www.depositum.hu - Katolikus Hitvédelem

Rendezte: Liliana Cavani
Forgatókönyvírók: Liliana Cavani, Roberta Mazzoni (állítólag Hermann Hesse könyve alapján, de erre nincs hiteles forrás)
Filmzene: Vangelis

Díjak: A Cannes-i filmfesztiválon Arany Pálma-jelölés; David di Donatello – díj (a legjobb jelmeztervezés: Danilo Donati); A Filmes újságírók Olasz Nemzeti Szindikátusának Ezüst Szalagja (legjobb díszlettervezés: Danilo Donati; a legjobb mellékszereplő: Fabio Bussotti)

Mickey Rourke	Ferenc
Helena Bonham Carter	Klára
Mario Adorf	Ugolino Di Segni
Gerolamo Alchieri	inkvizitor
Domiziano Arcangeli	Abelardo
Peter Berling	Guido, Assisi püspöke
Paolo Bonacelli	Pietro Bernardone
Paco Reconti	Rufino
Hanns Zischler	III. Ince pápa
Fabio Bussotti	Leó

Tekintettel arra, hogy az Assisi Szent Ferenc nemrég jelent meg DVD-n a magyar piacon (2007, Etalon Kft.), és eddig mindenfelé csak jó kritikákat kapott a katolikus újságokban illetve portálokon, fontosnak éreztem, hogy a magam véleményét is megosszam, ami természetesen nem egyedül az enyém. Ha egyetértenék azzal, hogy a film jó, és ajánlható a katolikus vallású híveknek, akkor nem lenne szükség erre, de mivel éppen hogy ellenkezőleg, a filmet rossznak, sőt pocséknak, és ráadásul káros, romboló hatásúnak látom, tisztelettel meghajolva a biztosan jó szándékú kritikusok előtt, megosztanám velük kételyeimet és ellenérzéseimet, amelyekhez Steven D. Greydanus, a National Catholic Register ismert kritikusának cikkét vettem vezérfonalul.

Kezdjük ott, hogy Szent Ferenc alakja mindig mélységes tiszteletet, de még nagyobb értetlenséget vált ki a modern lélekben. Chesterton a szentről szóló kitűnő kis karcolatában tárgyalja azokat a nehézségeket, amelyek abban rejlenek, hogy a modern szemléletmódból próbáljuk meg feldolgozni vagy lefesteni ezt a leghősiesebb és legmeghökkentőbb szentet, és ebben három módot körvonalaz – amelyből kettőt elvet –, hogy hogyan is szoktak ehhez nekilátni.

Az első mód, mondja Chesterton, hogy úgy festik le Ferencet, mint aki „egy alak a szekularizmus történetében, és a társadalmi erények modellje”, viszont figyelmen kívül hagyják vagy lekicsinylik Ferenc megalkuvást nem ismerő aszketikus és tekintélyelvű vallásos gyakorlatát és hitét. Ez a megközelítés, mondja Chesterton, Ferenc vallásellenes rajongóinak (pl. Renan vagy Matthew Arnold) jellemvonása, és így ugyanolyanná válik, mintha valaki Nelson életét próbálná meg úgy megírni, hogy közben említést sem tesz az északi sarkról.

Chesterton szerint a szent lefestésének egy másik módja az „ellentétes szélsőségbe” csap át azzal, hogy teljesen Ferenc vallásosságára fókuszál, méghozzá „kihívóan áhítatos” módon, mondjuk az első ferencesek összes „teológiai rajongásával”. A baj itt természetesen csak az, hogy egy ilyen megközelítés egyáltalán nem befogadóképes a mai világ számára, és a mai közönség legtöbbjét ez a számára érthetetlen odaadás nem érdekli. (Chesterton nem ad példát erre a szélsőségre, de ilyesmit láthatunk Leonardo Difilippis mostanában készült Thérèse című filmjében.)

A harmadik mód az, amelyre Chesterton is törekedett, hogy „beleéli magát egy hétköznapi modern kívülálló és érdeklődő helyzetébe”, aki az igazi Ferencet egyszerre tarja csodálatra méltónak és érthetetlennek, és azzal kezdi, hogy megvizsgálja, hogy mi is a csodálatra méltó benne, de azzal a vizsgálattal is folytatja, hogy megpróbálja megérteni azt, ami Ferencben számára érthetetlen.

Némileg fejtörést okoz, hogy Liliana Cavani Assisi Szent Ferencét nem lehet Chesterton három megközelítési módjának egyikébe sem besorolni, pontosabban, a rendezőnő megközelítése a két baklövést kombinálja, de az erényekből nem merít semmit. Így az ő Ference végső soron se vonzó nem lett, se érthető; nem is különösebben vidám, de nem is magába forduló; nem is egy természetétől fogva őrült ifjú, de nem is Isten szerelmese. Van ugyan néhány megszokott téma: például Ferenc törődése a szegényekkel és a leprásokkal. Azonban semmiféle olyan személyes érzés nincs a filmben, amely bárkit is arra késztetne, hogy jobban megismerje őt, vagy esetleg elmerüljön a ferences misztériumban, az élet és a hit egy új és káprázatos megközelítésében.

Lehet, hogy inkább azt kellene mondani, hogy Cavani úgy vágta el a gordiuszi csomót, hogy úgy festette le Ferencet, hogy végső soron sehogy se festette le, és inkább elmesélt egy azonos nevű, de egy teljesen más emberről szóló történetet, akinek élete ugyan magán viseli a történelem és a hagiográfia Ferencének néhány különös párhuzamát, viszont jelleme, természete és viselkedése teljesen felismerhetetlen Szent Ferenc portréi közül. Ebben Cavani filmje talán nagyban hasonlít egy csaknem egyidejűleg megjelent, messze közismertebb filmhez, amely egy sokkal jelentősebb személyről szólt: Scorsese Krisztus utolsó megkísértéséhez, amelyet egy évvel korábban hoztak forgalomba, mint ezt az Assisi Szent Ferencet.

Az is fejtörést okoz, hogy Cavani érdeklődése a szent iránt több mint egy múló szeszély. Ez az Assisi Szent Ferenc (Francesco) már a második filmje, amit az assisi Poverellonak szentel, ugyanis 1966-ban Francesco d’Assisi (magyar címe szintén Assisi Szent Ferenc) címmel már készített egy filmet. Mindkét film forgatókönyvét maga Cavani írta, és mindegyik esetben közreműködött egy másik íróval. (A Francesco-ról széles körben azt állítják, hogy az egy Hermann Hesse regényen alapul, azonban a film stáblistája semmi említést sem tesz Hesséről, és idáig képtelen voltam megbizonyosodni arról, hogy Hesse írt-e regényt valaha a szentről. Hesse esszét többet is szentelt Ferencnek, és egyik regényének főhőse (Peter Camenzind) hasonló módon próbált élni, mint Ferenc, és olyan változó eredményekkel, mint Cavani filmjének főhőse. Tehát, ha a szimatom nem csal, akkor lehet, hogy Cavani egyszerűen Peter Camenzind személyiségét ültette be Szent Ferenc alakjába, és tette ezzel őt egy hétköznapi, átlagos emberré.)

Mi az oka annak, hogy Cavaninak egy olyan Ferencet sikerült megteremtenie, aki sem a szekuláris erények hőse nem lett - ami általában vonzó -, se a lelki erények bajnoka - ami esetleg lehangoló? Miért tette a főhősét úgy lehangolóvá, hogy közben nem is a vallásos lélek birodalmában élt, és miért tette úgy világiassá, hogy eközben nem tette őt vonzóvá?

Milyen titokzatos folyamat által alakult át ez a vibráló emberi zsarátnok, ez a kiszámíthatatlan, ugrásra kész, kiáltó zelóta egy szégyenlős, levert, és önmarcangoló senkivé, akit a sóhajtozó, és félénken vigyorgó Mickey Rourke játékában láthatunk? Miféle kreatív félreértelmezésnek az eredménye, hogy a természeti és természetfeletti rendek legékesszólóbb és leglángolóbb költőjéből egy kuka és habogó ember lett?

Még ha semmibe is vesszük Szent Ferenc történetét és legendairodalmát, és Cavani teremtményét valami filmes kuriózumnak tekintjük, akkor tanulmánya miért nem nyújt legalább valami pszichológiai meglátást, vagy vallási ihletet, vagy valami korabeli hitelességet, esetleg modern vonatkoztatást? Milyen ok kell ahhoz, hogy valaki készítsen két filmet egy személyről, aki aztán olyan érdekes se lett, hogy nem éri meg vele eltölteni két órát se?

Vegyük azt a nevezetes jelenetet, amelyben Ferencet a helyi püspök elé viszi a felháborodott atyja, Pietro Bernardone (Paolo Bonacelli), mivel a szent eladományozta apjának javait a szegényeknek, és ruháit levetve, azokat a megdöbbent apja elé dobta. Ezzel valójában azt jelképezte, hogy lemondott minden igényéről és kötöttségéről azon ember felé, aki őt nemzette, és új ruhát a püspöktől kap, az Egyház képviselőjétől. Úgy játssza el Cavani rendezése alatt Rourke a nevető tömeg előtt a ruháival a szeméremtestét éppen, hogy csak eltakaró zavart Ferencet, hogy a lélegzetelállítóan drámai helyzet helyett egy megbántott kisfiú összes megrázkódtatását és drámáját viszi a színre, aki éppen ahhoz vette a bátorságot, hogy lehúzta az alsónadrágját a lányok előtt.

Aztán van egy olyan epizód, amelyben Ferenc meztelenül hempereg a hóban (a film teljes egészében mutatja a meztelenséget, ami önmagában véve nincs ellentétben Ferenc életének egyes beszámolóival, mindazonáltal ritkán festik le ezt a szabadság és az ártatlanság szellemében, miként az a hagyományos beszámolókban megjelenik). A hagyományos történet úgy szól, hogy Ferenc azért hempereg a hóban, hogy így feleljen meg arra az ördögi kísértésre, hogy nősüljön meg, és legyenek gyerekei. Ferenc azzal gúnyolja ki az ördögöt, hogy egy halom havat mutat fel, hogy van neki „felesége” és „gyermeke”. Ezzel a megnyilatkozással tehát megfutamítja az ördögöt, és Ferenc győzedelmeskedik a kísértés fölött.

A filmben ezt az eseményt teljesen átváltoztatták egy bizarr, kéjvágyó jelenetté, amely csaknem azt sugallja, hogy maga a hempergőzés a hóban volt a kísértés tárgya, s nem az azzal való harc eszköze. Az epizódban a leghalványabb utalás sincs arra, hogy Ferencet a levetkőzés és a hóba ugrás előtt érte a kísértés, és a nyögései, amellyel összeszedi a havat a szeméremteste fölé, szándékosan kétértelműnek tűnik.

Azt a benyomást, hogy Cavani főhőse valójában szeretkezik a hóval, kiemeli az a magyarázat is, amit a két közeledő testvérnek ad: gesztikulálva az oszlop felé, amelyet a hóból csinált, ezt mondja: „Ez az én feleségem. Az a kicsi pedig a fiam. Kísértést szenvedtem. Bocsássatok meg.” A kísértés feletti győzelem helyett, Ferenc bocsánatot kér, hogy látszólag engedett a kísértésnek a maszturbáció által. (Itt szemmel látható a hasonlatosság a Krisztus utolsó megkísértésével).

A film kritikusai gyakran hivatkoznak a keménykötésű Roarke szereposztására is, mint ami súlyos tévedés volt, ezzel szemben a film szószólói ambiciózusan értékeket próbáltak találni a nem megszokott szereposztásban. Azzal érvelnek, hogy a szentség mindenkinek elérhető, és ezért mindenkiből lehet szent. A probléma Roarke-kal azonban nem a félszeg, tetovált image-ével kezdődik, amit önkéntelenül is hozzágondol az ember, hanem a tagbaszakadt, izmos testalkatával, amellyel szembetűnő módon eltér a történelmi Ferenc jól ismert törékeny termetétől. (Az olasz színész, Paco Reconti, aki Rufino testvért játssza, sokkal jobb választás lett volna a főszerepre, mint Rourke.) Abban is bizonytalan vagyok, hogy miért nincs se Ferencnek, se követőinek tonzúrája, illetve Klára (Helena Bonham Carter) miért jár a film legnagyobb részében fedetlen fejjel, ahelyett, hogy hordaná a fekete fejkötőt, s miért úgy van feltüntetve, miért kezelik úgy őt, mintha egy az egyben a barátok közé tartozna. (Klára különleges státusának Ferenc követői között sokkal jellemzőbb ferences leírásához, és minden egyébhez lásd Rosselini kitűnő filmjét: Szent Ferenc, Isten követe.)

Mindazonáltal egyetlen epizód sincs furcsábban újraértelmezve, mint Ferenc megtérése. Ezt úgy festi le a film, mint ami egy betiltott, nemzeti nyelvre lefordított evangélium hatására történt volna, ráterelve a szót arra, hogy az ilyen fordításokat állítólagos egyházi tilalom sújtotta, aminek üldözése azonban soha sem volt ennyire súlyos. Valójában az Egyház csak az eretnekek által önkényesen lefordított bibliakiadások olvasását tiltotta. Nemzeti nyelven számos engedélyezett bibliafordítás létezett. A valóságban Ferenc valóban egy evangéliumos könyvben találta meg első inspirációit – azonban az evangéliumos könyv a Szent Miklós templom oltárán volt Assisiben. Minden bizonnyal oda volt láncolva a biztonság kedvéért, ami egy középkori szokás volt.)

Ezek a bizarr kuriozitások a film vége felé egy különösen bizarr jelenetbe torkollanak, ahol Ferenc és Leó testvér (Fabio Bussotti) Ferenc regulájának egy írott változatát akarták elvinni III. Ince pápának, aki korábban már jóváhagyta a szabályzat szóbeli változatát. A pápa, ahogy mondják is a filmben, egy nappal korábban meghalt. De ami azt illeti, nem csak hogy halva találják a pápát, hanem ráadásul a földön fekve a ravatal mellett, fehéren és mereven, mint egy áruházi próbabábu, és az egyik karomszerű fehér kezét a melle fölé emeli.

Miért fekszik a pápa holtteste a földön? Ki tudja? A film már megállapította, hogy a pápa halála ismert volt, tehát nem csak Ferenc és Leó volt az, aki felfedezhette volna őt. Ki hagyta a halott pápát a földön feküdni? Talán leesett a ravatalról valahogyan? Vagy lelökték?

Mindenesetre Ferenc és Leó felemelik a holttestet és elhelyezik a ravatalon. Ekkor Ferenc belesuttog valamit a halott fülébe, és utasítja Leót, hogy adja oda az írott regulát a halott pápának. „Azt gondolod, hogy csak azért mert halott, nem tud olvasni?” – kérdezi Ferenc. Ha Leó helyében lettem volna, akkor így feleltem volna: „Lehet, hogy tud, de akkor miért kell neki odaadni? és mégha tud is olvasni, most már jóváhagyni nemigen tudja, nem?”

Ez most valós történetként értendő? Vagy valami teológiai mondanivaló? Pszichológiai karakterfejlődés? Költői szimbolizmus? Ki tudja?

A Krisztus utolsó megkísértésével való futó összevetés ellenére Cavani filmje nem vont magára túl nagy figyelmet, és végül is, ahol figyelembe vették, az teljesen aránytalan a jelentőségéhez viszonyítva. A figyelem oka az, hogy a Francesco egyike annak a 15 filmnek, amely felkerült a Vatikán film-toplistájára a „Vallás” kategóriában.

Mint vonatkozási pont, mely tekintettel volt a gondolkodó és jól informált katolikusok véleményeire a világ filmjeire vonatkozóan, a Vatikán filmlistája egy kitűnő forrás, azonban se nem tévedhetetlen, se nem ellentmondást nem tűrő. A vélemények jogosan eltérhetnek ezekben az ügyekben, és a gondolkodó és jól informált katolikus vélemény figyelembe veheti, hogy a Francesco beleszámítása a legszembeszökőbb jele a lista tévedhetőségének.

[Számos férfi meztelenség; néhány harctéri erőszak és vérontás; az egyházi bíráskodás durván félrevezető ábrázolása.]

(Fel)

Assisi Szent Ferenc

(Francesco, 1989)