, egyre újabb bajokat vagy komplikációkat idézve elő.

Másodszor, a kulcs formája magában is fantasztikus forma. A vadember, aki nem ismeri, csak a legnagyobb nehézségek árán jöhetne rá, hogy mire szolgál. És csak azért is fantasztikus, mert bizonyos értelemben önkényes. A kulcs nem absztrakciók eredménye, és ebben az értelemben a kulcs nem függ az érvelésektől. Vagy beleillik a kulcslyukba, vagy nem. Fölösleges az embereknek leállni vitázni fölötte, önmagában szemlélve vagy rekonstruálva a geometria vagy díszítőművészet tiszta elvei alapján. Értelmetlen dolog azt hajtogatni, hogy szeretnénk egy egyszerűbb kulcsot; akkor már sokkal értelmesebb dolog volna megpróbálkozni egy feszítővassal. És harmadsorban, mivel a kulcs szükségszerűen mintázattal rendelkezik, így ez a kulcs bizonyos értelemben meglehetősen bonyolult mintázatú volt. Ha az emberek panaszkodnak, hogy a vallás már ilyen korán összebonyolódott a teológiával és hasonló dolgokkal, elfelejtik, hogy a világ nem csupán holmi gödörbe esett, hanem a lyukaknak és szegleteknek egy teljes útvesztőjébe bonyolódott. Maga a probléma is bonyolult probléma volt; nem köznapi értelemben tartalmazott olyan egyszerű dolgokat, mint amilyen a bűn. Ezenkívül tele volt titkokkal, feltáratlan és feneketlen tévhitekkel, öntudatlan szellemi betegségekkel és veszélyekkel minden irányban. Ha a hit csupán a békéről és egyszerűségről szóló közhelyekkel szállt volna szembe a világgal, ahogy ezt a moralisták vélik, a legcsekélyebb hatást sem gyakorolta volna ama fényűző és labirintus-szerű elmegyógyintézetre. Amit valójában tett, azt most csak durván tudjuk leírni, s elég csak annyit mondanunk, hogy kétségkívül sokminden látszott a kulccsal kapcsolatosan bonyolultnak, sőt, tulajdonképpen csak egy valami volt egyszerű. Kinyitotta az ajtót.

Vannak ebben a kérdésben bizonyos közismert és elfogadott megállapítások, amelyeket a rövidség kedvéért célszerű egyszerűen hazugságnak nevezni. Mindnyájan hallottunk már arról, hogy a kereszténység állítólag egy barbár korban keletkezett. Ilyen erővel azt is állíthatnánk, hogy a keresztény szcientizmus a barbárság korában született meg. Egyesek gondolhatják azt, hogy a kereszténység a társadalmi hanyatlás jele volt, ahogy én azt gondolom, hogy a keresztény szcientizmus a szellemi hanyatlásé. Vélhetik a kereszténységet babonának, amely elpusztított egy társadalmat, mint ahogy én vélem, hogy a keresztény szcientizmus (már amennyiben komolyan veszik) olyan babona, amely képes elpusztítani akárhány civilizációt. De azt állítani, hogy a negyedik-ötödik századi keresztény barbár volt, és barbár időkben élt, olyan, mintha Mrs. Eddy-ről azt állítanánk, hogy rézbőrű indián volt. És ha alkotmányos türelmetlenségemnek megengedném, hogy Mrs. Eddy-t indiánnak nevezze, akkor okvetlenül hazugságot mondanék. Tetszhet is meg nem is bárkinek a Római Birodalom civilizációja a negyedik században, kedvelhetjük vagy meg is vethetjük Amerika ipari civilizációját a tizenkilencedik században, de hogy mindkettő az, amit általában civilizációnak nevezünk, ezt józan gondolkodású ember aligha tagadhatja, még ha akarná is. Nagyon szembetűnő tény ez, de emellett nagyon alapvető is, és ennek alapján kell elindulni az alkotó kereszténység múltjának mindenféle leírásában. Hogy jó-e ez a keresztény vagy sem, mindegy, de mindenekelőtt egy civilizált kor terméke volt, talán egy túlságosan is civilizált koré. Mindenféle dicsérettől és vádaskodástól függetlenül ez az első számú tény; szerencsétlenségemre nem érzem úgy, hogy dicsérek valamit, ha a keresztény szcientizmushoz hasonlítom. De legalább valamit tudnunk kell arról a társadalmi háttérről, amelyben valamit dicsérünk vagy elmarasztalunk. Az a tudomány pedig, amely Mrs. Eddy-t tomahawkokkal vagy Mater Dolorosát totemekkel kapcsolja össze, valamennyiünk megelégedése céljából kiküszöbölendő. Az uralkodó tény nemcsak a keresztény vallással, de az egész pogány civilizációval kapcsolatban az volt, amiről már sokszor beszéltünk ezeken a lapokon. A Földközi-tenger valóságos gyűjtőmedence volt, melyben számos kultusz szó szerint összevegyült. Az egymással szembenéző városok a tenger körül egyre inkább kozmopolita kultúrájúakká váltak. Ennek jogi és katonai oldalán ott állt a Római Birodalom, de mégis igen sokoldalú volt. Babonásnak lehet nevezni, mivel sokféle babonát magába olvasztott, de semmiképpen sem lehet barbárnak neveznünk.

A kozmopolita kultúrának ezen a szintjén emelkedett ki a keresztény vallás és a Katolikus Egyház, és történetében minden arra utal, hogy újdonságnak és különlegességnek érezték. Azok, akik megkísérelték valami közönségesebből és ártalmatlanabból származtatni, úgy találták, hogy evolúciós módszerük igen nehezen alkalmazható ebben az esetben. Mondhatják, hogy az esszénusok vagy ebioniták, vagy valami hozzájuk hasonló dolog volt a kereszténység magva, csakhogy a mag láthatatlan, a fa úgy tűnik, igen gyorsan nőtt meg, és a fa valami totálisan különböző. Mindenképpen karácsonyfa abban az értelemben, hogy megőrzi Betlehem báját és erkölcsi szépségét, de legalább annyira rituális, mint a hétkarú gyertyatartó, és a gyertyák száma sokkal nagyobb volt, mint amennyit VI. Edward első imádságoskönyve engedélyezett. Joggal lehetne feltenni a kérdést, mi kifogása lehet bárkinek is, aki Betlehemet elfogadja, az arany és aranyozott díszítmények ellen, miután a Mágusok maguk is hoztak aranyat, miért haragszanak a tömjénre a templomban, amikor még a betlehemi istállóba is behozták azt. Ám ezek a viták most nem tartoznak ide. Itt csak azzal - a történészek által is egyre inkább elismert ténnyel - foglalkozom, hogy az antikvitás civilizációja számára ez a jelenség már történetének igen korai szakaszában látható volt, és már ekkor egyházi formában jelent meg mindazzal, ami beletartozik az egyház fogalmába, és sok olyannal egyetemben, amit nem kedvelnek az egyházban. Azonnal meg fogjuk beszélni, milyen mértékben nem hasonlított a korabeli rituális, mágikus vagy aszketikus misztériumokhoz. Egyáltalán nem hasonlított korunk pusztán etikai vagy idealista mozgalmaira sem. Volt doktrinája, volt fegyelme, voltak szentségei, voltak beavatási fokozatai, befogadott és kiűzött embereket, megerősítette az egyik dogmát a tekintélyével, és elutasította a másikat a kiátkozás útján. Ha mindezek az Antikrisztus jelei lennének, akkor az Antikrisztus villámsebesen követhette Krisztust.

Azok, akik erősködnek, hogy a kereszténység nem egyház volt, csupán idealisták erkölcsi mozgalma, arra kényszerülnek, hogy elhajlásának vagy eltűnésének időszakát egyre hátrábbra tolják. Róma egyik püspöke már János Evangélista idejében követelte egyik írásában vezető szerepének elismerését, és ezt úgy értelmezik, mint az első pápai agressziót. Az Apostolok egyik barátja úgy ír róluk, mint akiket ismer, és azt mondja, ők tanították meg az Oltáriszentség doktrínájára, és erre Mr. Wells csupán azt mormolhatja, hogy az ősi, véres és barbár rítusokra való reakció valószínűleg sokkal korábban történhetett, mint ahogy várható lett volna. A negyedik evangélium keltezése, amelyet korábban egyre későbbre és későbbre tettek, most egyre korábbra és korábbra kerül, mígnem a kritikusok szembekerülnek azzal a megdöbbentő és félelmetes eshetőséggel, hogy mégiscsak olyasvalami lehet, amit magáról állít. Az igazi kereszténység kioltásának legkorábbi időpontját valószínűleg a legújabban feltűnt német professzor állapította meg, akinek tekintélyét Dean Inge idézi. Ez a tudós azt állítja, hogy a Pünkösd volt az alkalom arra, hogy megalapítsanak egy ecclesiasztikus, dogmatikus és despotikus Egyházat, amely teljesen idegen volt a Názáreti Jézus egyszerű eszméitől. Ezt nevezhetjük laikus és tudós szemmel egyaránt a határnak. Mit gondolnak ezek a professzorok: vajon miből van az ember? Tételezzük föl, hogy egy pusztán emberi mozgalomról van szó, mondjuk olyanról, mint a katonaságot lelkiismereti okokból megtagadóké. Néhányan azt mondják, hogy a korai keresztények pacifisták voltak, s bár ebben egy percig sem hiszek, a párhuzamot szívesen elfogadom a vita kedvéért. Tolsztojt - vagy akárkit, aki a békéről prédikált a parasztok között - lázadóként agyonlövik, amiért megtagadta a besorozást; aztán, mondjuk egy hónappal a történtek után, néhány követője összegyülekezik egy padlásszobában, hogy tisztelettel adózzanak az emlékének. Semmi más célja nincs az összejövetelnek, minthogy megemlékezzenek róla, sokféle emberből áll a csoport, akiket semmi sem köt össze, csupán életük legnagyobb eseménye, ami az egyetemes béke hirdetőjének tragédiája volt. Folyvást az ő szavait ismétlik, az ő problémáit emlegetik, megpróbálva utánozni jellemét. A pacifisták találkoznak az ő Pünkösdjükön, és megszállja őket az elragadtatás hirtelen révülete és az ihlet forgószelének vad rohama, melynek hatása alatt az általános Sorozás megalapításáig jutnak, hogy megnöveljék a flotta létszámát, ragaszkodnak ahhoz, hogy mindenki talpig fegyverben járkáljon, valamennyi határon gombamód szaporodjanak el a tüzérségi ütegek, és ténykedésük azzal tetőzött, hogy elénekelték a "Bulldog nevelésű fiúk" és a "Ne hagyjátok, hogy megkarmolják a Brit Haditengerészetet" című dalokat. Íme, a kritikusok teóriájához méltó párhuzam: a Jézus ideától a katolicizmus ideájába való átmenetet Pünkösdkor, egy emeleti szobácskában kreálták. Minden bizonnyal bárkinek megsúgná a józan esze, hogy a rajongók, akik csak vezetőjük iránti közös lelkesedésük miatt jönnek össze, nyilván nem száguldanak nyomban szanaszét, hogy olyan dolgokat alapítsanak, amelyeket szeretett vezetőjük gyűlölt. Nem! Ha az "ecclesiasztikus és dogmatikus" rendszer van olyan idős, mint a Pünkösd, akkor legalább olyan idős, mint a Karácsony. Ha az ennyire korai keresztényekig vezetjük vissza, akkor egészen Krisztusig kell visszavezetnünk.

A továbbiakban ezzel a két tagadással kezdhetjük a tárgyalást. Képtelenség azt állítani, hogy a kereszténység egyszerű korban jött létre, abban az értelemben, hogy műveletlen és könnyen becsapható kor lett volna. Ugyanilyen képtelenség azt állítani, hogy a keresztény hit egyszerű dolog volt, abban az értelemben, hogy homályos, gyermeteg vagy csupán ösztönös dolog lett volna. Talán az egyetlen pont, ahol elmondhatjuk, hogy a Keresztény Egyház beilleszkedett a pogány világba, az a tény, hogy mindketten nem csupán magasan fejlettek voltak, hanem egyúttal igen bonyolultak is. Mindkettő hangsúlyozottan sokoldalú volt, akár az egész ókori világ, amely egy hatszögletű nyíláshoz hasonlítható, amely egy hatszögletű dugóra vár. Ebben az értelemben volt egyedül az Egyház eléggé sokoldalú ahhoz, hogy beleilljék a világba. A mediterrán világ hat oldala szembenézett egymással a tenger partján, és várt valamire, ami minden irányba képes tekinteni, ugyanabban az időben. Az Egyháznak egyszerre kellett rómainak, görögnek, zsidónak, afrikainak és ázsiainak lennie. A nem zsidók apostolainak igaz szavával az Egyház minden volt minden nemzet számára. A kereszténység akkor nem csupán kemény és egyszerű volt, hanem a barbár idők fejleményeinek pontosan az ellentéte. Az ellenkező váddal szembesülve azonban valami sokkal meggyőzőbb dologgal találkozunk. Sokkal jogosabb állítás, hogy a hit valójában a civilizáció hanyatlásának utolsó szakasza volt, a civilizáció megszűnésének értelmében; ez volt a babona, amely jelezte azt, hogy Róma már haldokolt, és abba halt bele, hogy túlságosan civilizált volt. Ezt az érvet sokkal figyelemreméltóbbnak találom, és a következőkben ezzel foglalkozom.

A könyv elején megpróbáltam felvázolni egy párhuzam segítségével, mely az emberiségnek a természetből való kiemelkedése és a kereszténységnek a történelemből való kiemelkedése között vonható. Mindkét esetben kiemeltem, hogy ami előbb volt, tartalmazhatott utalást valami későbbire, de a legkevésbé sem arra, ami valóban követte. Ha egy teljesen pártatlan elme látott néhány emberszabású majmot, csak további emberszabásúakat vezethetett le belőlük, nem következtethette ki az embert, vagy valamit, ami ezer mérföldnyire is megközelítheti azt, amit az ember cselekedett. Röviden szólva ő is olyan homályosan és ködösen láthatta a Pithecantropust vagy a hiányzó láncszemet a jövőben, ahogy mi láthatjuk őt a múltban. De ha előre látta volna a megjelenését, látnia kellett volna eltűnését is, amint néhány homályos nyomot hagy maga után, miként valóban csak néhány homályos nyomott hagyott hátra, ha ezek nyomok egyáltalán! Előrelátni a Hiányzó Láncszemet, vagy bármi hasonlót, nem lett volna ugyanaz, mint előrelátni az Embert. Ezt a régebbi magyarázatot észben kell tartani most is, mivel megfelelő párhuzam az Egyház igaz szemléletéhez és ahhoz az állításhoz, hogy természetesen alakult ki a Birodalom hanyatlásából.

Az igazság az, hogy bizonyos értelemben bárki megjósolhatta volna, hogy a birodalmi dekadencia valami olyasfélét hoz létre, mint a kereszténység. Tehát olyasvalamit, ami egy kicsit ismerős, és közben gigantikusan különböző. Valaki nagyon is könnyen mondhatta volna például: "Az élvezeteket már olyan szélsőségesen hajszolják, hogy bizonyára a pesszimizmus lesz a reakció. Talán az aszkétizmus formáját ölti, az emberek meg fogják magukat csonkítani, ahelyett, hogy egyszerűen felkötnék." Vagy nagyon logikusan valaki ezt is mondhatta volna: "Ha belefáradunk a görög és latin istenekbe, vágyakozni fogunk valamiféle keleti titok után, divatba jönnek majd a hinduk és a perzsák." Egy nagyvilági ember még lehetett volna olyan tisztánlátó, hogy ezt mondja: "A hatalmasok felszedegetik ezeket az elfonnyadt dolgokat, és egy napon a bíróság is alkalmazkodik majd hozzájuk, és hivatalossá válhatnak. Vagy akár egy másik sötétebben látó prófétának meg is bocsáthatjuk, ha netán így szólt volna: "A világ lefelé halad a lejtőn, sötét és barbár babonák térnek vissza, és nem nagyon számít, melyik. Mind olyan formátlan és átmeneti lesz, mint az éjszakai álmok."

Nos hát, az eset mélységes érdekességére jellemző, hogy mindezek a próféciák tényleg beteljesültek, csakhogy nem az Egyház teljesítette be őket. Az Egyház volt viszont az, aki elmenekült előlük, megzavarta őket és diadalmasan fölébük kerekedett. Amennyire valószínű volt, hogy a hedonizmus pusztán az aszkétizmus reakcióját váltja ki, annyira ki is váltotta azt. Ezt a mozgalmat manicheizmusnak nevezték, és az Egyház e mozgalom halálos ellenségévé vált. Amennyire természetes, hogy meg kellett jelennie, annyira természetesen meg is jelent a történelmi fejlődésnek ezen a pontján, és el is tűnt, ami éppen olyan természetes volt. A pusztán pesszimista reakció a manicheusokkal jelent meg, s velük együtt is tűnt el. Az Egyház azonban nem jött, de nem is tűnt el velük együtt, és sokkal több köze volt az eltávozásukhoz, mint a megjelenésükhöz. Nézzük a következő esetet: amilyen valószínű volt, hogy éppen a szkepticizmus növekedése fogja divatba hozni a keleti vallást, így is történt Mitrász megérkezett jóval Palesztinán túlról, Perzsiából, és magával hozta a bikavér idegen misztériumát. Valóban minden jel arra mutatott, hogy egy ilyen divatnak szükségszerűen el kellett jönnie. De arra semmi sem utalt, hogy mindenképpen el ne múlt volna. Az bizonyos, hogy a keleti homályban volt valami, ami kiválóan illett a negyedik, vagy ötödik században, de ez aligha ad magyarázatot arra, hogy miért maradt meg egész a tizenkettedik századig, vagy még tovább is. Röviden szólva, amennyire várhatóak voltak ezek a dolgok abban az időben, az olyan dolgok, mint a mitraizmus, kipróbálásra is kerültek, de ez aligha magyarázza a későbbi tapasztalatokat. És ha még mindig azért vagyunk mitraisták, mert a mitraista hajviselet és más perzsa eszközök természetszerűleg dühöngtek a domitianusi korban, a mai korban már csaknem lomposaknak tűnhetnénk.

Ahogy rövidesen látni fogjuk, ugyanez a helyzet a hivatalos pártfogás ideájával. Ha az ilyen favorizálás egy divathóbort iránt előrelátható volt is a Római Birodalom hanyatlása és bukása korában, olyan dolog volt, ami a birodalommal együtt hanyatlott és bukott el. Viszont semmiféle fényt sem vet arra a dologra, ami makacsul szembeszegült a hanyatlással és bukással, amely kitartóan növekedett, míg minden más hanyatlott és bukott, és ami még abban a pillanatban is félelem nélküli energiával növekszik, amikor egy másik aeon már befejezte a körét, és egy újabb civilizáció látszik hanyatlani és elbukni.

Ebben a tényben a különleges a következő: pontosan azok az eretnekségek, amelyek üldözése miatt a korai egyházat hibáztatják, bizonyítják annak a méltánytalanságát, amivel vádolják. Amennyiben valami megszolgálta a felelősségrevonást, az éppen az a dolog, amelynek felelősségrevonásáért vádolják. Amennyiben volt valami, ami tisztán babonaság volt, ő maga ítélte el azt a babonaságot. Ha volt valami, ami pusztán a barbarizmus elleni reakció volt, ő maga utasította el, mint a barbárságba vezető reakciót. Ha volt valami, ami pusztán a hanyatló birodalom divathóbortja volt, amely pusztulásnak indult, és meg is érdemelte ezt a sorsot, akkor maga az Egyház volt az, aki megölte azt. Az Egyháznak azt hánytorgatják fel, ami miatt az eretnekséget letiporta. Az evolúciós történelem szerzői valóban megmagyarázzák, hogy miért született meg az arianizmus, a gnoszticizmus és a nesztoriánizmus - és azt is, miért haltak el. Azt azonban nem tudják megindokolni, miért született meg az Egyház, és miért állt ellen a pusztulásnak. És főként azt nem képesek megmagyarázni, hogy miért üzent hadat azoknak a vétkeknek, amelyekről azt állítják, hogy részese volt.

Vegyünk most sorra néhány példát arra az elvre vonatkozóan, mely szerint, ha valami valóban a haldokló birodalom babonája volt, az tényleg elpusztult vele együtt, és bizonyosan nem volt azonos azzal a dologgal, amely elpusztította. E célból most sorra veszünk két-három szokványos magyarázatot a kereszténység eredetéről a kereszténység modern bírálói szerint. Semmi sem gyakoribb, mint például olyan bírálatokba ütköznünk, hogy: "A kereszténység mindenekelőtt az aszkétizmus mozgalma volt, menekülés a pusztába, elbujdoklás a kolostorba, lemondás az egész életről és a boldogságról, és ezzel részévé vált a természet elleni borongós és embertelen reakciónak, a test megvetésének, az anyagi világmindenségtől való félelemnek, az érzékek, sőt az értelem egyfajta egyetemes öngyilkosságának. A keleti fanatizmusból eredt, és közvetlenül a keleti pesszimizmuson alapult, amely magát a létezést eleve rossznak tekinti."

Nos, ebben az a legrendkívülibb, hogy történetesen minden szava színigaz, minden részlete valós, mindössze annyi a hiba, hogy teljesen rossz helyre címezték. Nem igaz az Egyházra vonatkoztatva, de igaz az eretnekségre, amit az Egyház elítél. Olyan ez, mintha valaki úgy írna egy igen részletes elemzést III. György minisztereinek hibáiról és kormányzási tévedéseiről, hogy mindössze azt a kis pontatlanságot követi el, hogy az egész történet George Washingtonról szól, vagy ha valaki felsorolná az anarchisták összes bűneit, s csupán annyit téved, hogy mindezeket a cárnak tulajdonítja. A korai Egyház valóban nagyon aszketikus volt egy teljesen eltérő filozófiához képest. Az élet elleni hadviselés és a természet elleni háború filozófiája mint olyan, valóban létezett a világban, csak éppen a kritikusok nem tudják, hogy hol keressék.

Ami igazából történt, az a következő. Amikor a hit először megjelent a világban, a legelső dolog, ami történt vele az volt, hogy felkapta a misztikus és metafizikus szekták örvénye, főként a keletről származóké, akár egy aranyló méhecskét a darazsak raja. Az egyszerű szemlélő szinte nem is tapasztalt egyebet, mint valami általános zümmögést, és nem volt feltűnő a különbség, és tulajdonképpen egy bizonyos értelemben nem is volt ez nagy különbség, már amennyiben a szúrás és a megszúratás tényére gondolunk. Az igazi különbség az volt, hogy az egész aranyozott zümmögésben egyetlen valódi arany pontocska volt képes arra, hogy előrehaladjon, és az emberiség számára kaptárt építsen, hogy ellássa a világot mézzel, viasszal, vagy (ahogyan egy túlságosan könnyen elfelejtett textusban írva vagyon) "a két nemes dologgal, ami az édesség és a fény". A darazsak mind elpusztultak azon a télen, és a nehézség félig abból származik, hogy alig tudunk róluk valamit, és a legtöbben még azt sem tudják, hogy valaha is léteztek, úgyhogy vallásunk történetének ez az egész gyönyörű szakasza elvész. Vagy, hogy variáljuk a metaforát, amikor ez a mozgalom, vagy bármely másik, áttörte a gátat a kelet és nyugat között és meg több misztikus ideát hozott Európába, magával hozta a sajátja mellett egy egész sereg más misztikus idea áradatát, melyek zömmel aszkétikusok és csaknem kivétel nélkül pesszimisták voltak. Majdnem elárasztották és ellepték a tisztán keresztény ideát. Többnyire arról a területről származtak, amely valamiféle homályos határvidék volt a keleti filozófiák és mitológiák között, és a vadabb filozófiákkal együtt osztozott abban a különös őrületben, mely a koz­moszból fantasztikus mintákat csinált térképek és családfák formájában. Azokat, amelyekről feltételezik, hogy a rejtélyes Manestól származtak, manicheizmusnak nevezik, a rokon kultuszokat pedig általában gnoszticizmusként ismerik, és ezek többnyire labirintszerűen bonyolultak, de a pont, amit hangsúlyozni kell: a pesszimizmus, az a tény, hogy a világ teremtését szinte valamennyien egy gonosz szellem működésének tekintették. Néhánynak olyan ázsiai atmoszférája volt, mint amilyen a buddhizmus körül lebeg; az a feltételezés, hogy az élet a lét megromlása. Némelyek egy tisztán szellemi rendet sugalltak, amelyet elárultak olyan játékszerek megalkotásával, mint a Nap, a Hold és a csillagok. Bárhogy is volt, az ázsia szívében lévő metafizikus tengernek mindezen sötét áradatai a Krisztusi hittel együtt átszivárogtak a résen Európába, de az egész történetnek épp az a lényege, hogy nem voltak vele azonosak, hogy úgy áramlottak együtt, mint az olaj és a víz. A hit csodálatos módon fennmaradt, mintha egy folyó keresztül tudna törni a tengeren, és a csoda bizonyítéka megint csak gyakorlati; egyszerűen arról volt szó, hogy a halál ízétől sós és keserű tenger kellős közepén eme folyamból vizet ihattak az emberek.

Nos, ezt a tisztaságot őrizték meg a dogmatikus meghatározások és kizárások. Valószínűleg semmi más nem tudta volna megőrizni. Ha az egyház nem tagadta volna meg a manicheizmust, valószínűleg manicheistává vált volna. Ha nem tagadja ki a gnosztikusokat, gnosztikussá válhatott volna. Legalább azt bebizonyította, hogy létezik valami, ami sem nem manicheista, sem nem gnosztikus, és mi lehetett egyéb, ami azokat megtagadta, mint a Betlehemből hozott örömhír és a feltámadás harsonáinak igéje? A korai Egyház aszkétikus volt, de bebizonyította, hogy nem pesszimista, egyszerűen azzal, hogy kiátkozta a pesszimistákat. A hit vallotta, hogy az emberek bűnösök, de azt tagadta, hogy az élet gonosz lenne, és azzal bizonyított, hogy megátkozta azokat, akik így gondolkoztak. A korai eretnekek elítélését mint ridegséget és korlátoltságot ítélik el, pedig valójában éppen azt volt hivatva bizonyítani, hogy az Egyház testvéri és széleslátókörű. Azt bizonyította, hogy primitív katolikusok különösen buzgón vágytak annak a kinyilvánítására, hogy nem tartották az embert teljesen gonosznak, hogy nem tekintették az életet gyógyíthatatlanul nyomorúságosnak, hogy nem tartották a házasságot bűnnek, vagy a nemzést tragédiának. Aszkéták voltak, mert az aszkétizmus volt az egyetlen lehetséges megtisztulás a világ bűneitől, de éppen ki­átkozásaik mennydörgései közepette erősítették meg, hogy aszketizmusuk nem anti-humánus vagy természetellenes, hogy a világot megtisztítani kívánták és nem elpusztítani. És megtisztítani csakis e kiátkozások tudták abban a zűrzavarban, amely még ma is összekeveri őket halálos ellenségeikkel. A dogmákon kívül semmi más nem állhatott volna ellen a képzeletgazdag invenció lázadásának, amivel a pesszimisták háborút viseltek ellene, Aeonjaikkal és Demiurgoszukkal, különös Logoszukkal és baljós Szophiájukkal. Ha az Egyház nem tart ki a teológia mellett, beleolvad a misztikusok őrült mitológiájába, még tovább távolodva az értelemtől és a racionalizmustól, az élettől és az élet szeretetétől. Jusson eszünkbe, hogy ez egy felfordított mitológia lett volna, minden természetességnek ellentmondva a pogányságban, olyan mitológia, amelyben Plutó uralkodik Jupiter felett, és a Hádész magasabb az Olümposznál, amelyben Brahma és mindaz, amiből az élet levegője áramlik, alárendelődik Sivának, aki a halál szemétől ragyog.

Az, hogy a korai Egyház tele volt rajongó lelkesedéssel a lemondás és a szüzesség iránt, ezt a különbségtételt még élesebbé teszi, nem pedig halványabbá. Még fontosabbá teszi azt a helyet, ahol a dogma meghúzta a határt. Az ember mászhatott négylábon, akár egy állat, attól, hogy aszkéta volt. Állhatott egy oszlop tetején, és imádhatták azért, mert aszkéta volt. De nem mondhatta, hogy a világ hiábavaló, vagy hogy a házasélet bűn, anélkül, hogy eretneknek ne nevezték volna. Mi lehetett az, ami ilyen szántszándékkal elválasztotta magát a keleti aszkétizmustól azáltal, hogy élesen meghatározta és tüzesen visszautasította, ha nem olyasvalami, ami sajátos egyéniséggel ren­delkezett, és teljesen különböző volt? Ha a katolikusokat össze találják téveszteni a gnosztikusokkal, csak annyit mondhatunk, hogy nem az ő hibájukból történt. És elég kemény dolog, hogy a katolikusokat ugyanazok a kritikusok azzal vádolják, hogy üldözték az eretnekeket, és azzal is, hogy szimpatizáltak az eretnekséggel.

Az Egyház nem manicheus mozgalom volt, márcsak azért sem, mivel egyáltalán nem volt mozgalom. Nem lehetett csupán aszkétikus mozgalom, mivel egyáltalán nem volt mozgalom. Közelebb jár az igazsághoz az, aki azt mondja, hogy az aszkétizmus megszelídítője volt, mint az, aki azt állítja, hogy vezetője vagy útnakeresztője lett volna. Olyan dolog volt, amelynek megvolt a maga sajátos aszketizmusa, a maga elmélete az aszkétizmusról, de az adott pillanatban sokkal fontosabb volt a többi elmélet és típus megszelídítőjének szerepében. Ez az egyetlen értelmes következtetés, ami például Szent Ágoston történetéből levonható. Amíg pusztán világi emberként élt, aki egyszerűen sodródott az idővel, tulajdonképpen manicheus volt. Tényleg nagyon modem és divatos dolog volt manicheistának lenni. De amint katolikus lett belőle, a manicheusok voltak azok, akik ellen azonnal küzdeni kezdett, és akiket ízekre szedett. Katolikus módon fogalmazva, azért hagyta el a pesszimizmust, hogy aszkéta legyen belőle. Annak alapján viszont, ahogyan a pesszimisták értékelték az aszkétizmust, azt mondhatnánk, azért hagyta el az aszkétizmust, hogy szentté váljon. Az élet elleni háború, a természet tagadása pontosan olyan dolgok voltak, melyeket megtalált a pogány világban az Egyház körül, és meg kellett tagadnia, amikor belépett az Egyházba. Maga az a tény, hogy Ágoston valamivel komorabb és szomorúbb alak mint Szent Ferenc vagy Szent Teréz, csupán hangsúlyozza a dilemmát. A legkomorabb vagy éppen legzordabb katolikusnak is nyugodtan feltehetjük a kérdést: "Miért viselt a katolicizmus háborút a manicheizmus ellen, ha maga is manicheus volt?"

Vegyük most a kereszténység felemelkedésének másik racionalista magyarázatát. Könnyen találhatunk másik kritikust, aki azt mondja: A kereszténység egyáltalán nem emelkedett fel, vagyis nem alulról emelkedett fel, mert felülről erőszakolták oda. Ez is a végrehajtó hatalom példája, különösen a zsarnoki államokban. A Birodalom igazából császárság volt, vagyis tényleg a császár kormányozta. Az egyik császár történetesen keresztény volt. Ilyen erővel lehetett volna akár mitraista, zsidó vagy tűzimádó, hiszen nagyon gyakori volt a Birodalom hanyatlásának idején, hogy a magasrangú személyiségek magukévá tették ezeket a keleti kultuszokat. De amikor ő ezt a vallást fo­gadta el, ezzel a Római Birodalom hivatalos vallásává is tette, és amikor a Római Birodalom hivatalos vallásává vált, olyan szilárd, legyőzhetetlen és egyetemes lett, mint maga a Birodalom. És úgy is maradt fenn a világon, mint ennek a Birodalomnak a maradványa, vagy ahogyan többen mondották: "Cézár lelke még mindig ott kísért Rómában." Az is igen jól ismert vonása az ortodoxia bírálatának, amikor azt állítják, hogy csupán a hivatalossá válás tette ortodox-szá. És itt ismét az eretnekeket kell felidéznünk, hogy cáfoljanak.

Az ariánus eretnekség egész hosszú története szolgálhatná azt a célt, hogy ezt az ideát szétpukkassza. Igen értékes történet, melyet gyakran emlegetnek ezzel a kérdéssel kapcsolatosan, és eredményét abban határozhatjuk meg, hogy amikor csak létezett hivatalos vallás, az mindig attól halt ki, mert csupán hivatalos vallás volt, és ami tönkretette, az az igazi vallás volt. Arianus egy olyan változatát indította el a kereszténységnek, amely durván az unitáriusság felé haladt, bár nem volt vele egészen azonos, mivel Krisztusnak különös átmeneti helyet jelölt ki az istenlét és az emberség között. A lényeg az, hogy ez sokak szemében értelmesebbnek és kevésbé fanatikusnak tűnt, és közöttük sokan voltak a műveltebb osztályokból, mintegy reakcióként az első áttérések románca ellen. Az ariánusok valamiféle mérsékletet és egyfajta modernizmust képviseltek. És úgy érezték sokan, hogy az első összetűzések után ez volt az a végső formája a racionalista vallásnak, amiben a világ végül is megnyugodhat. Maga az "Isteni Cézár" is elfogadta, és ez lett a hivatalos vallás, a tábornokok és a katonai hercegek, akiket az észak új barbár erőiből választottak, s akik telve voltak a jövendővel, erősen támogatták. De a következménye még sokkal fontosabb. Akárcsak a modem ember, aki az unitáriánusságból könnyen juthat el a teljes agnoszticizmusig, a legnagyobb ariánus császár is levetette a kereszténység utolsó és legvékonyabb álcáját, elhagyta még Ariust is, hogy visszatérjen Apollóhoz. Ő volt a cézárok Cézárja, katona, tudós, nagy célok és ideálok embere, újabb példája a filozófus királynak. Úgy tűnt neki, mintha jeladására a nap is újra felkelt volna. A csodák ismét beszélni kezdtek, mint a madarak, amikor rágyújtanak alkonyi dalukra, a pogányság ismét erőre kapott, az istenek visszatértek. Úgy látszott, vége az idegen babona különös közjátékának. És valóban vége volt annak, ami pusztán egy uralkodó szeszélye vagy egy generáció divatja volt. Ha valami elkezdődött Konstantinusszal, az a valami véget ért Juliánusszal.

De volt valami, aminek nem volt vége. A történelemnek e percében kelt fel, az Egyházi Tanácsok demokráciájának s az egész világnak ellenében, Atanáziusz. Elidőzhetünk a szóbanforgó ténynél, mivel ez az egész vallástörténetre jellemző, és úgy látszik, hogy a modern világ elmulasztja meglátni a lényegét. A következőképpen fogalmazhatjuk meg a kérést: ha van valami, amit a szabadgondolkodók általában a sivár dogma és értelmetlen szektáns viták példájaként szeretnek gúnyolni és bírálni, az nem más, mint Atanáziusz kérdése az Isten-Fiú egyszemélyű örökkévalóságáról. Másrészről viszont, ha van olyan dolog, amit ugyanezek a bírálók a tiszta s egyszerű kereszténység darabjaként mutatnak fel előttünk, az nem más, mint ama egyetlen mondat: "Isten maga a Szeretet." Pedig a két állítás szinte szó szerint ugyanazt mondja, legalábbis az egyik értelmetlen a másik nélkül. A csupasz dogma csupán a gyönyörű érzelem kifejezési módja. Mert ha volna olyan lény, akinek nincs kezdete, mert minden más előtt már létezett, vajon volt-e valami, amit szeretett, ha még semmi sem létezett? Ha ezen az egész kimondhatatlan végtelenségen keresztül egyedül van, akkor hogy mondhatjuk róla azt, hogy szeret? Ennek a misztériumnak egyedüli igazolása abban a misztikus felfogásban van, hogy saját természetében volt valami, ami az önkifejezéshez hasonló, valami, ami nemzi és fenntartja azt, amit nemzett. Egy ilyen idea nélkül értelmetlenség az istenség végső lényegét egy olyan ideával társítani, mint a szeretet. Ha a moderneknek tényleg szükségük van egy egyszerű szeretet-vallásra, nézzenek az atanázuszi hit után. Az igazság az, hogy az igaz kereszténység harsonái a jótékonyság és egyszerűség betlehemi kihívása sem hangzott megragadóbban és félreérthetetlenebbül, mint Atanáziusz kihívása Ariánusz hideg kompromisszumával szemben. Hangsúlyozottan ő volt az, aki a szeretet Istenéért küzdött a színtelen és távoli kozmikus irányítás istenével szemben, a sztoikusok és agnosztikusok istene ellen. Határozottan ő volt az, aki a farizeusok és szadduceusok szürke istene ellenében harcolt a Szent Gyermekért. A gyönyörűséges összefüggés és meghittség igaz egyensúlyáért küzdött, az Isteni Természet Hármasságáért, ami szívünket a Szent Család Hármasságához vonzza. Dogmája, ha félre nem értik a kifejezést, még Istent is Szent Családdá változtatja.

Az, hogy ez a tisztán keresztény dogma tulajdonképpen másodszor lázad fel a császárság ellen, és gyakorlatilag másodszor alapított Egyházat a Birodalom ellenében, magában is bizonyíték arra, hogy valami pozitív és személyes dolgozott a világban, más, mint az, amit a császár hivatalos vallásként elfogad, bármi legyen is az. Akkor is a maga útját járta, akárcsak ma. Tetszés szerinti számban találhatunk példát, melyekben ugyanazt a folyamatot ismételte meg, mint a manicheusok és ariánusok ellenében. Néhány századdal később például az Egyháznak ugyanezt a Szentháromságot kellett alátámasztania, mely egyszerűen a szeretet logikus oldala, az iszlám vallásban elkülönült és leegyszerűsített Istennel szemben. Mégis vannak néhányan, akik nem látják, miért is kellett a keresztényeknek valójában harcolniuk, és akadnak olyanok is, akik úgy beszélnek, mintha a kereszténység sosem lett volna egyéb, mint annak egy formája, amit ők hebraizmusnak neveznek, ami a hellenizmus hanyatlásával jött volna létre. Ezeket az embereket bizonyára nagyon megzavarja a Félhold és a Kereszt háborúja. Ha a kereszténység sosem lett volna egyéb, mint egyszerű erkölcsiség, mely elsöpörte a politeizmust, nem nagyon érthető, miért ne olvadhatott volna be az iszlámba. Az igazság azonban az, hogy az iszlám maga barbár reakció volt a nagyon emberi komplexitás ellen, ami valóban keresztény jellegzetesség, az ellen az idea ellen, mely egyensúlyt keres az istenségben, mely hasonló a családban meglévő egyensúlyhoz, ami ezt a hitet józansággal tölti meg, s ez a józanság a civilizáció lelke. Ezért olyan dolog az Egyház, amely a kezdettől fogva megtartja helyzetét és véleményét, teljesen függetlenül korának eseményeitől és anarchiájától. Ezért osztogat pártatlan csapásokat jobbra és balra, a manicheusok pesszimizmusára vagy a pelagiánusok optimizmusára. Nem volt manicheus mozgalom, mert egyáltalán nem volt mozgalom. Nem volt hivatalos divat, mivel nem volt egyáltalán divat. Olyasvalami volt, ami együtt tudott működni mozgalmakkal és divatokkal, szabályozni tudta ezeket, és túl tudta őket élni.

Ha a nagy eretnekek kikelnének sírjaikból, igencsak összezavarnák mai társaikat. Semmi sincs a mai kritikusok állításai között, melynek megcáfolására ne hívhatnánk fel ezeket a nagy tanúkat. A modern kritikus könnyedén mondhatja, hogy a kereszténység aszkétizmusba hajló reakció volt és természetellenes szellemiség, fakírok dühödt tánca az élet és a szeretet ellen. Azonban Manesz, a nagy misztikus erre azt válaszolja, lekiáltva titkos trónusáról: "Ezeket a keresztényeket jogtalanul nevezik lelkieknek, nincs joguk arra, hogy aszkétáknak nevezzék őket, éppen őket, akik kiegyeztek az élet átkával és a család mocskával! Segítségükkel a Föld még mindig tele van undorító gyümölcsökkel és gabonával, és beszennyezik lakói. Az övék nem volt a természet elleni mozgalom, különben az én gyermekeim diadalra vitték volna, de ezek az ostobák megújították a világot, éppen amikor elpusztíthattam volna egyetlen mozdulatommal!" Egy másik kritikus azt bizonygatja, hogy az Egyház csupán a Birodalom árnyéka volt, egy véletlenszerű uralkodó hóbortja, és Európában csupán Róma szellemének kísérteteként maradt fenn. És áriusz, a szerpap válaszol majd neki a feledés sötétjéből: "Bizonnyal nem, mert különben a világ követte volna az én sokkal ésszerűbb vallásomat. Mert az enyém hamarabb veszett oda, mint hogy a demagógok és férfiak megtagadták volna Cézárt, és az én bajnokomon volt a bíbor palást, és az enyém volt a sasok dicsősége. Nem ezeknek a hiánya okozta bukásomat." Egy másik kritikus azt állítja, hogy a hit csak afféle pokol-félésként terjedt el, mert az emberek mindenfele megpróbálkoztak mindenfélével, hogy meneküljenek a hihetetlen bosszú elől, és az egész nem más, mint egy képzeletbeli lelkifurdalás lidércnyomása; egy ilyen magyarázat sokakat kielégít, akik rettenetnek látják az ortodoxiát. És erre a rettenetes Tertullián hangja csendül majd fel, mondván: "Miért zártak ki engem, és miért határoztak lágy fejek és szívek ellenemre, amikor minden bűnöst a pokollal fenyegettem; és milyen hatalmuk volt ellenem, amikor minden bűnös pusztulását hirdettem? Mert senki nem ment magasabbra a nehéz úton nálamnál, és az enyém volt a "Credo quia impossibile". Aztán jön a negyedik állítás, hogy az egész dologban van valami a szemita titkos társaságból, hogy az egész a nomád szellemiség újabb inváziója volt, amely megrázta a szelídebb és kényelemszeretőbb pogányságot, városait és házi istenségeit, miáltal a féltékeny monoteista fajok végül is megalapozhatták féltékeny istenüket. És Mohamed fog válaszolni a forgószélből, a sivatag vörös forgószeléből; "Ki szolgálta valaha is úgy az Isten féltékenységét, mint én, vagy ki hagyta annyira magára az égben, mint én? Ki szolgáltatott nagyobb tisztességet Mózesnek vagy ábrahámnak, vagy nyert több csatát a pogányság bálványai és képmásai ellenében? és mi volt az a dolog, ami az élők energiájával vetett vissza engem? Kik voltak azok, akiknek fanatizmusa kiűzhetett engem Szicíliából és kitéphette mély gyökereimet Spanyolország sziklájából? Milyen hit volt az övék, akik minden osztályból és minden országból ezrével özönlöttek, hogy azt kiáltsák: rombadöntésem az Isten akarata, és mi hajította át a Nagy Godfrey-t Jeruzsálem falain, mint egy katapult, és mi hozta a nagy Sobieskit mennydörgésként Bécs falai alá? úgy hiszem, több volt abban a vallásban, amely így összemérte magát az enyémmel, mint amennyit ti láttok benne!"

Azok, akik azt sugallják, hogy a hit fanatizmus volt, örök zavarodottságra vannak ítélve. Az ő beszámolójukban olyasvalamiként jelenik meg, mint ami céltalanul fanatikus, és mindennel szemben fanatikus. Aszkétikus és hadat visel az aszkétizmus ellen; római és lázad Róma ellen; monoteista és őrjöngve harcol a monoteizmus ellen; durva ítéleteiben, melyeket a durvaság ellen hoz: rejtély, amit még oktalansággal sem lehet megmagyarázni. És micsoda értelmetlenség az, amely művelt európaiak milliói számára értelmesnek látszik, a csaknem tizenhat évszázad összes forradalmain át? A népek nem szórakoznak egy kirakós játékkal, ellentéttel vagy egy puszta értelmi zűrzavarral ennyi ideig. Nem ismerek más magyarázatot, mint azt, hogy ez a dolog nem értelmetlenség, hanem értelmes, hogy ha fanatikus is, akkor is az értelemért fanatikus és minden értelmetlen dolog ellenében. Ez az egyetlen magyarázat, amit arra a jelenségre találok, amely kezdettő fogva oly különálló és magabiztos - elítél dolgokat, amelyek oly nagyon hasonlítanak rá, visszautasítja a segítséget olyan hatalmaktól, melyek létéhez nélkülözhetetlennek látszottak, emberi oldalán osztozik korának összes szenvedélyében, mégis egy-egy nagyszerű pillanatban mindig fölébük kerekedik, mindenkor azt állítván, amit elvártak tőle, és soha vissza nem vonva azt, amit elmondott, és én nem találok más magyarázatot, mint azt, hogy akár Pallasz Jupiter agyából, ez a hit is valóban az Isten elméjéből pattant elő, éretten és hatalmasan, felfegyverkezve az ítéletre és a háborúra.

(Fel)