Akkor valamiképp
bemutatkoznék… A becses nevem Pozsonyi Gábor
Attila, egy egészen egyszerű laikus, aki ezen a honlapon is szeretné
megvallani
katolikus hitét. Néhány konkrét adatom: Hévízen élek, és itt is
dolgozom
egy szálloda éttermében mint felszolgáló. 32 éves vagyok, és
feleségemmel, Viktóriával, hosszú évek imádsága és böjtje után
megkaptuk azt a kegyelmet, hogy gyermekünk születhessen. 2005. december
9-én megszületett Anna, aki nevének megfelelően valóban „Isten
kegyelme”. A bemutatkozáshoz részemről mindig, szinte
elválaszthatatlanul hozzátartozik egy kis tanúságtétel is. Úgy gondolom
az ezt felölelő történet is van olyan fontos, és megemlítésre méltó,
mint az, hogy hova jártam iskolába, vagy hogy hány éves
vagyok. A történet a „szokásos”, voltam és léteztem, egyszer csak pedig
lettem, és élni kezdtem.
Amikor egyszer a rózsafüzér imádkozása közben átgondoltam az életemet
is, észrevettem, hogy mennyi párhuzamos vonás van az Örvendetes
Rózsafüzér sorai, amelyben Jézus születése és gyermekkora rajzolódik
ki, és az én kis újjászületésem között, hiszen
ahogy a történelemben közénk jött Isten Fia, a mi Urunk Jézus Krisztus,
úgy született meg bennem is Ő, az Úr. Ezért az Örvendetes szerkezetébe
foglaltan - természetesen minden komolyabb analógia nélkül -
megpróbálom elmesélni eddigi életemet:
„… Jézus, akit te, szent
Szűz, a Szentlélektől fogantál.”
1974 a születésem dátuma, mind a testi születésemé, mind a lelki
újjászületésemé, hiszen rögtön, ahogy megláttam a napvilágot, meg
is kereszteltek a
Katolikus Egyház szertartása szerint. A gyermekkorom eléggé zűrös volt,
sokat betegeskedtem (asthma), szüleim 7 éves koromban, hatalmas
csetepaték után elváltak. Ebből mindenki gondolhatja, hogy a vallás nem
igazán lett része életüknek. Hála a Jóistennek, hogy nagymamám igazi
katolikus keresztény, aki megtanította nekem és három évvel fiatalabb
öcsémnek a hit alapjait, az imádságokat, a liturgiát stb., hittanra is
beíratott minket, és a Szentmisére is sűrűn elvitt. Megtörténtek a
„szokásos dolgok” is: elvégeztem első gyónásomat, majd elsőáldozó
lettem, aztán megbérmálkoztam. Ám se a hittan, se az egyházi hitélet
nem ragadott magával, így el is távolodtam a vallástól, vagy inkább úgy
mondanám a mostani tapasztalataim alapján, hogy a vallás kapujától,
hiszen nem igazán léptem be a hit csodálatos világába, Jézus Krisztus
ölébe.
„… Jézus, akit te, szent
Szűz, Erzsébetet látogatván hordoztál.”
Visszagondolva kamaszkoromra, csodálattal veszem észre azt a feltétel
nélküli gondoskodást, és szeretetteljes ’navigálást’, amelyekben
részesített az Úr, annak ellenére, hogy hűtlen lettem Hozzá, és a pokol
legmélyebb bugyraival játszadoztam.
Nagyon fiatalon, kb. 16-17 éves koromban (sic!) az alkohol rabja
lettem. Elég jó tanuló voltam, de a szakközépiskolát otthagyva egy
kétéves pincér-tanfolyamot végeztem el. 19 éves voltam, mikor
megismerkedtem jelenlegi feleségemmel, aminek története egy egész
regényt tesz ki (mindent elsöprő szerelem - "lányrablás" /mármint
tőlem/ -- ukrán "maffia" - visszarablás - ellenséges fogadtatás - több
év
múlva révbe érés, stb.). 25 éves koromban, mikor már több munkahelyről
is kitettek az alkohol miatt, valamint megéreztem, hogy rosszul mennek
a dolgok, mind családomban (ideértve Vikit is, aki akkor még csak
barátnőm volt), mind önmagamban, elhatároztam, hogy leszokok az
italról. Aki nem volt hasonló helyzetben, annak még csak fogalma sem
lehet arról, hogy ehhez miféle hatalmas nagy elhatározás és erő kell.
Erőtlen jellememet számításba véve itt lépett be életembe közvetlenül
az Úr, és innentől kezdve, mondhatnám, hogy ’vállvetve’ küzdöttünk
megmaradásomért és újjászületésemért. Az első ital nélküli hét
rettenetes volt, nem mentem be elvonóra, hanem otthon vészeltem át a
delirium tremens-et. Elkezdtem mondogatni a Miatyánkot, pontosabban a
Miatyánk töredékeit, ugyanis már nem emlékeztem pontosan a szövegre. Rá
öt hónapra kórházba kerültem a gerincemmel, megmozdulni se tudtam (a
történet mélyéhez tartozik, hogy a kórház közvetlen szomszédságában van
az alkoholelvonó, amire az ablakból pont ráláttam). A főorvosnő
(specialista) azt mondta, hogy 99%, hogy gerincsérv, amelyet meg kell
operálni. Ekkor elkezdtem imádkozni (Vikivel együtt), hogy ne kelljen
kés alá feküdnöm. Elkezdtem jobban lenni, a fájdalmam is alábbhagyott,
majd az MR is kimutatta, hogy ’csak’ egy idegbecsípődés. Ekkor fogadtam
meg, hogy ezentúl minden este imádkozni fogok. Ezt be is tartottam.
„… Jézus, akit te, szent Szűz
a világra szültél.”
Egy-két hónap múlva, úgy 1999 novembere táján, csak úgy a kezembe
vettem feleségem ajándékba kapott Károli-féle Bibliáját, és elkezdtem
idézeteket kiírni Máté evangéliumából és Szent Pál leveleiből, és ekkor
történt meg az én valódi „Pál-fordulásom”. Az Úré lettem. Ezt
képtelenség leírni vagy kifejezni. Valahogy megértettem mindent. A
világ kitágult, vagy valami hasonló. Más színű lett. Éreztem, tudtam,
hogy Isten ott van velem, és hogy szeret. Minden gondolatomat, a nap
minden pillanatában, teljesen lefoglalta Isten. Mindenben, mindenhol Őt
láttam, Ő mosolygott rám. A szívem úgy kalapált, hogy szinte fájt, a
fejem zúgott, szédültem. Azt hiszem, a szerelem szó az, amivel le
lehetne írni ezt az érzést. Szerelmes lettem Istenbe. Mégis szomorú
voltam, akkor számomra megmagyarázhatatlanul. Az egyik éjjel, mikor
éppen egyedül voltam és imádkoztam, kitört belőlem a zokogás. Annyira
erős volt, hogy legalább egy óráig nem tudtam abbahagyni, és később is
újra és újra kitört rajtam. Éreztem, hogy valami hiányzik... Én
éreztem, hogy valami hiányzik.
„…Jézus, akit te, szent
Szűz, a templomban bemutattál.”
Tehát a semmi bűntől vissza nem riadó emberke egyszer csak meghalt.
Felébredtem, és lassan, a tündöklő fénytől pislogva, látni kezdtem.
Ettől fogva életem egy hatalmas fordulatot vett. Szakítottam mindennel,
ami visszaránthat előző életembe. Gyülekezetet indultam keresni.
Gyülekezetet, mert bár katolikusnak kereszteltek, a protestánsokhoz
húzott a szívem, azt gondoltam, hogy én csakis protestáns lehetek, csak
azt kell eldöntenem, hogy melyik felekezethez fogok járni. Nem igazán
szerettem a katolikusokat. A szokásos előítéletek, sztereotípiák,
prekoncepciók engem se győztek meg a katolikus vallás igazságáról.
Igazából semmit sem tudtam a vallásról, az egyházakról, sem Jézusról.
Amiket hittanórákon tanultam (ha egyáltalán megtanultam azokat), mind
elfelejtettem. Elkezdtem hát megismerkedni velük. A szabadidőm minden
percét, minden gondolatát erre fordítottam, megvettem egy csomó
könyvet, és csak olvastam és olvastam, és gondolkodtam Jézusról, a
kereszténységről, a történelemről és természetesen a Bibliáról. Én, a
lusta gyermek, akit soha semmi sem érdekelt... Valami ellenállhatatlan
vágy űzött, képtelen voltam szabadulni alóla. A Szentírás szinte mindig
a kezem ügyében volt, s amikor csak tehettem olvastam. És írtam.
Jegyzeteket készítettem, kimásoltam kézzel a Szentírás szinte összes
könyvét (a teljes Újszövetséget, valamint a prófétákat, és a
bölcsességi irodalmat) egyrészről, hogy memorizáljam, másrészről, hogy
a belőlük származó gondolataimat hozzáírjam. Teltek a hónapok, s
egyszer csak egy csodálatos, és hatalmas kép kezdett felsejleni a
szemem előtt: a Katolikus Egyház. Rengeteg apró kis jel segített ebben,
amelyek egyre jobban összeálltak. Kezdett felsejleni a látható mögött a
láthatatlan. Megértettem az Egyház tanítását, rendre beigazolódtak a
dogmák, míg az ellenvetések összeomlottak. Mind a lelkemben, mind az
értelmemben, s mind a Bibliában. Az érvek, amik elkezdtek meggyőzni
erről többrétegűek, és inkább csak sejtések voltak: a csak a hit általi
megigazulásnak ellentmond a Biblia; Péter különleges szerepe; a
zsinatok szükségessége; a protestantizmus gyűlölete és hamis, álságos
vádaskodása a katolikus Egyház ellen, mint pl. az Antikrisztus vád
helytelensége; az egyetlen és tévedhetetlen Egyház szükségessége; a
házasság felbonthatatlansága; az a számomra elképzelhetetlen dolog,
hogy az igaz Egyház egy lázadásból nő ki, és hamissá deklarál 1500
évet; és még több más hasonló dolog kavargott a fejemben
össze-vissza. Állandóan érveket gyártottam a katolicizmus ellen, de
állandóan meg is találtam rá a választ, nem másból, mint a Bibliából. A
fény is, amelyet szintén kerestem ott volt mindenütt. Az apácák
szemeiben, a szerzetesek mosolyában, a papok kegyes méltóságában, az
öreg nénikében, ki csendben imádkozott az Oltáriszentség előtt.
Felvillant előttem nagymamám, amint a cserépkályha mellett rózsafüzért
imádkozott. Ez a fény ott ragyog a szentek hosszú sorában, a
történelemben stb. stb. stb.
Tudtam, hogy döntenem kell, és döntöttem is. 2001 novemberében ismét
"megtértem". Meggyóntam és megáldoztam… szinte ugyanolyan érzésekkel,
mint amelyet első megtérésemkor tapasztaltam. Innentől kezdve vagyok
biztos abban, hogy nem döntöttem rosszul, s innentől kezdve csakis
örömöm volt az Úrban.
„…Jézus, akit te, szent Szűz,
a templomban megtaláltál.”
Ekkortól bekapcsolódtam az egyházi életbe, és ekkortól hitem, és az Ő
Egyházában való bizalmam egyre csak erősödik. 2002 februárjában
feleségül vettem Viktóriát, aki közben bekapcsolódott az Út keresésébe,
majd járásába is. 2003-ban Viki be is iratkozott a Győri
Hittudományi Főiskola szombathelyi levelező tagozatára, hittanár
szakra. Én sajnos nem tudtam főiskolára menni érettségi híján, így
elkezdtem egy esti gimnáziumot, hogy tovább tudjak tanulni,
természetesen valamelyik hittudományi főiskolán vagy egyetemen. A hit,
a tanítás iránti érdeklődésem azonban semmit sem csappant, így a
tanulást elkezdtem „magánúton”. Igyekeztem minden fontosabb könyvet
megvenni, és elolvasni, így végül is a főiskolai 4 éves tananyagon már
túl vagyok.
2002-től folyamatosan készítettem a Katolikus Egyház védelméhez
jegyzeteket, inkább csak magam számára, amit elsősorban néhány
internetes fórumon (főként a Virtuális Plébánián) hasznosítottam.
Amikor a számítógépes ismereteim elkezdtek bővülni, kezdtem el azon
álmodozni, hogy létre kellene hozni egy magyar nyelvű hitvédelmi
honlapot, a rengeteg amerikai, ill. más példákhoz hasonlóan. Egy
barátom adta meg a kezdő lökést, hogy ennek neki is álljak, kb. másfél
évvel ezelőtt. Ennek eredménye látható a
www.depositum.hu oldalon. Egyelőre
ennyire futotta. A további sorsáról döntsön az Úr!
Isten kegyelméből!
Pozsonyi Gábor Attila
2006. 07. 30.
