A katolikus hittel kapcsolatos kérdések

(Ezen az oldalon azokat a kérdéseket és válaszokat teszem közzé, amelyekre vagy a Virtuális Plébánia Társalgójában, vagy e-mailen keresztül válaszoltam.)

 

Tartalom

Jézus ember volta és Mária

Determinizmus

A predestináció

Megigazultság és üdvösség

Szabadulás a bunbol

A bunbocsánat érvényessége más vallási közösségekben

Méhen kívüli terhesség új!

Szenteltvíz, tömjén és vér

A szcientológia

A keresztény tömbök különbségei

Kapcsolódó anyagok

A Szentírással kapcsolatos kérdések

 

 

Jézus ember volta és Mária

Kérdés:
"Jézus mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve a bűnt, még a sátán kísértéseit is megtapasztalta. Azonban a fogantatása és születésének körülményei teljesen eltérnek a miénktől, és nem értem ennek üzenetét, jelentőségét, értelmét. Az Ő édesanyja mentes volt az áteredő bűntől is, a miénknek személyes bűnei is vannak. Ő a Szentlélek erejéből fogantatott, míg mi a férfi akaratából, ráadásul szexuális együttlét eredményeként, Jézus pedig Mária imádkozása közben testesült meg. A mi szüleink egyszerre mondtak igent az életünkre, Jézus nevelőapja pedig már kész tények elé volt állítva: a Gyermek megfogant. Miért nem közös imádkozásuk közben, együttesen mondhatták ki az igent Szűz Mária és Szent József? Az emberekre jellemző, hogy nemük van, de a Szentléleknek nincsen neme. Ha már Jézus egyik "szülője" a Harmadik Isteni Személy, akkor a másik "szülője" miért nem az Atya? Vagy ha édesanyjának Máriát választotta, akkor miért nem lehetett Szent József az apja, áteredő bűnnel vagy anélkül? Jézus a bűnösök miatt jött a világba, ő nem megveti, hanem elveszi, megbocsátja bűneinket, miért nem úgy jött közénk, hogy az Ő édesanyjának is lettek volna áteredő és személyes bűnei? Mi a jelentősége annak, hogy Mária megőrizte szüzességét mind a megtermékenyülés pillanatában, mind szüléskor, mikor egyébként méhében hordozta, melléből táplálta Gyermekét úgy, mint a többi édesanya, ő is testét adta az élet továbbadására. A szexualitás Isten terve és rendelése az ember számára, miért kellett a természet rendjét megváltoztatni Jézus Megtestesülése kapcsán, mintha az bűn lenne, -hiszen Jézus mindenben hasonlóvá lett hozzánk, a bűnt kivéve."

Válasz:

Kedves Kérdező!

A Megtestesülés, az Inkarnáció, legalábbis számomra, egy felfoghatatlan, már-már abszurd lépés Isten részéről. Gondolj csak bele! A végtelen, örök Isten, akinek a világmindenség, beleértve az egész Földet, a Nappal, a Tejútrendszerrel, a ki tudja milyen messze fekvő csillagokig és galaxisokig, mind végtelenül kevesebb mint az ember körme alatt lévő kis kosz, és hogy ez az Isten fogja magát és beletestesül mindenestül egy kis faluban élő izraeli leányba, és kisgyermekként megszületik. Ez nem felfoghatatlan?! és mindezt miért? Hogy a porszem embert, aki visszaél állandóan Isten szeretetével, felemelje, megszentelje, és dicsőségében részesítse. Ezek után, ha ebbe belegondol az ember, szerintem teljességgel felesleges azon töprengeni, hogy miért úgy tette ezt Isten, ahogy tette. De azért nézzük csak át a kérdéseidet:

„Jézus mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve a bűnt, még a sátán kísértéseit is megtapasztalta. Azonban a fogantatása és születésének körülményei teljesen eltérnek a miénktől, és nem értem ennek üzenetét, jelentőségét, értelmét.”

Jézus az ember természete szerint lett hozzánk hasonló. A természet fogalom a létező (jelen esetben az ember) lényegét jelenti, amennyiben az cselekvésének alapja és eleve adott normája. Tehát az emberi természet az ember cselekedeteinek motiválója és képessége, amellyel a személy véghezviszi, és véghez tudja vinni lényegi cselekedeteit. Ez végeredményben az ember rendeltetésére, küldetésére, és az ehhez eleve megadott képességére vonatkozik. Erre nézve lett Jézus hasonló hozzánk. Ám azért csak hasonló, mert a tökéletes, és valóban emberi természetéhez elválaszthatatlanul hozzátartozik isteni természete is. Jézus Krisztus nemcsak a názáreti ember-Jézus, hanem az örökkévaló Isten is. Azaz Jézus személye birtokolja az emberi, de az isteni természetet is. Tehát Ő mindenképpen fölöttünk áll, még akkor is, ha ő ezt az isteni természetet ki is üresítette, és „szolgai alakot vett fel” (vö. Fil 2,6-8).

Az ember természetéhez tehát nem tartozik hozzá az, hogy maga a hús ember hogyan jön erre a világra, hogy apja és anyja van. Ádám és Éva is teljes mértékben emberek voltak, hozzánk hasonlók még a bűnben is, de mégsem volt anyjuk és apjuk. Ugyanígy az sem tartozik az ember természetéhez, hogy gyermeke van.

Másrészről Jézusnak nem csak fogantatásának és születésének körülményei voltak eltérőek a miénktől, hanem egész életének körülményei. Gondolj csak a csodatévő, és más természetfeletti képességeire, az Atyával való tökéletes összhangjára, stb.

„Az Ő édesanyja mentes volt az áteredő bűntől is, a miénknek személyes bűnei is vannak. Ő a Szentlélek erejéből fogantatott, míg mi a férfi akaratából, ráadásul szexuális együttlét eredményeként, Jézus pedig Mária imádkozása közben testesült meg. A mi szüleink egyszerre mondtak igent az életünkre, Jézus nevelőapja pedig már kész tények elé volt állítva: a Gyermek megfogant. Miért nem közös imádkozásuk közben, együttesen mondhatták ki az igent Szűz Mária és Szent József? Az emberekre jellemző, hogy nemük van, de a Szentléleknek nincsen neme. Ha már Jézus egyik "szülője" a Harmadik Isteni Személy, akkor a másik "szülője" miért nem az Atya? Vagy ha édesanyjának Máriát választotta, akkor miért nem lehetett Szent József az apja, áteredő bűnnel vagy anélkül?”

Az, hogy Isten hogyan testesült meg nem azt jelenti, hogy Isten azt akarná, hogy ez legyen számunkra, teremtményekre, emberre nézve a jó. Egyrészről Ő Isten, mi emberek vagyunk. Ő úgy testesült meg, ahogy akart, ahogy jónak, azaz a legjobbnak látta, s úgy óvta meg földi édesanyját a bűn minden szennyétől, ahogy Ő ezt akarta, s ahogy illett is, mind Istenre, mind Máriára nézve. Ez nem azt jelenti, hogy ezzel Isten elítélte volna a gyermeknemzést, hiszen máshol, végig a Bibliában, ki van nyilatkoztatva mind a gyermeknemzés, mind a házasság Jó-sága.

Akkor mégis miért nincs Jézusnak földi atyja? Miért nem házasságból született? Azért mert Jézus a mi Megváltónk és üdvözítőnk, viszont az ember önmagától, a saját erejéből sem az új emberiséget, sem a bűnbocsánatot nem hozhatja létre. Isten Szentje, aki magára veszi az emberiség összes vétkét, és ezzel ki tudja örökre engesztelni az Atyát, nem születhetett emberi kezdeményezésből, hanem egyedül a Szentlélek erejéből. Jézus nem két ember, férj és feleség egymás iránti szerelmének a gyümölcse, hanem jóval több ennél, mert jóval több is kellett ennél: Ő Isten Ajándéka, amelyet az irántunk érzett szeretetéből nyújtott át, s amelyet soha ki nem érdemelhetünk. Ez a szűzi fogantatás egyik fő üzenete, jelentősége, és értelme. A szűzi fogantatás szoros összefüggésben van a Szent Pál által kifejtett kegyelemből való megigazulással: „Kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által, ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka. Nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessék. (Ef 2,8-9).

„Jézus a bűnösök miatt jött a világba, ő nem megveti, hanem elveszi, megbocsátja bűneinket, miért nem úgy jött közénk, hogy az Ő édesanyjának is lettek volna áteredő és személyes bűnei? Mi a jelentősége annak, hogy Mária megőrizte szüzességét mind a megtermékenyülés pillanatában, mind szüléskor, mikor egyébként méhében hordozta, melléből táplálta Gyermekét úgy, mint a többi édesanya, ő is testét adta az élet továbbadására.”

Először is Jézus bizony megveti, sőt gyűlöli a bűnt (hiszen az romlásba veti az embert, akit Ő annyira szeret), de nem így a hozzá forduló bűnös embert. Éppen a bűn nélkülisége miatt. Hiszen csak az, aki minden bűn nélküli, tudja felfogni az Atya minden ember iránti szent szeretetét és emiatt egyedül ő érti meg annak a bűnnek a gonoszságát, amellyel a bűnös ezt a szent szeretetet semmibe veszi. Egyedül a bűntelen tud annyira azonosulni a bűnös nyomorúságával, hogy a bűnös helyzetét a bűnösnél sokkal mélyebben éli meg. „Csak azáltal tapasztaljuk meg a rosszat, ha ellenállunk neki” - írja Simone Weil. Mert aki már elkövette a bűnt, az csak a részleges jóra tud figyelni, arra, ami összefügg bűnével. Nem így az, aki a bűntől nem fertőződik meg, hiszen ő annak teljes visszataszító voltával tud szembenézni, minden mentegetőzés nélkül. És ez kapcsolódik Jézus anyjához, azaz az Isten Anyjához is. Ezért is őrződött meg minden bűntől, ezért maradt tiszta Mária. Ezzel mutatta fel Isten a Megváltás erejét és hatását, melynek első és leghatásosabb tette Mária eredendő bűntől való megóvása. Nekünk a Megváltás eltörli az eredendő és a személyes bűnöket, Máriát pedig Isten megóvta ezektől a bűnöktől. A hatás és az eredmény ugyanaz, csak az út más. Mária volt az új teremtés, az új emberiség első teremtménye, az új Éva, de a megfordított Éva, aki az engedetlenség helyett engedelmeskedett, s aki az új Ádámhoz, Krisztushoz a legközelebb állt. Így lett Éva Ave. Mária az Egyház gondolkodásában mindig is egy valós jel, avagy őskép volt, amely Krisztusra és művére irányul, azt sugározza vissza. Mária a bűntelen emberiség, valamint az Egyház ősképe, amit Krisztus megszentelt és „önmagát adta érte, hogy… dicsővé tegye magának az Egyházat, hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta, hanem legyen szent és szeplőtelen” (Ef 5,25-27). A Szeplőtelen Fogantatás az új teremtést, a megváltott emberiséget, a Szűzi Fogantatás Isten kegyelmét, ingyenes ajándékát, Istenanyasága Jézus és az örök Fiú egységét, Mennybevétele pedig az üdvösség reménységét és gyümölcsét fejezi ki.

„A szexualitás Isten terve és rendelése az ember számára, miért kellett a természet rendjét megváltoztatni Jézus Megtestesülése kapcsán, mintha az bűn lenne, -hiszen Jézus mindenben hasonlóvá lett hozzánk, a bűnt kivéve.”

A szexualitást Isten lehetőségként rendelte el számunkra, amit egyáltalán nem szükséges kimeríteni. Példa erre az a megszámlálhatatlan élet, amely a szexualitás nélkül érte el Isten akaratát, kezdve Jézustól és Máriától, egészen a mai kor cölebsz szerzeteseiig, papjaiig. Jézus maga mondta, hogy „van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról” (Mt 19,12). A szexualitás ettől függetlenül nem bűn, hanem önmagában nézve erkölcsileg közömbös, azaz se nem jó, se nem rossz. Jóvá akkor válik, ha egy jó cselekedethez járul hozzá (mint pl. gyermeknemzés, vagy a házasság java), de ellenkező esetben rosszá válik.

Máriában, a Megtestesülés kapcsán mindazonáltal nemcsak a szüzesség, hanem az anyaság értéke is kifejezést nyer. Mária egyszerre Szűz és Anya, amelyben minden nő méltósága bennefoglaltatik, sőt példaként áll eléjük: a szüzeknek is anyákká kell válniuk a lélek termékenysége révén, valamint az anyáknak is szüzekké kell válniuk a házasság és a lélek tisztasága révén.

(Fel)

 

Determinizmus

Kérdés:
A sorssal (végzettel) kapcsolatos kérdésemre még mindig nem kaptam kielégítő választ. Ezt a kérdést azért tartom fontosnak, mert a szabad akarat hiányában a bűn értelmét veszti. A végzet számomra azért megkerülhetetlen mert kauzalitás megköveteli magának a totális determinizmust. Mindennek van egy oka, ami kivált egy okozatot. Ezt az okozatot nem mi hanem az ok váltja ki, nem mi döntünk róla. Ha 1-hez hozzáadunk 1-et (ok), az akár akarom, akár nem, 2 lesz (okozat). Az ember a döntéseivel ugyanígy van. Az agyában tárolt információkból tud csak választani, és, hogy mit választ az elsősorban a tanult viselkedéstől függ, amit az agy kémiai reakciókban tárol. A döntéskényszer (inger) kiváltja automatikusan azt a választ/döntést, amit a legmegfelelőbbnek tart a cél elérése érdekében. Nem menekülhetünk az ok elől és nem tagadhatjuk meg a célt, mert maga a cél hozott létre minket, a cél határoz meg minket, a cél irányít minket. Célunk, hogy a célt szolgáljuk. A fizikai és matematikai törvények (a határozatlansági állandót is ideértve) megszabják, hogy mi történhet a világban. Hol van itt a szabad akarat helye?

Válasz:
Hát igen… Véleményem szerint főként a tudományos világ által felmutatott, immanens pozitivista filozófiával átitatott világkép úton-útfélen azt sugallja, hogy minden determinálva van, nincsenek csodák, s nincsen Mindenhatóság se, s ezáltal isteni Kegyelem sincs. Mindent az atomok, s ezek kölcsönhatásai határoznak meg, s ebből kifolyólag a determinizmus nem csak a bűnt teszi értelmetlenné, hanem minden emberi tettet, s egyáltalán minden Emberit. Ennek tarthatatlanságát számomra az is bizonyítja, hogy mind a pszichológiai, mind az antropológiai elméletek sorban csődöt mondanak abban, hogy az egész embert leírják vagy megértsék, úgy hogy közben elfelejtik Isten létének és az ember Istenre irányultságának még csak a feltételezését is. A magam részéről a determinizmus elvét elutasítom, és Isten szabad önközlésére hallgatok, ami a Kinyilatkoztatásban elénk tárt önmagáról és az emberről, annak valós természetéről, végső céljáról és eme végső cél megvalósíthatóságáról és útjáról.

Mindemellett az ember a Kinyilatkoztatás nélkül is képes arra, hogy felismerje a teremtettség méltóságát és szabadságát, ami leginkább a szeretet érzésében bontakozhat ki igazán. Létezünk, de mivel létünk nem alapja a létnek, valakinek rendelnie kellett minket erre a létre, azaz valaki akart minket. Ha valaki akarta a létünket, akkor az annyit is tesz, hogy szeret. És mivel a szeretet csak akkor teljes és tökéletes, ha az megfelelő dialógusban és ennek megfelelően szabad akaratból, szabadságból történik. Isten nem úgy szeret minket, mint mi egy játék babát, hanem úgy, kb. ahogy mi gyermekünket, mikor ő hozzánk bújik és édesapának, vagy édesanyának szólít bennünket.

Az ember szabadsága teljes mértékben beleillik a kauzalitásba. Ugyanis a szabadság nem abban áll, hogy az okozatot megválaszthatjuk vagy megváltoztathatjuk, hanem abban, hogy választhatunk az okok beteljesülésében. Azaz nem az a szabadságunk, hogy ha 1-et összeadunk 1-gyel, akkor az 2 lesz-e vagy más, hanem hogy hozzáadunk-e vagy sem. Minden ember az Istennel való communióra teremtetett, ezért van egy belső-, avagy alap-ok az emberben, ami minden esetben Istenhez irányítja és ez egyben a cél-ok is, azonban egyidejűleg más hatások is érik az embert, olyan ható-okok, amelyek esetlegesen szemben állnak az alap-okkal. És itt lép be a szabadság, választhatunk, hogy mely ok lesz az, ami majd az új formát létrehozza kauzálisan.

Döntéseinket, hogy mi határozza meg, nem tudjuk (még a tudományos világ se tudja kiszámolni, hogy egy emberrel, emberben mi fog történni egy óra múlva), azonban én biztos vagyok abban, hogy döntéseink nincsenek előre meghatározva. Természetesen egy döntést meghatározza a tanult viselkedése, az ember pillanatnyi hangulata, és még ezernyi ok, de maga a döntés ettől még lehet szabad. Mivel a bekövetkező ok-okozat esemény sohasem szükségszerű, hanem esetleges, azaz kontingencián alapul. Az agyi tevékenység ugyanis se nem oka, se nem viszonypárja, hanem legfeljebb föltétele pl. a lelki jelenségeknek. Tudunk parancsolni vágyainknak, tudjuk nevelni önmagunkat, áldozatot vállalhatunk, keresztet vehetünk magunkra, stb. Jézus pontosan erre akar minket elvezetni. Az eredendő bűn által akaratunk megsebesült, és meggyengült, s ezáltal a szabadsága is korlátozódott, de nem semmisült meg. Erről legtöbbet konverzión átesett emberek tudnának mesélni. Rabja vagyunk vágyainknak, hajlamainknak, de Krisztus ki tud ebből a rabságból vezetni minket azáltal is, hogy pl. a helyes emberi természetet, és az ember valódi célját mutatja fel, mert „az igazság szabaddá tesz”. Hiszen a transzcendenciához, a végtelenhez és az örökkévalósághoz való viszonyítottságunkkal felülemelkedhetünk a testi determinizmusokon.

Ezt a célmegvalósítást segíti az isteni Gondviselés. Isten nemcsak üdvösségre teremtette az embert, hanem ennek elérésében segítségére is van. Mindentudása valóban előre tud mindent, de ez a tudás az emberi szabad akarattal végbemenő cselekmények előre tudása. És Ő tiszteletben tartja rossz döntéseinket is. De minden egyes ember szívénél ott áll, és kopogtat (csak ritkán dörömböl) annak ajtaján. Tehát a Gondviselés (providentia) az egyes emberre és a világra vonatkozó terv két mozzanattal nyúl a teremtett világba: a létezőket célra irányítja és lehetővé teszi, együttműködés által, ennek a célnak a megvalósítását. De nem úgy kormányoz, hogy a szabadságot kizárja a történésekből, de nem is úgy, hogy utólag (egy döntés után) megváltoztatja a világ eseményeit. Hanem úgy, hogy Mindenhatósága alapján eleve úgy zajlanak le az alkotás mozzanatai, hogy azok benne foglalják a természeti és a szabad okok önálló megvalósításait is. Pl. Aquinói Szent Tamás ezt írja a kérő imádságról: „nem azért imádkozunk, hogy az isteni rendelkezést megváltoztassuk, hanem, hogy megnyerjük azt, amiről Isten úgy rendelkezett, hogy imádság közvetítésével kell megvalósulnia.”

Ha kérdésed nem tisztázódott, és továbbra is zavar, javaslom, hogy olvass el néhány neotomista (pl. Maritain), de leginkább perszonalista irodalmat, vagy filozófiakönyvet, amelyek legtöbbször tárgyalják ezt a kérdést is. Pl. Mounier vagy Lacroix könyvei. Ezekben talán szakszerűbb, és részletesebb választ fogsz kapni., de ha hittel ráhagyatkozol a Szentírás és az Egyház tanítására, amelyek egyértelműen tagadják a determinizmust, akkor talán nemcsak erre, hanem más kérdésedre is jó választ fogsz kapni.

(Fel)

 

A predestináció

Kérdés:
"Kedves Gábor, Kérlek szépen, hogy amint időd engedi /tudom ebből kevés van!/ írd le pár mondatban, hogy a predestinációt mi katolikusok miért nem hisszük.

Borzasztó fontos lenne, mert evangélikus testvéremnek nem tudok érvelni szinte csak semmitmondó szavakkal. Ő meg csak hajtogatja, hogy igenis az Úr mindenki sorsát eleve elrendelte már születésekor és ez alól nincs kitérés. Akkor elmém szerint ez a szabad akaratot tagadja ugye? Hogy van ez? Akkor mi a helyzet a szabad akarattal? Isten valóban tudja a sorsunkat már születésünk előtt és a protestáns felekezetek erre alapoznak ezzel a predestinációs elméletükkel???
Várom válaszodat, amit köszönök."

Szándékoztam egy alapos, megfelelő érveléssel ellátott választ írni, de úgy tűnik, hogy erre nem lesz mostanában időm. A „depositum”-on mindenképpen idővel felkerül ez a kérdés, de erre még várni kell. Ez a probléma elég sok mindent érint, ezért eléggé bonyolult is, úgyhogy most éppen csak a leglényegesebb dolgokat említem meg, azokat is csak érintőlegesen. (Kell majd hozzá egy kis agytorna, hogy jól megértsd. J)

A predestinációt, azaz az eleve elrendelést, előrerendelést a Katolikus Egyház is hiszi. Ez hittétel. „Valljuk az örök, csalhatatlan és változhatatlan isteni előrerendelést.” Viszont ez csak az üdvözültekre érvényes, azaz a Katolikus Egyház határozottan elveti, hogy Isten bárkit is a kárhozatra rendelt volna el. Azaz tagadjuk a kettős predestinációt, amit a reformátusok hisznek (az evangélikusok tudtommal nem hisznek ebben, bár Luther vallotta), és valljuk, hogy az embernek van szabad akarata, szabadsága, amellyel közreműködik mind az isteni előrerendeléssel, mind esetleges saját kárhozatba jutásával.

Nagyon jól összefoglalja a Quiercy-i zsinat (Kr. u. 853) a katolikus tanítást erről. Be is idézném:

(1 fejezet) A mindenható Isten az embert, aki bűn nélküli és hibátlan volt, szabad akarattal teremtette, és a paradicsomba helyezte, azt akarta, hogy az ember a szent megigazult állapotban végig megmaradjon. Az ember szabad akaratát rosszul használva vétkezett és elesett, és az egész emberi nem „elveszett tömeggé” (Szent Ágoston: 190. levél) lett. A jó és igazságos Isten pedig kiválasztotta ugyanebből az elveszett tömegből előretudása szerint azokat, akiket eleve elrendelt az életre (vö. Róm 8,29k; Ef 1,11), és eleve elrendelte nekik az örök életet, a többiekről pedig, akiket igazságos ítélettel meghagyott az elveszett tömegben, előre tudta, hogy el fognak veszni, de nem rendelte őket eleve arra, hogy elvesszenek; viszont, mivel igazságos, eleve örök büntetést rendelt nekik. És emiatt azt mondjuk, hogy Istennek csak egy eleve elrendelése van, amely vagy a kegyelem ajándékához tartozik, vagy a megigazulás visszaadásához.
(2. fejezet) Az akarat szabadságát az első emberben elvesztettük; azt Krisztus Urunk által visszakaptuk: és van szabad akaratunk a jóra, amit megelőzött és segített a kegyelem, és van szabad akaratunk a rosszra, amit elhagyott a kegyelem. De szabad a mi akaratunk, mert a kegyelem megszabadította, és a kegyelem a megromlottat meggyógyította.
(3. fejezet) A mindenható Isten „azt akarja”, hogy kivétel nélkül „minden ember üdvözüljön” (1Tim 2,4), bár nem mindenki üdvözül. Hogy pedig egyesek üdvözülnek, az üdvözítő ajándéka: hogy pedig egyesek elvesznek, a veszendőknek az érdeme.

(Ajánlom ezenkívül a Katekizmus 306-324-es pontjainak az áttekintését.)

A predestinációval kapcsolatban tehát van néhány különbség a katolikus illetve jópár protestáns (elsősorban a kálvinista) tanítás között:

1. Először is, ami félreértések forrása szokott lenni: Az eredendő (vagy velünk született) bűnös állapot. Ezzel a „protestáns” fogalommal, még ha a katolikusok nem is szokták használni ezt a terminust, egyetért a Katolikus Egyház, sőt ez is hittétel (II. Orange-i zsinat: 9. És 20. kánon; Tridenti Zsinat: Határozat a megigazulásról: 3. kánon). Azaz az ember Isten kegyelme nélkül semmi jót nem tud cselekedni. Mindig Isten az, aki cselekszi bennünk a jót. Ám van szabad választásunk arra, hogy megtesszük-e, vagy nem, van szabad akaratunk (MTörv 30,15-20; Péld 1,24-25; Mt 23,37; Jn 5,39-40; Róm 1,20-21; Zsid 11,24-26; Jak 1,13-15)

2. A kálvinista tanítás szerint vannak olyanok, akik Isten akaratából eleve kárhozottak. Ezzel szemben a katolikus tanítás az, hogy Isten csak a választottakat rendeli el az üdvösségre, azokat, akikről mindentudása által eleve tudja, hogy szabad akaratukkal élve üdvözülni fognak, és őket a megfelelő kegyelemmel segíti, hogy üdvözüljenek is. Isten azt is tudja eleve, hogy ki fog elkárhozni, de őket nem a kárhozatra rendelte el, hiszen Isten mindenkinek az üdvösségét akarja (1Tim 2,3-4; 4,9-10; Tit 2,11), és senkit nem akar elveszteni (Ez 33,11; 2Pét 3,9). Számukra ugyanúgy megadja az isteni kegyelmeket, de a szabad akarat által ez visszautasítható. Arról, hogy akkor mégis hogyan választja ki Isten az üdvözülteket, a katolikus teológiában többféle (akár egymással szembenálló) nézet is van, hivatalos döntés nincs egyik javára sem.

3. A kálvinista tanítás szerint Jézus csak a választottakért halt meg. Ez az ún. korlátozott megváltás elmélete. Ezzel ellentétben a Katolikus Egyház vallja, hogy Jézus minden emberért meghalt, hogy Jézus halála nem csak elégséges volt, hanem túláradó elégtételt szerzett a világ bűneiért (vö. Jn 4,42; 1Jn 2,2; 1Tim 4,10), azaz nem csak annyi érdemet szerzett, amire az üdvözülteknek lesz szükséges, hanem minden egyes ember üdvösségéhez elegendőt. Tehát az üdvösség minden ember számára lehetséges, viszont nem minden ember fog élni vele, nem minden ember számára fog aktualizálódni, és Jézus nem is akart mindenkit üdvözíteni, hanem csak azokat, akik hinni fognak szavában és tettükkel követik is. Ergo van kárhozat. (Erről a következő frissítésnél valószínű, hogy már lesz fenn egy anyag a depositumon)

4. A következő az ún. ellenállhatatlan kegyelem tanítása. A kálvinisták azt tanítják, hogy ha Isten kegyelemmel fordul az ember felé, ami az ő üdvösségét teszi lehetővé, akkor az ember ennek nem képes ellenállni, hanem mindig engedelmeskedik neki, és elfogadja. Ezzel szemben a Katolikus Egyház azt tanítja, hogy a kegyelem visszautasítható (Sir 15,11-20; Mt 23,37; ApCsel 7,51), ám lényegileg mindig hatékony. Ezt a hatékony kegyelmet minden egyes ember megkapja, azaz minden egyes ember, még a nem keresztények is üdvözülhetnek, ha szívükbe fogadják ezt a kegyelmet, és megmaradnak benne.

5. Az ún. szentek állhatatosságának (vagy megőrzésének) kálvinista tanítása szerint, az az ember, aki a kegyelem állapotába került, azt soha többé nem képes elveszteni, egészen életének végéig benne marad, tehát üdvössége teljesen biztos. Ha valaki elhagyja a hitet, vagy a szent életet, akkor ez azt jelenti, hogy soha sem volt a kegyelem állapotában. Ehhez hasonló az a baptista tanítás, miszerint, ha valaki egyszer megigazult, akkor ez a megigazulás örökké tart, még akkor is, ha nagyon súlyos bűnöket követ el, azaz, hogy végső soron nincs a keresztények számára halálos bűn. A katolikus tanítás ezekkel szemben azt vallja, hogy az üdvösség elveszthető, hogy kikerülhetünk a valóságos kegyelmi állapotból (Jn 15,2.6; Róm 11,20-24; 14,15.20; Gal 5,1.4.; 1Kor 9,26-27; Fil 3,11-14), és hogy vannak halálos bűnök (www.depositum.hu/halalosbun.html).

Ezek a pontok, mind megérdemelnének egy teljes kifejtést, és valószínűleg idővel fel is fognak kerülni a honlapomra.

(Fel)

 

Megigazultság és üdvösség

Kérdés:
"Teológiát tanulok, s egy kérdésre nem találom a választ. Van-e különbség a "megigazult" és az "üdvözült" között? Válaszolj, ha tudod a biztos és pontos választ! Köszi!"

 

Válasz:
Kedves Kérdező!

A két szónak vannak szinonim érintkezési pontjai, és néhány esetben jelentésük megegyezhet a szövegben, de teológiailag mégsem lehet őket azonosnak, vagy egymást átfedő értelműnek tekinteni.

Az üdvösség, az üdvözült-ség fogalma csak akkor nyeri el teljes értelmét, ha egész valóságában, beteljesült voltában szemléljük, azaz amikor az üdvösség a „szubjektív”, egzisztenciális gyógyulást, az élet beteljesülését, és mindennek a végleges maradandóságát jelenti. Ez Isten színelátásakor, még valóságosabban pedig a test feltámadásakor következik csak be.

Azonban van a szónak egy „objektív” használata is, amikor a Megváltás objektív valóságából, és Isten ígéretéből levezetve használjuk az egyes emberre, vagy Isten népére. Azaz azon isteni ígéret, miszerint a krisztusi Megváltásnak köszönhetően a megigazult és megszentelődött ember megszabadulva abból a nyomorúságos állapotból, amelyben megszületik az áteredő bűn következtében, részesévé válhat Isten boldogságának. Tehát egyrészről a megigazultság (az Isten előtt való, kegyelem általi igaz-volt) az üdvösség feltétele, másrészről a megigazult ember üdvözült ember is, abban az értelemben, hogy az üdvösség útjára lépett, ezért Isten előtt kedves. Ám ezt csak azzal a kitétellel lehet mondani, hogy ez az üdvözült-volt két ok miatt is csak feltételes. Egyrészről az ember újból elbukhat, és így elveszthető a megszentelő kegyelem, amellyel Isten közösségében lehetünk, és ezzel összefüggésben egy ember sem mondhatja magáról, hogy ő valóban véglegesen üdvözült, hiszen az üdvösség mindig Isten irgalmán alapul - tehát hiányzik a gyógyulásnak, a vigasztalásnak, a maradandóságnak az a bizonyossága, amit az „üdvösség” szó voltaképpen jelent. Másrészről az üdvösségből származó szubjektív Isten megtapasztalás sem mondható valóságosnak. Összefoglalva: a megigazultság konkrét valóság, a megigazult és megszentelődött (megistenült) ember Isten előtt valóban - nemcsak jogi értelemben beszámítva - igaz, és kedves gyermek. Az üdvözültség pedig mindig az ígéretnek, és a reménynek lényegi tárgya marad.

(Fel)

 

Szabadulás a bűnből

Kérdés:
Olvastam egy kérdést "Nem a szexualitás az életünk irányítója" címmel. Nem értek egyet az íróval de egy problémát viszont tényleg megfogalmazott. Az emberek többsége akaratgyenge, és a bűn tudata sokszor nem elég hogy eltántorítsa őket olyan dolgoktól, ami valóban biológiai létezésünk oka! így valóban kaphatunk tehetetlen emberi roncsokat is. Hogy kívánja az egyház megoldani ezt a problémát?

Akaratgyengeségünk, ami minden ember sajátja, az eredendő bűn következtében emberi természetünkhöz tartozik. Azonban a Szentírás és az évezredes tapasztalat is megerősít bennünket abban, hogy az ember képes arra, hogy küzdjön a bűn ellen, mind saját akaratával, mind Jézus Krisztus erejének kegyelmével.

Legtöbbször a lelkivezetés hiánya, a téves elgondolások vezethetnek el oda, hogy az ember vesztesnek érezve magát, képtelennek tartsa önmagát arra, hogy megszabaduljon, mind a bűn elkövetésétől, mind a bűn súlyától, valamint az általa okozott sebektől: az önmarcangolástól, a fájdalomtól, a félelemtől, az elégedetlenségtől, stb.

A keresztény élet alapja azonban a szeretet és nem a félelem. A bűnt sem a félelem oldaláról szabad értelmezni vagy megfogalmazni, hanem a szeretet oldaláról. Ha a félelem miatt nem követünk el bűnt, bár sok ember így van vele, nem értettünk meg valami nagyon fontosat. A Szeretet az, ami által élünk, és amihez kapcsolódnunk kell, ha igazán élni akarunk, akár örökké is. A bűn megszakítja ezt a kapcsolatot, elszakít az éltető és szerető Lélektől, Istentől. Bűnt azért ne kövessünk el, mivel szeretni akarunk, mivel nem akarjuk, hogy szerelmünk hűtlenségbe torkolljon, mivel meg akarunk maradni Isten szerető ölében. Ahogy, jobb esetben, édesanyánkat nem azért nem bántjuk meg, mert félünk haragjától, vagy a fakanáltól, hanem azért mert szeretjük őt, és azt is tudjuk, hogy mennyi áldozatot hozott értünk.

Sajnos ennek ellenére is sokan és sokszor követünk el bűnt, azonban ez nem változtat Isten irántunk érzett szeretetén és hűségén. Ő állandóan visszavár bennünket, és megadja erre a lehetőséget a bűnbánat szentségében, ahol a bűn elkövetésének felismerésével, a bűnvallomás után feloldoz minket, és visszafogad szeretetébe.

”Biztos vagyok ugyanis benne, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.” (Róm 8.38-39)

Mit tehetünk mi, hogy elkerüljük mind a rabságot, mind annak következményeit?

Nevelnünk kell magunkat. Először is Krisztus üzenetét, a jó hírt kell megértenünk, amiben az Egyház kifejtett hite és tanítása segíthet. Valamint törekednünk kell arra, hogy imaéletünk áthassa a hétköznapi élet minden részét, és hitünk erejét jótettekkel egészítsük ki. Ez legyen a szellemi és a lelki fegyverzetünk. Tudnunk kell, hogy a bűn mindig bűn marad, s gyűlölnünk kell azért, mert megfoszt minket az isteni communiótól. De azt is tudnunk kell, hogy mindig van megbocsátás. Ez a „szeresd önmagad” és a „gyűlöld önmagad” kettőssége. Gyűlöld önmagad, mert hajlamos vagy a bűnre, mert képes lennél saját magadnak ártani. És szeresd önmagad, mert mindennek ellenére Isten képmása vagy, mert teérted is képes volt meghalni Isten Fia, mert ha Isten képes megbocsátani, akkor neked is meg kell bocsátanod önmagadnak.

”Mert ha a szívünk vádol is minket, Isten nagyobb a szívünknél, és tud mindent.” (1Jn 3.20)

Mit tesz az Egyház annak érdekében, hogy ne lehessünk rabjai a bűnnek?

Véleményem szerint, igazából csak az Egyház tud valós segítséget nyújtani. Azt a küzdelmet segíti, amivel sikerülhet a győzelem:

Erősíti akaratunkat, segít döntést hozni, felmutatja a jót, és megítéli a rosszat, felvilágosít, mellénk áll, példákat állít elénk. Egyházi kiadványok, lelki olvasmányok, élő közösségek, személyes vagy közösségi lelkivezetés, lelkigyakorlatok, szentek életpéldái, stb. segítenek bennünket ezekben.

Jézus Krisztus természetfeletti segítségét is hatékonyan nyújtja felénk: hirdeti az Ő mindent megbocsátó irgalmát, amelyet a bűnbánat szentségében, a gyónásban mindenkinek elérhetővé tesz; az Eucharisztiában való részvétellel maga Jézus valós segítségét kaphatjuk meg; az Egyház közbenjár minden bűnös emberért imáiban, böjtjeiben, miseáldozataiban, stb.

Nem tudom, hogy tehet-e ennél többet…

(Fel)


A bűnbocsánat érvényessége



Kérdés:
Kedves Pozsonyi Gábor Attila!

Egy látszólag elméleti kérdéssel kereslek meg: érvényes-e a protestáns lelkész által kiszolgáltatott feloldozás, bűnbocsánat? E kérdés viszont számomra nagyonis személyes jelentőséggel bír:

A Katolikus Egyházban kereszteltek meg vallásos szüleim. Elsőáldozó voltam: az eucharisztiából áradó fehér, tiszta és szeretet-meleg fény meghatározó élményem. Mégis, lassan-lassan elmaradoztam a templomból, abbahagytam az imádkozást, s már nem is bérmálkoztam (egyedül a családban). Sokfelé kerestem az élet szépségét, örömét, értelmét és a szeretetet: pl. nagy plátói szerelmekben, filozófiákban, lélektanban, de még az alkoholban is (nem voltam alkohol-függő, de voltak komoly lerészegedéseim), stb. A könyvek, az olvasás szeretete volt talán a legnagyobb bálványom, de segítőm is.

S bár tizenévesen nem tartottam magamat vallásosnak, mégis - a magam és környezetem számára is váratlanul - a papi hivatás gondolata foglalkoztatott. 17-18 évesen ébredt fel az érdeklődésem a Biblia - mint az általam legnagyobbnak tartott könyv - iránt. Azóta olvasom. 19-20 évesen a "sors" evangélikusokhoz vezetett, akikhez évekig jártam, bár még mindig nem tartottam magam vallásosnak. 21-22 évesen viszont már egyre erősebben éreztem magamban a hívást, mely 22 évesen, 1985 decemberében sajátos élményben tört ki belőlem: eufórikus öröm fehér fellobbanása, teljesség-érzet, mély belső bizonyosság arról, hogy Isten valóban létezik. De az Úr Jézus számomra csak követhetetlenül tökéletes példakép volt - s ettől igen szerencsétlennek éreztem magam. De már nem tudtam visszafordulni, tovább kellett keresnem: egészen egy ideggyógyászig jutottam, mert külső segítséget kellett igénybe vennem lelkem gubancainak kibogozására. Az ideggyógyásznál jól kibeszélhettem magam, de megoldást nem volt képes adni: nem volt hívő. Viszont abban a pár hónapban - szabadnapjaimon jártam be hozzá, s gyógyszerre se szorultam - került kezembe Kálvin "Tanítás a keresztyén vallásra" c. műve, ami az Úrhoz való viszonyomat helyre tette. S ekkor már célegyenesben voltam: újabb sorszerű találkozások révén szereztem tudomást a Trans World Radio (egy keresztyén, felekezetközi adó) műsorairól, az Evangéliumi Kiadó könyveiről, folyóiratáról, s református és testvérgyülekezeti igehirdetések hanganyagaihoz.

1989 április 28-án, munkaidőben, egyedül, egy hitébresztő füzet előtt hoztam meg tudatos döntésemet az Úr Jézus követésére. Úgy éreztem, hazaértem. Úgy éreztem, letehetem a fegyvert. Úgy éreztem, megtaláltam, ami gyermekkoromban még megvolt, de később elveszettem. E "megtérés" nyilván nem elvont belső lelki út volt, hanem beleágyazottan létem folyamatába: annak történéseibe.

Nem volt szándékom áttérni más vallásra: nem erről szólt ez. Viszont igaz, hogy mikor már természetes belső vágyam ébredt a vallás gyakorlására, a helyi plébánossal nem sikerült kapcsolatba kerülnöm: ennek oka nem csak bennem keresendő, s ezt nem vádként mondom. Így olvasmányaim forrását keresve eljutottam az Evangéliumi Kiadó budapesti képviseletébe, ahol a Keresztyén Testvérgyülekezet nevű kisegyházra leltem. S ide jártam évekig, Úrvacsorai közösségben is vagyok velük. Egyik húgom - aki akkoriban Pesten tanult - náluk tért meg, s ott is lelte meg férjét és egyházi közösségét. Én viszont nehezebb esetnek bizonyultam: nem sikerült meglelnem közöttük páromat, s a vidékről való feljárás - kb. 4 órás út oda, ugyanannyi vissza - is nehézkesnek bizonyult a valódi közösségi lét gyakorlásához, s teológiailag is szűknek éreztem őket. Viszont nagyon szerettem őket, teológiai alapjaik is helyesek, és sok szép élményem is kötött hozzájuk. Jókora lelki válságba kerültem - s a katolicizmus felé törtem ki, márcsak azért is, mert abban az időben meglehetős pressziót és vonzást éreztem irányukból/-ba. Ez részemről afféle lelki kamikáze-akció volt, hiszen teológiai gondolkodásomban meggyőződéses protestáns voltam már. (át kell élni e két gondolkodásmód különbségét, elmondani nem tudnám, legfeljebb egyes részleteit. )

évekig lelki sötétségen jártam: szerettem volna visszatalálni a Testvérekhez, de valamennyi kísérletem alkalmából átéltem ugyanazt, ami miatt elhagytam őket - viszont a katolicizmust ugyan egyre mélyebben megértettem, mégsem tudtam már a gyermekkori természetességgel elfogadni, követni őket. Jelenleg két ok tart vissza a teljes közösségtől: az egyik, hogy itt, helyben nincs élő közösség, csak egy vegetáló egyházközség. A hitem gyakorlása végett a katolikusoknál is csak nyakamba kellene vennem az országot - akkor pedig - némi túlzással - azzal a fáradsággal járhatnék vissza a Testvérekhez is. A másik a gyónás. Katolikus módon jó 30-35 éve gyóntam. Viszont megtérésem után szükségét éreztem két alkalommal, hogy egy református és egy szabadegyházi lelkész jelenlétében, négyszemközt átfésüljem az életemet, afféle életgyónást tartsak (legutóbb, 7 éve). Őtőlük feloldozást is kaptam. A teológiai problémám a következő: ha a katolikusoknál akarnék gyónni, vajon honnan kezdjem: legutóbbi katolikus, vagy protestáns gyónásom óta?

Tehát, nem az a gondom, hogy egy lelkész/pap jelenlétében, négyszemközt, stb. Hanem az, hogy hiszem, hogy az Istentől megkaptam a bocsánatot e két protestáns lelkész közvetítésével is. Tehát legközelebbi esedékes gyónásomkor, az addig Úr elé vitt bűneimmel, "múltammal" már nem kellene foglalkoznom. Vagy újra elkezdjem az elejétől, mert csak katolikus pap szolgáltatja ki érvényesen Isten bűnbocsánatát? (De akkor mi van a nem-katolikus hívőkkel: ők bűnben vannak?) Miként lenne helyes cselekednem?

Várom válaszod, áldjon meg az Úr

Válasz:
... akkor ezúttal válaszolnék is néhány kérdésedre, amiről úgy éreztem, hogy fontos lehet.

„érvényes-e a protestáns lelkész által kiszolgáltatott feloldozás, bűnbocsánat?”

A bűnbánat szentségéből fakadó megbocsátás joga – ahogy pl. már Szent Ambrus is kifejezetten írja – „kizárólag a papoknak lett megengedve”. (Sőt, a katolikus tanítás szerint, kizárólag a püspököknek van meg eme hatalma, és a papok csak felhatalmazással szolgáltathatják ki e szentséget, amiről pl. Szent Cyprianus is ír.) Mindez Jézus utasításaiból következik, aki 12 „küldöttet” (aposztolosz, azaz apostol = küldött) választott maga mellé, hogy megváltói művét mindenki számára jelenvalóvá tegyék. „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” – mondta Krisztus (Jn 20,21; vö. Jn 17,18). Ennek a küldetésnek a része a bűnök megbocsátásának a hatalma (vö. Mt 9,6-8; Jak 5,14-16), ami a legvilágosabban a Jn 20,21-23-ból derül ki. Itt Jézus kizárólag az apostoloknak adja meg e csodálatos eszközt, és ugyanez a kizárólagosság derül ki a többi igehelynél is, ahol ugyanerről van szó, mint pl. a Mt 18,18-ban, vagy a 2Kor 5,18-20-ban. Mivel a püspököket először az apostolok kenték fel kézrátétellel, majd az apostolok halála után a püspökök folytatták, mind a mai napig, ezt az átörökítést, ezért csak annak van joga és hatalma kiszolgáltatni a bűnbocsánat szentségét, aki az apostoli jogfolytonosság részese. Ez kizárólag a Katolikus Egyház püspökei, illetve a keleti ortodoxok püspökei számára adott. Tehát más nem tudja a bűnvallomást tevő embert feloldozni bűnei alól, bármennyire is szeretné, vagy bármennyire is szent és igaz keresztény.

„De akkor mi van a nem-katolikus hívőkkel: ők bűnben vannak?”

A bűn megbocsátásának egyetlen útja a keresztségen kívül a bűnbánat (avagy bűnbocsánat, kiengesztelődés) szentsége, de van egy amolyan mellékösvény is, csakúgy, mint a keresztségnél is (gondolok itt a vágykeresztségre), amely bár nagyon bizonytalan, de talán járható, és Isten kegyelme és irgalma folytán talán lehetőségként áll fenn azoknak, akik nem részesedhetnek a szentségben. Megpróbálom összefoglalni.

A bűnt ténylegesen mindig Isten bocsátja meg, de ehhez a bocsánathoz, amiként a keresztséghez is, szentségi jelet rendelt (a két szentség hasonlóságát már az Egyházatyák is kifejtették: a keresztség a víz keresztsége, míg a bűnbocsánat szentsége a könnyek keresztsége). Két okot említek meg, hogy miért. Egyrészről azzal kezdeném, hogy a bűnbocsánat elengedhetetlen része a bűnbánat. Ha nincs bűnbánat, akkor nem érvényes még a feloldozás sem. A katolikus teológiában kétféle bűnbánatról beszélnek: a tökéletes bánatról, és az egyszerű bánatról. A tökéletes bánat az, amikor a bánat indítéka a szeretet Isten iránt. Ha a bánat csak ebből fakad (és nem pl. félelemből, vagy a bűn undorától), akkor bűnbánatunk tökéletes, és ez eltörli a keresztség után elkövetett bűnöket. Ám csak akkor, ha ez a szentgyónás elhatározásával jár együtt. Egyrészről azért, mert senki sem lehet biztos abban, hogy bűnbánata tökéletes (vö. pl. Péter 3-szori szeretetvallomását a Jn 21,15-17-ben, ahol nem mondja ki az „agapaó” szót); másrészről pedig azért, mert az Istennel való kiengesztelődésnek szükségképpen együtt kell járnia az Ő Egyházával, Krisztus Testével való kiengesztelődéssel, amit Jézus az „oldás és kötés” rabbinikus formulájával fejezett ki.

Tehát a tökéletes bánat lehet az a kapaszkodó, amin egy esetleges protestáns testvérünk elindulhat Isten kegyelméből, hiszen ők az Egyházzal való kiengesztelődést, és a szentgyónáshoz való viszonyulást máshogyan értelmezik, ennélfogva „bűnük” megbocsátható. A bűnnek mindig van egy szubjektív eleme, ami az illető személytől függően ad súlyt a bűnnek, teszi azt halálossá, vagy teszi azt bocsánatossá. Ez a személy értelmi horizontja, illetve az akarata. Azaz halálos bűnt, ami megszakítja az Istennel fennálló kegyelmi közösségünket, akkor követünk el, ha tudva és akarva tesszük meg a bűnös tettet, és amely tett meghalad egy bizonyos (igazából meg nem határozható) határt (pl. ha a lottózóból valaki elvisz egy tollat, az még talán nem halálos bűn). Ebből következően azok a nem-katolikus hívők, akik „Krisztus evangéliumát és az ő Egyházát önhibájukon kívül nem ismerik, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatására teljesítik a lelkiismeretük szavában fölismert akaratát, elnyerhetik az örök üdvösséget” – vallja a II. Vatikáni Zsinat (LG 16). Ennél a szövegnél a feltételes módra hívnám fel a figyelmet: „elnyerhetik”. Ez azért van, mert az Egyház a kinyilatkoztatásból csak a bűnbánat szentségét ismeri biztos járható útnak, míg a többit csak feltételezi. Azaz míg a bűnbánat szentségéhez Jézus Krisztus konkrét isteni ígérete társul, hogy akinek az apostolok (illetve természetesen utódaik) megbocsátják bűneit, az megbocsáttatik, és akit feloldoznak a földön, az a mennyben is fel lesz oldozva, addig a szentség nélküli bűnbánat egy, az Isten irgalmára hivatkozó és abban bízó, teológiai spekuláció emberi számítása.
A fentieket összefoglalva tehát, ha gyónni készülsz, akkor az utolsó szentgyónásod óta (vagy a keresztséged óta) elkövetett vétkeidet kell megvallanod, mert semmi és senki nem biztosíthatja neked a bűnbocsánatot bizonyosan, illetve gyónásod csak így lesz teljes és érvényes. Ám az se kerülje el a figyelmedet, hogy a gyónás szentsége csak akkor érvényes, ha azzal az Egyházzal vagy teljes közösségben, amelytől a szentséget kéred.

Az „utadhoz” néhány szót szólnék. Magam is úgy voltam, hogy ha akkoriban, amikor megérintett Krisztus, lett volna a közelemben protestáns közösség, akkor csatlakoztam volna hozzájuk. Én is „protestánsul” gondolkoztam, s idegennek éreztem a katolicizmust. Merevnek, hidegnek, lélektelennek tűnt. Ez az érzés akkor sem hagyott alább, amikor egyre több tanítását kezdtem elfogadni, egyre több tanítása nyert igazolást mind szellemileg, mind lelkileg. Számomra viszont volt egy pont, amikor valami óriási erővel zúdult rám az a tudat, hogy döntenem kell a két lehetőség között: protestantizmus vagy katolicizmus. Nem volt harmadik út. Döntenem kellett. Ha akkor a helyi vagy akár a távolabbi közösséget, és annak szimpátiáját vagy ellenszenvét vettem volna számításba, akkor most nem lennék katolikus. De nem vettem számításba, mert én az igazságot akartam vallani, még akkor is, ha ezt az igazságot magamban kell képviselnem, vagy esetleg olyan közegben, ahol fütyülnek rám. A jó közösség fantasztikus dolog, nagyon nagy segítséget tud nyújtani, támogathat bizonytalan helyzetekben, buzdíthat, szerethet, és ettől az ember jól érzi magát. De ez lenne a cél? Számomra nem ez volt. Mi van, ha Szudánban, vagy Iránban érint meg az Úr?! Vagy, ha egy börtön falai között?! Akkor is, ott is meg kellene állnom a helyem, akkor is, ott is azt kellene választanom, ami a helyes, és igaz. A lelkiismeretemet követve mentem el így egy katolikus paphoz, és kértem a segítségét, és meggyóntam, de ekkor én már elértem arra a pontra, hogy bíztam ennek az Egyháznak a tanításában, hittem abban, hogy ez az Egyház tudja nekem biztosítani a legkiválóbb módon az üdvösséget. Volt több olyan dolog is (egynéhány dogma, és egyéb tanítás), amit csak később fogadtam el, de ez csak azért volt, mert addig nem ismertem ezeket. Viszont a többire való tekintettel, főként arra, hogy minden kétség nélkül hittem ennek az Egyháznak a Krisztus általi, Ő általa megígért csalatkozhatatlanságában, szent voltában, minden vonakodás nélkül el tudtam őket fogadni. (Amiután elkezdtem a hitvédelmi témákkal foglalkozni, ezek a tanítások szellemileg is igazolást nyertek számomra.) A közösséggel azóta is „gondom” van, ugyanis nincs igazán közösség ott, ahol élek. Így a közösségigényemet sajnos csak a neten tudom kiélni, de mindez – bár nem valami jó dolog – számomra nem teszi kétségessé azt, hogy hova tartozom, és hogy kinek hiszek. És mindezek ellenére soha sem bántam meg, soha nem volt egy olyan pillanat, hogy bántam volna, hogy katolikus lettem.

Mindezek figyelembevételével én arra kérnélek – mondjuk úgy, hogy tanácsolnám, mint testvérnek -, hogy addig ne menj el gyónni katolikus paphoz, amíg magad is úgy nem érzed, hogy az az Egyház, akihez fordulsz, az Az Egyház, amit Krisztus alapított, amit Krisztus vezet, és amely valóban – egyedülálló módon - Krisztust nyújtja neked. Ha így teszel, akkor egyrészről nem fogsz csalódni, akkor nem fogod magad úgy érezni, mintha magadra hagytak volna, ugyanis nagyon ritka – sajnálatos módon – Magyarországon az olyan közösség, vagy intézmény, amely a konvertitákat segítené. Másrészről pedig, ha hited arra a sziklára épül, amire Krisztus tette le Egyháza alapját, ha azt hiszed szívedből, hogy az Egyház tanítása, Krisztus tanítása, akkor soha többé nem fogsz kételkedni, vagy meginogni.

A döntést mindazonáltal Neked kell meghozni.

Szívből jövő szeretettel:

Gábor

(Fel)

 

Méhen kívüli terhesség

Kérdés:
Mi a katolikus egyház állásontja a méhen kívüli terhességről, és az olyan esetekről, amikor a terhesség kihordása az anya életét kockáztatja?

Kedves Kérdező!

Az Egyház konkrétan a méhen kívüli terhesség kapcsán - tudtommal - egyszer nyilatkozott (lásd alább), de a kérdést illető alapelveket már többször is és határozottan képviselte, így a katolikus erkölcsteológusok a konkrét esetről meglehetősen egységesen és biztosan tudnak nyilatkozni.

A kérdés azért tűnik bonyolultnak, mert a méhen kívüli terhesség esetében mind az anya, mind a gyermek élete veszélyben van, és bár a magzat még él, de nagyon minimális esély van arra, hogy egyáltalán megszülethet. Az Egyház erkölcsi tanítása azonban világos: minden életet tisztelni kell. Ebből kiindulva a következő két alapelvet lehet leszögezni:

  1. A magzat egy élő személy. Tehát a méhen kívüli terhesség esetében sem lehet törvényes olyan eljárás, amely közvetlen abortuszt idéz elő.
  2. Az anya élete ugyanennyire fontos. Tehát az olyan orvosi eljárások (műtétek, kúrák, gyógyszeres kezelések), amelyek az állapotos asszony életét halaszthatatlanul megvédeni hivatottak, erkölcsileg törvényesek.

Ezt fektette le 1898-ban, XIII. Leó pápa alatt a Szent Offícium (ma Hittani Kongregáció), amikor egy mexikói püspöknek válaszolt egy feltett kérdésére:

K: Megengedett-e a hasfelmetszés (laparotomia), amikor méhen kívüli terhességről van szó, vagy, ha olyan embriókról van szó, amelyek nem a szokott helyen fogantak meg?
V: Ha a szükség arra kényszerít, meg van engedve a hasmetszés, hogy az anya öléből a nem a szokott helyen fogant magzatokat kivegyék, amennyiben minden lehetséges módon komolyan és alkalmas módszerekkel vigyáznak úgy a magzat, mint az anya életére.

Bár a méhen kívüli terhesség legtöbb esetben vetéléssel végződik (azaz a magzat magától meghal), de az erre való várakozás sokszor igen nagy kockázattal jár, ezért ilyenkor valamit tenni kell. Mindez – a két fenti alapelv figyelembevételével - csak úgy hozható összhangba, hogy olyan eljárást kell választani, ami az anya életét védi, de ugyanez az eljárás nem jelent közvetlen abortuszt, azaz nem a gyermek életének a közvetlen kioltása a cél. Így fektethető le a harmadik alapelv:

  1. Az olyan orvosi eljárás, amely az anya életét védi (közvetlen, halálos veszély esetében) erkölcsileg törvényes lehet, még ha ez másodsorban (közvetetten) a magzat halálát is okozza.

Azaz az Egyház elfogadja, hogy az anya életének a védelme során a gyermek elveszhet. Mindez másféle terhességi komplikációk esetében is így van (pl. az anya rákos megbetegedése esetében). Tehát az orvosoknak az anya egészségének a védelmére kell figyelniük közvetlenül, a méhet vagy a petevezetéket kell orvosolniuk, de szándékosan nem törhetnek a gyermek életére; de, ha a gyermek halála másodlagos következmény, akkor ez még elfogadható.

Ez a megkülönböztetés az erkölcstanban már régóta kifejtett erkölcsi alapelvből ered, az ún. „kettős hatás” (duplex effectus) elvéből. Azaz egy jó (de csak jó) cselekedetnek lehetnek rossz mellékhatásai, következményei is, amelyeket a nagyobb jó (de csak a nagyobb jó) következményének az érdekében eltűrök. Ilyen eset pl. az önvédelem is, ahol szintén ilyen kettős hatás áll fenn: 1. a saját életünk megvédése; 2. a támadó életének kioltása. Az egyik közvetlen szándékosság, a másik pedig közvetett (indirekt) szándékosság. (Vö. KEK 2263).

Nos, mit tehet egy anya, akinek méhen kívüli terhessége van? Melyek az elfogadható eljárások?

Az orvosok általában háromféle eljárást szoktak ilyen esetben alkalmazni. Az egyik a gyógyszeres kezelés, a methotrexat (MTX) alkalmazása, amely azokat a szövetsejteket támadja meg, amelyek a magzatot az anyához kapcsolják, így vetélést idéz elő. A másik egy sebészi eljárás, a salpingostomia, amely közvetlenül a magzatot távolítja el a méhkürt falán történő bemetszés után. A harmadik pedig a salpingectomia, ami szintén műtéti eljárás, amelynek során vagy az egész méhkürtöt (petevezetéket) távolítják el, vagy csak azt a részt, ahol a magzat van (részleges salpingectomia), s így szakítják meg a terhességet. (A későbbi terméketlenségre egyik eljárás sem jelent nagyobb kockázatot.)

Az erkölcsteológusok többsége mind a MTX-et, mind a salpingostomiát elutasítják mint lehetséges eljárást, mivel ezek nem mások, mint közvetlen abortuszok. Mindkét esetben közvetlenül a magzatot támadják meg, így a magzat halála nem egy nem szándékolt következmény, hanem azért végeznek egy rossz cselekedetet (megölik a magzatot), hogy így idézzenek elő egy jó hatást. Azonban a kettős hatás elve csak akkor érvényesíthető, ha nem csak a következmény jó, hanem maga a cselekedet is.

A salpingectomia esetében azokat a veszélyes területet távolítják el, amelyek az anya életét kockáztatják (pl. szétrepedhet, belső vérzést okozhat), tehát a cselekedet közvetlen célja az anya életének a megmentése, ezért maga a cselekedet is jó, a következmény is jó, ám van egy másik, rossz következménye is, ami eltűrhető. Tehát ez az eljárás erkölcsileg elfogadható.

Egy másik lehetőség még, hogy az anya kivárja, hogy a magzat magától, spontán haljon meg. Ezt csakis állandó orvosi felügyelet mellett lehet csinálni, de nem minden esetben kivitelezhető. Ezt az orvossal kell megkonzultálni. Ha ez a várakozás komolyan veszélyes, akkor nem lehet elhalasztani a műtétet.

Egy harmadik lehetőséget, ami talán a leginkább erkölcsös volna, ma még az orvostudomány nem tudja biztonsággal megvalósítani. Ez az volna, ha a méhen kívüli magzatot a méhbe tudnák ültetni, és így az anya ki tudná őt végig hordani. Érdekességként az első ilyen eset sikerült. 1915-ben egy orvos egy tumort távolított el egy nő méhéből, miközben észrevett egy méhen kívüli terhességet. Kiemelte hát a petevezetékből a magzatot, és beültette a nő méhébe, és csodák csodája a nő egy teljesen egészséges gyermeket szült. A kórház ezek után további ilyen műtéteket végzett, azonban ezek már csak nagyon kevés sikerrel jártak. Ráadásul a sikeresen beültetett, és így megszületett gyermekek többsége is meghalt 6 és 12 éves kora között. Tehát az egészségesen megszületett gyermekek aránya nagyon-nagyon kicsi, mind a mai napig.

A fenti lehetőségek közül minden házaspárnak magának kell választania, követve lelkiismeretüket, és közös imádságban kérve az Úr útmutatását.

üdvözlettel:

Pozsonyi Gábor

(Fel)

Szenteltvíz, tömjén, és vér

Kérdés:
Dicsértessék a Jézus Krisztus! Szeretném kikérni a véleményeteket a karizmatikus csoportokról. Én egy kisebb csoporthoz tartozom, és még idáig csak jó dolgok történtek az életemben, megkaptam a nyelvek adományát, születet egy gyönyörű kislányom, és a családom is megtért( édesanyám), ami számomra nagy öröm, mert amit én rövidke életemben nem tudtam elérni azt Jézus egy nap alatt véghezvitte a mi családunkban: pl. alkoholizmus és cigaretta elhagyása. A sok jó mellet van egy kis kételyem, ugyanis a biblia olvasása során, olyan dolgokra bukkantam, ami nem egyezik a katolikus egyház szokásaival, és ez nagyon bosszant. Pld. tömjén füstölése szentelésekkor, azt mondja az ige, hogy utálatos számomra Iz.1-13, Jer.1-16. A katolikus egyház mégis ezt használja. Mi a véleményetek a szenteltvízzel kapcsolatban? A szentírásban hol van erre utaló nyom, hogy ez szükséges, nem-e csak szokás, ami kialakult, az egyházon belül?, nincsen benne egy kevés bálványimádás? Vagy a húsvéti ételszentelés? Szabad-e sertéshúst enni? A biblia szerint bűn, vagy a vér ( székelyföldön hurkát készítenek belőle) meg szabad-e enni? Válaszaitokat előre is köszönöm! Tisztelettel..., Az Úr áldjon meg titeket és az Atya szeretete lakozzék bennetek!

Válasz:
Kedves Kérdező!

Néhány dologgal kiegészíteném H. Anna válaszát.

Szentelt víz

A szentelt vizet, a szentelt sót, illetve annak vízzel kevert szentelményét a zsidóság is használta. Minden áldozathoz hozzátartozott a szentelt sóval való meghintés (Kiv 30,35; Lev 2,13; Ez 43,24; Mk 9,49). A jeruzsálemi Templomban egy külön kamra volt a só tárolására, illetve a katolikus templomokhoz hasonlóan a Templom bejáratánál szenteltvíztartók voltak (Kiv 30,18-21; 1Kir 7,38-39). Így igencsak valószínű, hogy Jézus és az apostolok is használtak szentelt vizet, és ezt a szokást a korai Egyház átemelte az Újszövetség fényébe. Ez kiderül pl. abból is, hogy egy I. Sándor pápa ( Kr. u. 105-115 - ő volt a 6. pápa) által írt levélben is meg van említve a szenteltvíz, és pl. a Constitutiones Apostolorum (Apostoli konstitúciók - valamivel Kr. u. 300 után) Szent Máté apostolra vezeti vissza a szenteltvíz használatának elrendelését.

Az Egyházatyáktól kezdve a szenteltvíz a Jézus szent szívéből kifolyó vizet is szimbolizálja (Jn 19,34), illetve, amely emlékeztet bennünket a keresztségünkre. A szenteltvíztartó így egy baptisztériumot is szimbolizál.

További szentírási idézeteket találhatsz a következő webcímen a szentelt vízzel kapcsolatban, bár kommentár még nincs hozzá írva:

www.depositum.hu/szenteltviz.html

Tömjén

Ez szintén használatos volt a zsidó rituálékban, főként az ún. illatáldozatnál, tehát Jézus korában is. Az Iz 1,13 nem a tömjén elutasításáról szól (a Jer 1,16 pláne nem), hanem a tisztátalanul, bűnös cselekedetek mellett végzett szent cselekmények hiábavalóságáról, arról, hogy a tisztátalan és gonosz szívvel a tömjén, az áldozat, az ünnepek, az összejövetelek nem kedvesek az Úrnak, mert mindez csak akkor az, ha ez együtt jár a szív benső tisztaságával és az igazsággal. Ahogy ezt H. Anna is írta.

A tömjént maga Isten tette szentté, és csak Őt illeti meg használata (erről szól a Jer 1,16): „Legyen ez szent dolog előttetek. Ez a fűszerkeverék legyen az Úrnak készített szent dolog” (vö. Kiv 30,34-37).

A tömjén fejezi ki az Isten iránti hódolatot (pl. Zsolt 141,2), az Isten dicséretét (pl. Sir 39,14), illetve az Istennel való megbékélést (Lev 2,1-2), és a kiengesztelődést (Szám 17,9-13), azaz az Istennel való kapcsolatot, a menyasszony és a vőlegény kapcsolatát (én 3,6; 4,6).

Az Újszövetségben megmaradt ugyanez a szimbolikája: Zakariáshoz az illatáldozat bemutatásánál, a tömjénezéskor szól Isten angyala (Lk 1,9-11); az Úr imádására utal, hogy a gyermek Krisztusnak tömjént vittek (Mt 2,11), és a mennyei liturgiában (amelynek előképe a földi liturgia) is helye van a tömjénnek (Jel 5,8; 8,3-4).

A korai Egyházban is használták, erről többek között Areopagoszi Szent Dénes tudósít bennünket, illetve az ősi Szent Jakab, ill. Szent Márk liturgiában is említik.

Sertés- és egyéb hús, és a vér tiltása

A mózesi Törvényben leírt ún. tisztátalan állatok elfogyasztásának tilalma az egészségügyi óvintézkedéseken túl a zsidóság elkülönülés-tudatát is hivatott volt erősíteni, amely során a mindennapokba is bekerült a különbségtétel, a megkülönböztetés vélelme a zsidó (szent) és a pogány (tisztátalan) dolgok között. Ez Krisztus egyetemes küldetése után megszűnt, és így megszűntek a tisztátalan dolgok megkülönböztetései is, és ezért az Újszövetség feloldotta ezeket a tilalmakat (vö. ApCsel 11,7-9; Róm 14,14.20; 1Kor 10,23-33; 1Tim 4,3-5). Ugyanez vonatkozik a vérre is: „Semmi, ami kívülről megy be az emberbe, nem teheti őt tisztátalanná, hanem ami az emberből kijön, az szennyezi be az embert.” (Mk 7,15)

Az ApCsel 15,20.29-ben található tilalom csak első látásra tűnik a régi törvény megerősítésének. Itt ugyanis az apostolok az Izrael földjén lévő idegenekre vonatkozó törvényt idézik (Lev 17,8-9.10-12.15; 18,6-18), azaz egyrészről a megtért pogányok (illetve a keresztények általában) bebocsátást nyertek „Izrael földjére”, viszont megbotránkozást nem akartak a régi „földiek” között (vö. 1Kor 10,28-33).

Szeretettel: Pozsonyi Gábor

(Fel)

A szcientológia

Kérdés:
Van egy jó barátom, aki a szcientológusokhoz csatlakozott, és mivel nem ismerem eléggé ezt a szektát, nem tudnám megmagyarázni neki, hogy az én katolikus hitem miért jobb az övénél, és egyáltalán miért rossz maga a szcientologizmus. Az is kérdés számomra, hogy ma, amikor annyi ember egyáltalán nem hisz Istenben, tényleg ennyire fontos-e, hogy ha valaki hisz, akkor azt milyen felekezetben, milyen módon teszi.

Ha lehet, erről a szektáról szeretnék egy kis ismertetést kapni, és néhány olyan érvet ellene, amivel egy esetleges vita során megmagyarázhatom ennek a jó barátnak a saját igazamat.

Válasz:
Kedves Kérdező!

Azoknak az embereknek, akik valamilyen szekta hatása alá kerülnek, sajnos nagyon nehéz segíteni, de ugyanilyen nehéz vitázni is velük. Nem azért, mert nem lennének olyan érvek, amelyek egy-egy témát tekintve akár a józan ész mellett is köteleznék őket a belátásra, hanem azért, mert Jézus Krisztus mellett dönteni nem érvek halmazán lehet, hanem csak kegyelmi hittel. Az érvek elvezethetnek valakit a kapuig, de azon bemenni csak hittel lehet. A gyakorlat azt mutatja, hogy a legtöbb esetben inkább a szimpátia, a kézen fogás, a személyes tanúságtétel, a példamutatás, a vitákban pedig a türelem, a tárgyilagosság és a hozzáértés segít, mint maguknak az érveknek a felsorolása.

én azt javasolnám, hogy kerüld el a vitákra vezető alkalmakat, de a barátságot, és a kommunikációt természetesen ne szakítsd meg barátoddal. Felelősek vagyunk barátainkért.

Ha netalán mégis sor kerülne ilyen vitákra, akkor a legfontosabb, hogy légy magabiztos. Te a halottaiból feltámadt, és ezzel Isten által is igazolt Jézus Krisztus hitét vallod, akinek igazságáról a Szentek Egyháza tanúskodik. Arra, hogy ezt egy adott helyzetben hogyan lehetne elmagyarázni, vagy hogy mik azok az érvek, amelyekkel „letarolhatnánk” a szemben állók érveit, nincs igazán recept. Ugyanis rengeteg kérdés van, és a rengeteg kérdésre még több válasz.

Ha a felmerülő kérdésekre mindenképpen választ akarsz adni, akkor ismerd meg egy kicsit a szcientológiát (pár szót én is szólok róla), de legfőképpen saját hitedet. Ez utóbbi a nagyon fontos. Olvasd sokat a Szentírást, a Katekizmust, és más egyéb egyházi kiadványokat. Ha valamire nem tudsz felelni, akkor ne is felelj, hanem valld meg járatlanságodat, de hitedet is! Senki sem tudhat mindent, és ha valaki nem tudja valamire a választ, az még nem azt jelenti, hogy nincs rá válasz. Mond azt, hogy majd utánajársz a kérdésnek. Ezt akár itt is megteheted.

Ne beszélj lenézően a szcientológiáról. Ha barátod még az „egyházi ranglista” alján áll, azaz kezdő, akkor esetleg közöld vele, hogy vegye tekintetbe, hogy a szcientológia semmiképpen sem egyeztethető össze a kereszténységgel, nemcsak a katolicizmussal, hanem egyik keresztény irányzattal sem, ugyanis olyan keleti tanok vannak beépítve tanításukba, mint pl. a lélekvándorlástan, a személytelen Isten, az önistenítés, isteni tudat, stb. És ezek a tanítások szemben állnak az egész kereszténységgel. Ilyenkor talán van még arra remény, hogy visszalép. (Ugyanis sokszor úgy csalják lépre az embereket, hogy azt mondják nekik, hogy maradhatnak régi egyházuk hívei is.) Aki a szcientológia hitvallását magáévá teszi, az akkor szembehelyezkedik a Szentháromságos Egy Istennel, Jézus Krisztussal, a kinyilatkoztatással, és a kereszténységgel. Ezt alább ismertetem.

A Szcientológia Egyházának tagjának lenni hatalmas anyagi terhekkel is jár, és nagyon nehéz belőle kilépni! Minél jobban belebonyolódik, annál nehezebb. Ezt sem árt, ha tudja az illető.

Számításba vehető, hogy legtöbbször az lesz szcientológus, aki valamilyen testi, de legfőképp pszichés gondokkal (kisebbrendűségi érzés, félelem, szorongás, kommunikációs zavar, stb.) küzd, hiszen ezekre ígérik a gyógyulást. Ha ismered ezt az okot, akkor ezen az úton is tudsz neki segíteni.

De mindenekelőtt imádkozz barátodért, ehhez én is csatlakozom!

A másik kérdésedhez annyit, hogy az üdvösséget, az örök életet csakis egyedül Krisztus által érhetjük el. Az ember az Istennel való közösségre teremtetett, de a bűn által ettől elszakadt, aminek az ára a halál. A visszavezető út a bűnbocsánat, amit Krisztus kiérdemelt érettünk. Hogy hogyan csatlakozhatunk Krisztushoz, azt Ő maga mondta el nekünk, és ezt az utat, ezt a módot a Krisztus által alapított Egyház őrzi és tanítja immár 2000 éve.

A szcientológia egyike annak a több ezer (!) modern szektának és közösségnek, amelyek szinte egytől-egyig a 20. században keletkeztek, és amelyek mind-mind különböző utakat és módszereket javallnak az embernek, hogy az hogyan juthat el az üdvösségre. Ez az „üdvösség-piac” mindenkinek azt nyújtja, ami neki éppen megfelel. Azonban ha belegondolunk, hogy mi is maga az üdvösség, akkor rájöhetünk, hogy ez ennél jóval drágábbnak kell lennie...

és akkor néhány szó a szcientológiáról:

A Szcientológia Egyházát Ron Hubbard alapította 1954-ben, eléggé botrányos, és még büntetőjogilag is gyanús és beigazolódott körülmények között. Csoportjait többfelé betiltották, nagyon sok eljárás indult ellenük.

A fő művük, a Ron Hubbard által írt Dianetika. A szellemi egészség modern tudománya végül is egy pszichológiát és különböző keleti filozófiai iskolákat ötvöző elméletet fejteget, amellyel beáll a New Age-mozgalom fősodrába. Ebben a könyvben ismerteti Hubbard a szcientológia „hitvallását”, hogy hogyan válhat az ember „clear”-ré, azaz „tisztává”, ami a nyelvükön annyit tesz, hogy egy szuper intelligens, minden optimumot elérő, s minden lelki és testi betegségtől mentes „isteni” lénnyé válik. Ahhoz, hogy ez sikerüljön különböző kurzusokra, tanfolyamokra, „akadémiákra” kell járniuk, amelyeknek eléggé borsos áruk van…

A fiatal Lafayette Ronald Hubbard sci-fi íróként csinált karriert, majd nagy utazásokat tett szerte a világban. A II. világháborúban súlyos sebesülést szerzett és lábadozása során öntötte szavakba új pszichológiai teóriáját, amelyet aztán Dianetika A szellemi egészség modern tudománya címen adott közre 1950-ben.

1954-ben, hogy gondolatát vallási köntösbe burkolja (a vallásszabadság jogán könnyebben tudta a sokszor törvénybe ütköző tevékenységeit, módszereit folytatni) megalapítja a Szcientológia Egyházát. Könyve és egyháza világszerte terjedt, azonban Hubbard visszavonulttá és magányossá vált. Utolsó éveiben figyelmét leginkább a jachtja kötötte le. Eléggé szerencsétlenül halt meg 1986-ban.

Tanításaikból is leírok néhányat, amelyek összeegyeztethetetlenek a kereszténységgel:

Ők mondják: L. Ron Hubbard egy modern zseni volt, aki felfedte a választ az élet kérdéseire, és tisztázta múltunk, jelenünk és jövőnk létének titkait. Írásai és beszédei abszolút mérvadóak, különösen a Dianetika című könyve.

Mi mondjuk: A tudományos világ egésze elveti a szcientológia állításait, s annak sok összeegyeztethetetlen pontjait maga Hubbard is kénytelen volt elismerni (persze nem ő, hanem a tudomány téved). Garattini professzor többek között ezt írta róluk egy szakértői véleményében: „a Hubbard-féle Dianetics és Scientology rendszere nem definiálható másképp, csak mint nyilvánvaló bárgyúságok halmaza, felületes kuruzslás és silány értékű lelkizés...”. Ráadásul Hubbard teóriája nyíltan szembehelyezkedik a keresztény tanítással (még ha ezt sokszor nyíltan nem is mondják ki). Egy keresztény embernek egyedül az Egyház és az általa megőrzött isteni Kinyilatkoztatás, a Szentírás lehet tévedhetetlen alap a hitet illetően.

Ők mondják: Az emberek halhatatlan, isteni lények. Három dimenziót képeznek: lélek (thetan), szellem (a jelenlegi és korábbi életeink (!) összes múltbeli tapasztalata), és a test (a halandó és ideiglenes fizikai alkotóelem).

Mi mondjuk: Az ember természetileg Isten képére és hasonlatosságára teremtetett. De mindig is teremtmény marad, aki csak az isteni kegyelem által válhat Istennek részévé. Ezt ő maga semmiféle praktikával, semmiféle képességgel elérni nem tudja, hanem csakis Isten Kegyelme által.

Lényének két része van: test és lélek. A szellem attól függően, hogy mit értünk alatta, vagy a lélek egyik tulajdonsága, vagy a lélek szinonimája. A feltámadás által mindkettő halhatatlan lesz (a lélek már most az). A feltámadásról maga Jézus Krisztus feltámadása tanúskodik.

Nincsenek korábbi életeink, és továbbiak sem, hanem csak egyetlen egy, amivel el kell számolnunk majd az igazságos Bíró előtt.

A Szcientológia Egyházának nincs tiszta definíciója Isten természetéről vagy személyéről. A szcientológia irodalmában ritkán utalnak egy Legfőbb Lényre, „energiának”, illetve „végtelennek” nevezve. A Legfőbb Lény homályos, panteista terminusokkal van meghatározva, amely azt sugallja, hogy minden dolog Isten megnyilvánulása, azaz minden dolog maga az Istenség.

Ezzel szemben mi azt mondjuk, hogy Isten a világegyetem örökkévaló, végtelen és személyes Teremtője. Ő Lélek, azaz szellemi lény, aki különbözik a világtól és az örökkévalóságban három személyben él: Atya, Fiú és Szentlélek. Jézus Krisztusban Isten felfedte magát, és megadta az ember célját az üdvösségben, valamint az ide vezető utat: Jézus Krisztus „az út, az igazság, és az élet”.

Ők mondják: Az ún. engramok (emléknyomok) az ember „reaktív tudatában” raktározódnak, amelyek a korábbi életekből, a magzati korból és a kora gyermekkorból származnak, s ezek irányítják az embert. Valamint ezek akadályozzák meg az egyént abban, hogy a vele született istensége és tudata megvalósuljon egy boldog és teljes életben.

Mi mondjuk: Az emberiség problémája a bűn, ami az Isten és akarata elleni lázadásban vagy a közönyben születik, és ami egy Istentől elkülönült létet eredményez, mind ebben az életben, mind az öröklétben. Szabadulást csak a bűnök bocsánata révén szerezhetünk, amelynek lehetőségét Krisztus halála árán kaptuk meg a keresztségben és a bűnbocsánat szentségében.

Ők mondják: Az engramok eltávolítása a tudatból csak a dianetikus tanácsadás igencsak költséges folyamatán keresztül lehetséges. Ezt a folyamatot nevezik „auditálásnak”, amely magába foglalja az „E-méter” használatát, amely állítólag jelzi, amikor egy személy megtalál egy engramot, és segít a kliensnek eltávolítani azt a tudattalan, reaktív elméből, hogy sikeresen „clear”-ré váljon. Annak a személynek is, aki már elérte a „clear” állapotot, szüksége lehet további auditálásra, hogy eltávolítsa azokat az engramokat, amelyek a korábbi életeiből fenyegetik. Az auditálás folyamata több mint ezer dollárba kerül óránként! (ez az USA-ban lévő tarifa, hogy itt ez mennyi nem tudom, de nem lehet sokkal kevesebb).

Mi mondjuk: Az ember akkor szabadul meg kötöttségeitől, akkor válik tisztává, és Isten szeretett fiává, ha megszabadul bűnös kötelékeitől a bűnvallomásban, és életét Krisztusnak adja. Ehhez nem tanfolyamok kellenek, hanem Isten megbocsátó szeretete, aki egyszülött Fiát adta a világért, hogy aki hisz Benne, az örökké éljen. Ő az üdvösséget ajándékként nyújtja nekünk, pedig hatalmas ára volt, az Egyszülött Fiú halála. Ehhez a magunk részéről tenni nem tudunk, hanem csak hittel és szeretetvállalással csatlakozhatunk.

Ők mondják: „Mi, a Szcientológia Egyházának tagjai hisszük, hogy a Szellem -- Thetan -- felszabadítható, s egyedül ez a szellem gyógyíthatja, vagy mentheti meg a lelket és a testet.” Tehát a szellem önmagától szabadul fel az ún. „MEST” (matter, energy, space és time = anyag, energia, tér és idő) alól, azáltal, hogy az ember sok életén keresztül sok thetan reinkarnációt ismer meg, s így egy totális lelki tudatosságot érhet el, amely során eggyé válhat a végtelennel, azaz Istennel.

Mi mondjuk: Az ember csak akkor üdvözül, és nyeri el az Istenben való örök életet, ha azt Isten megadja neki. Önmagától megmarad puszta emberi léleknek, akármit is tesz. Ha azonban hittel csatlakozik Isten akaratához és az Ő szeretetének részesévé és hordozójává akar válni, akkor remélhet abban, hogy Isten irgalma és kegyelme megadja neki ezt a hihetetlen ajándékot.

üdvözlettel: Pozsonyi Gábor

(Fel)

A keresztény tömbök különbségei

Kérdés:
Mi a különbség a keresztény vallás különböző ágainak tanításai között? Különösen a római katolikus és a görög ortodox (nem a görög katolikusra gondolok)között.

A hitbeli különbségeket szeretném tudni, nem az egyház történelmit.
Köszönöm.

Válasz:
Kedves Kérdező!

A görög és szláv orthodoxiával kapcsolatban először is a hasonlóságokat szeretném kiemelni, s nem a különbségeket. Azaz, azokat a pontokat, amelyekben egység van az Orthodox és a Katolikus Egyház tanítása között.

Az orthodoxok ugyanúgy vallják mind a 7 szentséget, mint a katolikusok. Ezek a szentségek a Katolikus Egyház szerint is érvényesek. A Katolikus Egyház ezen kívül érvényesnek fogadja el az orthodoxok apostoli utódlását, tehát a pap- és a püspökszentelésüket. Eucharisztiájuk szintén érvényes, és ugyanúgy vallják Krisztus valós jelenlétét ebben, ahogy mi. A Mindenkor Szűz Mária és a szentek tisztelete az Orthodox Egyházban szintén jelen van, sőt talán nagyobb mértékben is. Ezeken kívül olyan csodálatos keresztény értékeket és sajátosságokat képviselnek, amelyeket ugyan a Katolikus Egyház is birtokol, de eme orthodox példák nélkül sokkal szegényebb lenne a kereszténység. Gondolok itt a Szent Hagyomány tiszteletteljes és féltő ápolására, a mély áhítattal teljes kontemplatív és monasztikus spiritualitásra, de legfőképpen az orthodox Liturgia csodálatos szentségére és szépségére, amely oly pompázatosan tükrözi a mennyei liturgiát, amelyet János apostol is leírt a Jelenések könyvében (vö. pl. 4,1-5,14; 7,9-12; 14,1-5).

Olyan alapvető különbségek, amelyek nem egyeztethetőek össze a Katolikus Egyház tanításával:

Az orthodoxia nem fogadja el a pápa egyházkormányzati, és tanítói elsőségét. A pápák iránt elismert, a kereszténység kezdeteitől megmutatkozó, és történetileg igazolható tekintélyt az Orthodox Egyház tiszteletbeli tekintélynek fogadja csak el, s nem ismeri el annak fennhatóságát az összes többi püspök és a helyi egyházak felett.

Az orthodoxok nem tartják szükségesnek egyháztanukban a külső egységet, így a legalább 17 helyi egyház (részben patriarkátus, részben nemzeti egyházak) felett nincs egy főhatalom (csak Jézus Krisztus láthatatlan fősége), amely hierarchikusan, egyházjogilag összekapcsolná ezeket, hanem mindnek külön önkormányzata, külön belső szabályzata, alkotmánya van. Ezek az ún. “autokefál” egyházak. Önállóságuk tehát csak egyházjogi és adminisztratív természetű, a dogmatikai, liturgikus és szentségi egységet ők is őrzik. Dogmatikai definíciót elvileg csak ezek közös, egyetemes zsinata hozhatna, azonban erre az egyházszakadás (Kr. u. 1054) óta nem volt példa. Ebből következik az is, hogy az orthodoxia csak az első 7 egyetemes zsinat határozatait fogadja el, a II. Nikaiai Zsinattal (Kr. u. 787) bezárólag, s azóta a többit nem.

A fentiből következik, hogy a dogmafejlődést (a hit megértésének és definiálhatóságának fejlődését) is elutasítják, pontosabban csak az Egyház első 8 évszázadában fogadják el, s utána nem tartják szükségesnek ezt, mivel szerintük az összes hitet érintő fontos kérdés tisztázva lett. Emiatt sok katolikus dogmát (azaz amit kötelezően vallani kell) nem tartanak dogmának, mint pl. Szűz Mária szeplőtelen fogantatását és mennybevételét, de ezeket az orthodoxok nagytöbbsége ugyanúgy vallja, mint a katolikusok. A purgatórium létét sem tartják dogmának, de ettől függetlenül ők is imádkoznak a halottakért. Mindent összevéve, a dogmafejlődés elutasítása miatt szakadt szét 1054-ben a Keleti és a Nyugati Egyház. A Filioque-kérdést, azaz azt a tanítást, miszerint a Szentlélek az Atyától „és a Fiútól” származik, s nem az Atyától egyedül (amellyel a Latin Egyház egészítette ki a Nikeai Hitvallást), a keletiek elutasították, és ez sajnálatos módon elegendő oknak bizonyult, hogy egy tartós szakadás jöjjön létre. A katolikusok szerint ez egy egyenesvonalú dogmafejlődés volt a szentháromságtani teológiában.

Különbség van ezen kívül a házasság szentségének felbonthatatlanságáról szóló tanításban is a két egyház között. A Katolikus Egyház az érvényes szentségi házasságot felbonthatatlannak tartja (vö. Mt 19,3-9; Mk 10,2-12; Lk 16,18; Róm 7,2-3; 1Kor 7,10; stb.), s nincs arra módja, hogy érvényesnek fogadjon el újabb házasságot, míg az orthodox egyház elismeri a 2. vagy a 3. házasság létrejöttét is (a többféleképp is érthető, ún. mátéi-kitételre hivatkozva: Mt 19,9).

A kereszténység másik nagy tömbjéről, a protestáns egyházakról nem lehetne ilyen felsorolást adni, ugyanis rengeteg felekezet alakult ki közöttük, s ahány felekezet, annyi különbség, mind dogmatikai, mind morális téren. Általánosságban annyit lehetne mondani, hogy mindegyik protestáns egyház elutasítja a pápai főséget, nagy többségük csak 2 szentséget (a keresztséget és az Eucharisztiát, „úrvacsorát”) ismer el, kisebb részük egyet sem. A Katolikus Egyház ezek közül csak a keresztséget ismeri el érvényesnek, az Eucharisztiájukat (végső soron a felszentelt papi hatalom hiánya végett) nem, és ide kapcsolódik az is, hogy nagy többségük csak szimbolikusan hiszi Jézus Krisztus valóságos jelenlétét. Elmondható az is, hogy elutasítják a szentek és Szűz Mária közbenjárását, az istentisztelet áldozati jellegét. Alapvetően a három „sola” (csak) különbsége is meghatározó, mint a Solus Christus, azaz, hogy csak Krisztus a közbenjáró, míg a Katolikus Egyház vallja, hogy Krisztus kegyelméből Mária, a szentek közössége, de minden hívő imája és tette közbenjárhat másokért; a Sola Scriptura, azaz hitük alapja csak a Szentírás, míg a katolikusok vallják, hogy a Szent Hagyomány is része ennek; valamint a Sola Fide, azaz, hogy csak a hit által üdvözülhetünk, míg a katolikus tanítás a hitből fakadó jócselekedeteket szükségességét is vallja.

Sok protestáns felekezet sajnos eljutott oda, hogy keresztény hitünk sarkalatos tételeit is elutasítja. Általában azokat a felekezeteket szoktuk kereszténynek nevezni, amelyek vallják a Nicea-Khalkédóni Hitvallást. Akik ezt vallják, azokat feltétlenül keresztény testvéreinknek kell tekintenünk, s ebből kifolyólag is törekednünk kell arra, hogy béke és megértés legyen közöttünk, s ennek jócselekedeteinkkel és pozitív hozzáállásunkkal kell eleget tennünk (vö. Gal 6,10), természetesen hitünk következetes megvallása mellett.

(Fel)