Alapvető különbségek a katolikusok és más keresztények világnézete között
Az embert alapvetően meghatározza az, hogy milyen szemüvegen keresztül nézi a világot. Ha rózsaszínű szemüvegünk van, akkor az amire csak nézünk, mindent rózsaszínűre színez be, és ebben nem különböznek a protestánsok sem a katolikusoktól. Ahogy én látom, ezek között a világnézetek (szemüvegek) között a következő lényeges különbségek vannak:
A MegtestesülésAz egyik alapvető különbség, amellyel a világot nézzük, hogy a katolikus világnézet határozottan és következetesen figyelembe veszi a Megtestesülés valóságát és ennek következményeit. Egy katolikus úgy tekint a világra, hogy bár most megromlott az Isten tökéletes alkotása, de azért azt átjárja a megszentelődés, különösen azután, hogy maga Isten lett emberré, testté. A protestantizmus számos irányzata ezzel szemben úgy tekint az anyagra (legalábbis úgy viselkedik), hogy az mindenképpen rossz, az ember pedig „teljesen megromlott”. Ez vezetett ahhoz a puritanizmushoz, amely aztán végképp levetkőztette a kereszténységről annak gazdag bőségét és a valódi EMBER-séget. Szerintük mivel a lélek teljesen különbözik a testtől, ezért ez annak börtöne lett, és a testies vágyak mindenképpen megakadályozzák az embert abban, hogy szentté váljon. A katolikusok számára ez a dualizmus nem létezik. A protestánsok ezért szoktak nagyon megütközni azon, hogy pl. a katolikusok feszületet használnak a puszta kereszt helyett, vagy szobrokat és ikonokat a fehérre meszelt falak helyett, pedig amikor ezeket a „puszta dolgokat” használjuk, akkor ezzel csak kiemeljük kapcsolatunkat Istennel. Ez a néhány felekezet esetében már-már hisztériás reakció egy vallási szemléletmód gyümölcse, amelynek azonban – ha következetes akar lenni – a Szentháromság második személyének megtestesülését is botrányosnak kellene tartania. Ő „falánk és borissza” volt, Ő sírt, Ő vérzett, és meghalt! „Igen, igen” – mondhatják – „De Ő fel is támadt! Miért nem fókuszálunk tehát inkább erre? Miért kell arra a másikra, arra a – mocskos – anyagra nézni?” A válasz erre először is az, hogy igaz, hogy azért lett a vasárnap az istentisztelet napja a régi szabbat helyett, mert vasárnap történt a feltámadás. Azonban a kereszténység fő misztériuma nem Jézus feltámadása, hanem az Ő megváltó áldozata – ez ugyanaz az áldozat, amelyet a szentmisén ajánlunk fel vértelenül. Ez a katolikus szellemiség megértésének a kulcsa: a protestánsok (és sok protestálódó katolikus) csak a „húsvéti misztériumra” összpontosít, amikor Krisztus kilépett a sírból. Csakhogy nem a feltámadása üdvözített minket, hanem az Ő Vére, „a szeplőtlen és érintetlen Báránynak, Krisztusnak drága vére” (1Pét 1,19; vö. Ef 1,7; Jel 1,6; 5,9). Mindenesetre, bár nyilvánvaló, hogy a Feltámadás a hit középpontja (a kereszténység igazságának legnagyobb bizonyítéka), de a katolikusok a Megtestesülést sem akarják széljegyzetté tenni, vagy „kicsinosítgatni”, mivel ez a hit egyik alapvető misztériuma. Isten emberré lett! Isten emberré lett… Elgondolkodva az Ő megtestesült életének misztériumairól (az Ő dicsőséges misztériumai mellett)1 a bőség mély tengerébe vethetjük magunkat. Elképzelve azt, hogy maga az Isten egy kisgyermekként ott fekszik Mária karjaiban, érthetjük meg az Ő alázatosságát, és azokat a csodálatos kegyelmeket is, amelyeket Boldogasszony Anyánknak adott. A Szentháromság második személye csak Mária és József segítségére számíthat. Hihetetlen! Elmélkedve az Ő életének különféle állomásain és eseményein, megtanulhatjuk, hogyan kell élni, hogyan kell cselekedni, hogyan kell beszélni, és hogyan kell létezni. És átérezve az Ő szenvedéseit, amelyeket a kereszten elviselt, megtanulhatjuk, hogyan kell felajánlani a saját szenvedéseinket, összekapcsolva őket az övéivel. Kol 1,23-24: „Maradjatok meg ezért a hitben szilárdan és állhatatosan, ne tántorodjatok el az evangélium reménységétől, amelyet hallottatok, amelyet minden teremtménynek hirdettek az ég alatt, s amelynek én, Pál, a szolgája lettem. Most pedig örömest szenvedek értetek, és kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, testének, az egyháznak javára” Emlékezve szenvedéseire, és arra, hogy testté lett, hogy elviselje annak „minden nyűgét s nyilait”, ahogy Shakespeare írta, segít megértetni és elmélyíteni saját szenvedéseinket. A fájdalmainkat, legyenek azok nagyok vagy kicsik, szentté tette, és kozmikus jelentőséget adott nekik. Elvesztetted az állásod? Gondolj Jézusra a kereszten. Leégett a házad? Gondolj Jézusra a kereszten. És ha valaki igazán magáévá teszi a katolikus felfogást, akkor is Ő jut az eszébe, ha csak beüti a lábát. Ha egy katolikus azt mondja egy másiknak, akivel éppen valami nehézség történt, hogy „ajánld fel”, akkor ezzel azt mondja, hogy „Emlékezz annak a jelentőségére, hogy min mész keresztül. Add ezt a szenvedést Jézusnak; csatlakozz ahhoz a fájdalomhoz, amelyet Ő szenvedett el a kereszten.”. Ebben a két szóban, hogy „ajánld fel” a vigasztalás és a méltóság egyetemessége fejeződik ki. Az Ő szenvedése és áldozata miatt van az, hogy mi katolikusok szeretünk szemlélődve elmélkedni, hogy az anyagot megszentelhetőnek tartjuk, a szenvedést megszentelhetőnek tartjuk, a testet megszentelhetőnek tartjuk, s hogy magunkat is megszentelhetőnek tartjuk. Csak egy katolikus írhatta le azokat a szavakat, amelyeket Assisi Szent Ferenc írt le Naphimnuszában:
Amikor Szent Ferenc körülnézett és meglátta Isten alkotását, akkor meglátta azt az isteni akaratot is, amellyel megalkotta, és amellyel fenntartja pillanatról pillanatra. Ebben a szépségben tanúságot látott, „szent-séget”, megszenteltséget, azaz szentelményt látott! Ez egy katolikus szemlélet. Sehol máshol nincs az Ő megtestesülésének elismerése jobban igazolva, mint az Eucharisztia katolikus tiszteletében, amin gyakran gúnyolódnak. Jack Chick és hasonszőrű testvérei az Eucharisztiában „halál sütit” látnak; mások bálványozást vagy éppen egyszerű ostobaságot. Ebben a retorikában az a szociológiailag elbájoló dolog, hogy ugyanezen emberek többségének eszébe se jutna, hogy kigúnyolja az izraelitákat, akik leborultak a Szövetség Ládája előtt, vagy mert azt bizonygatták, hogy Isten valóságosan jelen van a Szentek Szentjében. Miért? Mert az antiszemita dolog lenne – mindenesetre nem lenne politikailag korrekt és kulturálisan érzékeny. De valami miatt ezek az ószövetségi gyakorlatok nem szúrják az általános „keresztény” dualisták szemét. Azonban, ha egy katolikus tiszteli az Istent az Eucharisztiában, akkor kinyílik a bicska. Úgy vélem, hogy igencsak vonakodva lehet elfogadni azt, hogy egyrészről valljuk, hogy Isten emberré vált, de azt már kizártnak tartjuk, hogy Ő kenyérré és borrá változhat és változik is, pontosabban a kenyér és a bor változik Istenné. Ezt annak ellenére vonják kétségbe, hogy Jézus, amikor felemelte a kenyeret és a bort, azt mondta: „Ez az én testem, ez az én vérem.” „Az én testem valóban étel, az én vérem valóban ital.” Ezenkívül minden egyes Egyházatya, kezdve Ireneusztól Ágostonig, ugyanazt hitték, amit a mai katolikusok is hisznek. Jó volna tudni, hogy ezek az emberek mire gondolnak akkor, amikor azon elmélkednek (már ha szoktak ilyet csinálni), hogy Jézus sarat és nyálat használt, hogy meggyógyítsa egy ember szemét. Mi volt ennek az oka? Miért használt sarat és nyálat? Miért nem mondott csak valamit, hogy így gyógyítsa meg? Nem, nem ezt tette. Sarat és nyálat használ. Kenyeret és bort. Megszentelt anyagok. Ezt Istennek kell felróni, nem a katolikusoknak.
Érvényességi körEgy másik különbség, hogy a katolikus világnézet sokkal szélesebb körű, mint a legtöbb protestánsé. Mi az Egyház alatt nem csak a földön élő szentek egyházát értjük, hanem azokét a „szegény lelkekét” is, akik a Tisztítóhelyen vannak, és azokét is, akik a mennyben vannak. Így vagyunk mindnyájan testvérek Krisztusban, valós családként összekötve az Ő vérével, összevonva tért és időt egyetlen isteni egységbe, az Egyházba. Azoknak a keresztényeknek a lelkei, akik testileg a dohos római vagy nápolyi katakombákban fekszenek, vagy a középkori szentek lelkei, vagy azok a katolikusok, akik megtartották a hitüket a reformáció vagy a francia forradalom alatt, ezek mind-mind testvéreink, akik az egyetlen Egyház tagjai. Ugyanúgy, ahogy mi most tagjai vagyunk az Egyháznak. És erre az Egyházra nem „felekezet”-ként gondolunk, amelyek közül kedvünkre választhatunk, hogy éppen melyik a jobb, vagy éppen melyiket gondolom igaznak. Az Egyház „Az Egyház”, amelyet Krisztus alapított meg Péteren keresztül. Ezen túlmenően ez az Egyház több mint 2000 – kettő ezer – éves, és ahogy Izraelt is, ezt is visszavezethetjük Ábrahámra, Izsákra és Jákobra. Az Egyház az időben van, de időtlen is. A platoni ideákhoz hasonlóan, az Egyház egy idea Isten gondolatában, amelynek a megnyilvánulása a földi Egyház. Ezért nem beszélhetnek a katolikusok protestáns „egyházak”-ról, hanem csak protestáns „közösségek”-ről, vagy gyülekezetekről, stb. Egyház csak egyetlen egy van – és ezek a nemkatolikus csoportok nincsenek benne kifejezett módon. Ez nem tiszteletlenség akar lenni az egyes protestánsok felé, nem az ő személyes szentségüknek, Krisztussal való kapcsolatuknak vagy üdvözülésük lehetőségének a tagadása. Ez egy egyszerű megállapítás, tény. Egy katolikusnak ez van állandóan a szeme előtt: ez a végtelenség, a hétköznapi dolgoknak a kapcsolata mind a múlttal, mind az örökkévalósággal. Minden papot egy püspök szentelt fel, akit szintén egy püspök szentelt fel, akit szintén egy püspök szentelt fel… akit az apostolok szenteltek fel, akiket pedig Krisztus szentelt fel. A szentségek az Újszövetség parancsaira alapulnak, amelyeket már az Ószövetségben előrevetítettek. A liturgikus formák és gesztusok a jeruzsálemi Templom és a száműzetés utáni zsinagógák szertartásaiban gyökereznek… Amit mi vasárnaponként teszünk, ugyanazt tették két évezred megszámlálhatatlan katolikus szentjei, és ugyanazt teszik az egész világon az összes egyházban, sőt a mennyben is. Az Egyház átfogja és felülmúlja a történelmet, és a küzdő egyház felülemelkedik a természeti renden, amikor egy katolikusnak misztikus tapasztalatai vannak, amikor egy szenthez könyörög, vagy amikor elmegy a Szentmisére – ahol Isten ott van a Tabernákulumban – és valóságosan imádja Őt, nem csupán elkötelezi magát egy közösségben. A Katolikus Egyház óriási; és úgy tekint Istenre, mint aki nem csak immanens, hanem transzcendens is.
Együttműködésünk Istennel és a közös összekapcsolódásunkEgy másik különbség a dolgok katolikus szemlélete és sok protestáns közösség között a mi sajátos fogalmunk a megszentelődésünkről és a Krisztussal való kapcsolatunk természetéről. Tudom, hogy bonyolult dolog erről beszélni, hiszen olyan sok különböző nemkatolikus csoport van, s mindegyiknek más a teológiája, azonban általános tapasztalatom az, hogy sokan ezek közül, bár helyes fogalmuk van az emberi természetről – ti. hogy „Isten képére teremtettünk, de elbuktunk” –, mégis úgy tekintenek az emberre, mint aki teljesen értéktelen, és nem tud együttműködni megváltásával. Néhányan addig mennek, hogy tagadják a szabad akaratot, és az Isten képére teremtett embert egy olyan teremtménnyé teszik, aki nem több mint egy Muppet Show bábú; akit, ha szerencsés, Isten kiválaszt és üdvözít – akár akarata ellenére is. Amikor egy katolikus ezeket kezdi hajtogatni, akkor legtöbbször egyből azzal vádolják meg, hogy így „elvesz” valamit Krisztustól; sőt, istenkáromlásnak vélik azt, amikor az Isten képére való teremtettség mély igazságából eredő következményeket fejtjük ki. Mindnyájan egyetértünk abban, hogy az ember természete bukott, és hogy semmilyen módon nem válthatjuk meg önmagunkat, hogy Krisztus az üdvözítő, az út, az Igazság és az élet, és hogy senki sem láthatja az Atyát, csakis Őáltala. A különbség ott van, hogy mi másként kapcsoljuk össze ezeket az Igazságokat. A katolikusok ugyanis azt vallják, hogy amikor Krisztust öltjük magunkra, akkor részeseivé válunk az isteni természetnek, azaz megistenülünk (theoszisz), részt kapunk Krisztus Fiúságából, az Atya valódi örököseivé válva. Így mi is munkáljuk üdvösségünket félelemmel és rettegéssel (Fil 2,12), és ebben egymásnak is segítünk: imádkozunk egymásért, példát mutatunk egymásnak, tanítjuk egymást, és részt veszünk közösen Krisztus Egyházának szentségi életében. Testvéreink őrizői vagyunk… Egy közösségben, egy családban élünk. Sok nemkatolikus keresztény számára a lényeg az „én, a Biblia és Jézus”-mentalitás, és figyelmen kívül hagyják, hogy elsősorban honnan is származik a Biblia, és az embert és az intézményeket - amelyek az üdvösség tervének megvalósulásában segédkeznek - ellentétesnek látják az 1Tim 2,5-tel: „Hiszen egy az Isten, és egy a közvetítő is Isten és az emberek között: az ember Jézus Krisztus”. Persze szándékosan figyelmen kívül hagyják azt a mondatot, ami négy verssel ezelőtt van: „Mindenekelőtt arra kérlek tehát, tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért”. Majd két verssel azután: „Emiatt rendelt ő engem hírnökké s apostollá - igazat mondok, nem hazudom -, a pogányok tanítójává hitben és igazságban.” „Testvéreim! Ha valaki közületek eltéved az igazságtól, és valaki megtéríti őt, tudja meg, hogy aki a bűnöst visszatéríti téves útjáról, megmenti annak lelkét a haláltól, és betakarja bűneinek sokaságát.” És ugyanígy az 1Tim 4,16: „Vigyázz magadra és a tanításra! Légy állhatatos ezekben, mert ha ezt teszed, üdvözíted magadat is, meg azokat is, akik hallgatnak téged.” Sok protestáns felekezet filozófiája nem akarja figyelembe venni a Szentírás ezen fenti sorait, és lenézik a nyilvánvaló antropológiai igazságokat: mi az időben születtünk, térben, testben, és dolgok millióitól függünk: a társadalmi építményektől, családunktól, kultúránktól és nyelvünktől, stb. A Katolikus Egyház nem olyan radikálisan individualista, hogy tagadja azt, hogy keresztényként mind a magunk, mind mások üdvösségében szerepet játszunk. Amikor a legtöbb antikatolikus csoport tagjainak olyan dolgokról beszélünk, mint pl. hogy Mária szerepet játszott az üdvösség történetében (próbálják csak meg tagadni), szomorú, hogy egy szó katolikus használata (mármint, hogy Mária „közvetítő”) egyből acsargást vált ki belőlük. Előrántják az 1Tim „bizonyító szövegét”, és megtámadják a fogalmat anélkül, hogy elolvasnák – vagy figyelembe vennék – ugyanennek a versnek azt a szövegkörnyezetét, amelyben áll. Az ember szinte hallja amint ennek a verbális dogmatizmusnak a különös színjátéka során becsapódik egy nagy vasajtó: „Aha! Azt mondtad, hogy „közvetítő”?! Csakhogy én ismerem ám az 1Tim 2,5-öt, te pogány!” Mégis vannak nagy protestáns tv-evangelizáló birodalmak, Biblia kiadások, az ezt elosztó iparág, valamint sok csodálatos időt töltenek el imacsoportokban, és imádkoznak egymásért (bátorkodom kimondani, hogy „közbenjárnak” egymásért), és evangelizálják az embereket. Ha mindez nem „közvetítés” az emberek üdvössége érdekében, akkor micsoda? Nekem igencsak úgy tűnik, hogy kettős mércét használnak, egyet a katolikusoknál, és egy másikat másoknál; vagy pedig a „közvetítő” szót tulajdonképpen farizeusi módon magyarázzák, és kizárják az általános értelmet és a mindennapos tapasztalatot. Az eiszegézis (a félremagyarázás) hasonló példái pl. Mária bűntelensége (a Róm 3-ban lévő „mindenki vétkezett” tételt használják, és elsiklanak a nyilvánvaló kivételektől), Mária örökös szüzessége (Jézus „testvéreivel” és az „elsőszülött” szóval példálóznak, és semmibe veszik azokat a verseket, amelyek ezeknek a „testvéreknek” az igazi anyjáról szólnak, valamint elfelejtkeznek az „elsőszülöttek” zsidó törvényéről), a hit és a cselekedetek szembeállítása (az Ef 2,8-9-et hajtogatják, és mellőznek egy rakomány más verset, beleértve a teljes Jakab-levelet), stb. Bár természetesen nem minden protestáns felekezetre igaz, de sok protestáns csoportból kissé hiányzik a szubtilitás. No és persze más is.
A „vagy-vagy” és az „ez is-az is”Néhány keresztény közösségre igencsak jellemző a „vagy-vagy” álláspont, ami a következőképpen működik:
Ezek a „vagy-vagy” érvek egy hamis feltevésen alapulnak, ti. hogy két állítást csak kizárólagos értelemben lehet használni, és egymással csak ellentétes vagy szembenálló lehet. Vagy igehirdetés, vagy szentség; vagy benső ima, vagy liturgia; vagy Biblia, vagy Egyház; vagy Biblia, vagy Hagyomány; vagy Szentlélek, vagy Hagyomány; vagy egyházi tekintély, vagy személyes szabadság; vagy parancsolatok, vagy kegyelem; vagy Isten imádás, vagy szenttisztelet, stb. stb. stb. A katolikusok tagadják ezeket az állításokat, és figyelembe veszik, hogy két állítás egymás kiegészítője is lehet.
Tehát a Katolikus Egyház ezeket „ez is-az is” értelemben vallja, mert nem ellentétesek egymással, hanem kiegészítik egymást. Kell az igehirdetés, de kellenek a szentségek is; kell a benső ima, de kell a liturgia is; kell a Biblia, de kell az Egyház is; kell a Biblia, de kell a Hagyomány is; kell a Szentlélek, de kell a Hagyomány is; kell a személyes szabadság, de kell az egyházi tekintély is; kell a kegyelem, de kellenek a parancsolatok is; kell az Isten imádása, de kell a szentek tisztelete is. Mondhatjuk ezt úgy is, hogy ez az „Igen, de…” álláspont: „Igen, a kegyelemből üdvözülünk a hit által – de a tevékeny hit által”
|