Amerikai szépség (1999)

[Filmajánló főoldal]

SPOILEREK!!!

Diszfunkcionális családok

Régen, az 50-es években, a - főként amerikai - filmvásznakon a családi kép a kötelességtudó apáról, a tökéletes anyáról és a boldog gyermekekről szólt. Ez a kép volt az elfogadott még a vígjátéksorozatokban is, amelyek mind azt tanították, hogy mindenféle feszültség könnyen megoldható 30 perc alatt.
Persze a valóság ennél sokkal bonyolultabb, sokkal frusztráltabb, sokkal nehezebb. Ezért természetes következménynek vehetjük azt, hogy a sötétebb, "valóságosabb", és cinikusabb formájú portrék ideje is eljön. Ezek a "dekonstrukciók" a 80-as, 90-es években aztán fel is dúlták a "hagyományos" családi udvart. Szinte lelkesen tömték le a torkunkba a keserű és csúf igazságot. Azért világítottak a megtörtségre, a sötét titkokra, a csendes szenvedésre, a pusztító vágyakra, hogy megértessék: a tökéletes család képe hazugság; a hitet, a reményt és a szeretetet sokkal nehezebb elérni és megvalósítani.

Sam Mendes filmje is egy ilyen film. Egy diszfunkcionális családot mutat be, ahol a boldog és szép napok már régen elmúltak. Az apa kiábrándult és depressziós, egy vigyorgó, de savanyú balfácán. Az anya kiégett a karrierista vágyaitól. A lányuk magányos, elveszett, elhanyagolt. Tudja, hogy nincs kire támaszkodnia, nincs előtte példakép. Aztán lassan feltárulnak a hazugságok, a bűnök, a félelmek és a gyűlölet érzései is. De mialatt lefejti a film erről a rákfenéről a bőrt, megadja minderre a lehetséges reakciókat is. Mit is tehetünk? Lehetünk dühösek, vagy fellázadhatunk. Vagy kiábrándulhatunk mindenből. Vagy pedig, megláthatjuk a tövisek között a rózsákat, a megtörtségben a szépséget, és a saját szépségünkkel, bájunkkal és ékességeinkkel adunk választ a rosszra.
Gyönyörűen hangzik, ugye?
Csakhogy az Amerikai szépség - feltételezem, a jó szándék ellenére - hasonló, sőt rosszabb hazugságokba ringat, mint ami ellen lázad. Tehát fogadjuk meg most a film saját tanácsát:

Nézzük meg közelebbről!

Nos, ha jól értelmeztem a filmet, akkor itt szó sincs erkölcsről (jó vs. rossz), hanem inkább esztétikáról (szép vs. rút). Az erkölcsi relativizmus korában (amelynek pro és kontra érveiről egy hosszabb értekezés már megtalálható ezen a honlapon) az erkölcsi normatívák ideje lejárt. Mivel tagadják mind a jó, mind a rossz abszolútumát, viszont totális anarchiába se akarnak sokan kerülni, más vezérelvet keresnek a nehéz és megosztó morál helyett. Erre a feladatra kitűnően alkalmas a bár szintén relatív, de kevésbé önkorlátozó, áldozatokat kívánó és kevésbé "elnyomó" szépség fogalma. A filmben a világ szépségét nem látják a karakterek, és ez vezet el a problémáik gyökeréhez, így Lester, a felesége és a szeretője, a lányuk, Ricky apja, de még Angela problémáihoz is. Aztán Lester ez utóbbi kislányban látja meg a szépséget, ami belőle és mindenki másban körülötte, hiányzik.

Nincs olyan ember, aki ne érezne együtt a kiábrándult, megkeseredett, és megtört Lesterrel. A munkája felemészti, a felesége nem törődik vele, a társadalmi és magánélete a béka feneke alatt. Emiatt természetes, hogy szurkolni kezdünk neki, amikor meglát egy kiutat ebből a pokolból. A halott feltámad. És mindenki tapsol és ujjong. A közvetett csodatevő Lester szabadelvű szomszédja - Ricky -, aki élvezi az életet, mindent könnyedén vesz, és még a munkáját is szereti. Lester ezen megdöbben. Hát lehet így is élni? Van ilyen megvalósítható, gondtalan, örömteli élet is? Ilyen közel lenne a boldogsághoz? Csak egy vékony fal választaná el mindettől? Lester tehát úgy dönt, hogy követni kezdi ezt a mestert; felkel és járni kezd.

Lester "feltámadásának" első jele egy kamaszlány iránti erotikus szenvedélye. Hogy ez beteljesülhessen, megpróbál olyan "menővé" válni, mint Ricky: füvezni kezd, a túl felelősségteljes munkáját otthagyja, sportkocsit vesz, edzeni kezdi a testét. Miként Watanabe az Ikiruban, visszanyeri fiatalságát, csakhogy Lester egy másik utat választ. Míg Watanabe arra jön rá, hogy az öröm forrása az alázat és a szolgálat, addig az Amerikai szépség egy másik következtetésre vezet el minket. Lestert úgy tűnik, egyáltalán nem zavarja, hogy férjként és apaként felelőtlenül cselekszik. És ugyanígy Lester feleségét sem zavarja, hogy feleségként és anyaként így tesz. Mindenki olyan álmokat kerget, hogy majd megtalálja a boldogságot, ám eközben megszegik az ígéreteiket, elárulják a családjukat, és nagy ívben tesznek rá, hogy más mit gondol. Az ember várja, hogy majd a karakterek meglátják, hogy a boldogtalanságra lehet adni jó és rossz válaszokat is, ahogy pl. Ang Lee Jégviharában. De az Amerikai szépség nem így végződik.

Az az út, amelyre Lester lépett, a film szerint is járhatatlan. Nem megy el odáig, hogy pl. szentesítené ennek a kapcsolatnak a beteljesedését: egy középkorú apa és egy tinédzser lány szexuális kapcsolata talán túl egyértelműen kielégíthetetlen és lealacsonyító lenne mindkét fél számára? Ahogy Lester mind közelebb és közelebb ér Angelához, hirtelen mintha egy erkölcsi abszolútumot ismerne el: Lester ellenáll az önző kísértésének, és visszafogja magát, hogy nehogy egy olyan dolgot tegyenek, amit később majd megbánnak. Csakhogy épp ezután válik világossá, hogy itt valami más történt, s hogy Lester mekkora tévedésben van. Ugyanis Lester nem azért utasítja el Angelát, mert végül rájött, hogy egy középkorú férfi nem enyeleghet egy tizenéves kislánnyal, hanem azért, mert kiderült, hogy Angela valójában nem az a tapasztalt szexbomba, aminek mutatta magát, főként Lester fantáziájában: ő valójában egy félénk kis szűzlány. A film koncepcióját figyelembe véve bizonyos vagyok abban, hogy, ha Angela csakugyan olyan készséges és rámenős lett volna, mint ahogy azt Lester elképzelte, akkor a történet egészen más irányt vett volna.
Amikor Lester elfordul Angelától, és a lányt elönti a szégyen, akkor a férfi átkarolja, és ezekkel az irtózatos szavakkal vigasztalja: "Semmit sem kell megbánnod." (A magyar szinkronban valahogy így: "Nincs miért sajnálkoznod."). Az Amerikai szépségben tehát azt tanítják meg a szereplők, hogy hogyan kell tagadni a felelősséget, hogyan kell önmagunkat feloldozni a bűnök alól, és hogyan kell vállat vonni a hibáink felett. Vagyis nem ismerni el, hogy tévedtek, hogy rossz útra tértek, hogy betegek.
Pedig ahhoz, hogy meggyógyulhassunk egy betegségből, hogy kimásszunk egy csődből, vagy túljussunk egy gyenge pontunkon, legelőször is meg kell nevezni a problémát. A meggyógyult alkoholisták - mint én - tudnának erről beszélni. Egy beteg ember nem fogja őszintén mosolyogva azt mondani, hogy "Remekül vagyok. Minden rendben van.", akármit is képzel be magának. Szembe kell szállni a problémákkal, amik a betegséget okozták. Ha elkaptunk egy fertőzést, nem eltitkolni kell, hanem elmenni az orvoshoz. Elmondani az igazságot, és el kell pusztítanunk a bacilusokat. Ha családi problémánk van, akkor - bármilyen kemény és nehéz is - rendbe kell tennünk a családi kapcsolatokat, beismerni a bűneinket, bocsánatot kérni és kibékíteni a feleségünket, s majd EZUTÁN újrakezdeni az életet. Angela és Lester olyan dolgoktól akarnak megszabadulni, amiktől tényleg érdemes. De ezt úgy teszik, hogy közben letagadják magát a problémát, megszöknek a felelősségek alól, és úgy cselekszenek, mint egy nemtörődöm kisgyerek, egy felelőtlen kamasz. Kárt okoznak másoknak, és, ha képesek lennének meglátni az igazságot, saját maguknak is. Sajnálnunk kell, meg kell bánnunk a dolgot, ha észrevesszük, hogy felelőtlenek voltunk. Mindig hallgatnunk kell a lelkiismeretünkre. Ezt még Tücsök Tihamér is tudta.

A film persze egy bizonyos pontig kritizálja is Lestert, de végeredményben sokkal inkább magasztalja őt. Mondhatnánk, hogy Lester végzetes sorsát saját magának köszönheti amiatt, hogy minden közreműködést (beleértve a társadalmat, a házasságát, a családját, a munkahelyét) szándékosan elutasított és elvágott. Ezért vált az élete aztán olyan üressé. Csakhogy a film egyértelműen alátámasztja, hogy Lester magatartása, viselkedése, amellyel elutasította a polgárias amerikai külvárosi életet, indokolt és érthető volt. A filmben semmi jele sincs annak, hogy a társadalom, a házasság, család, stb. akár hozzá is segíthet ahhoz, hogy értékes célokat érhessünk el. Ehelyett ezek a "kötöttségek", kötelességek mind álszenteskedő csapdaként funkcionálnak, amit ésszerű és jogos kikerülni, és félrerúgni.

A film tehát valójában - az általa vélt - középszerű, "kispolgári", konzervatív, konvencióktól sújtott lét elembertelenítő kilátásai elleni lázadást mutat be, a társadalmi szerződés számára kibírhatatlanul elnyomóvá vált tételeinek az elutasítását. (A liberális szociálpszichológia szerint ez egy "egészséges" válasz.)

Mik is azok a dolgok, amik tűrhetetlen nehézséget okoztak Lester számára? Pontosan miféle világ ellen is lázad fel? Először is a munka, aztán persze a család (azt nem mutatja be a film, hogy pontosan hol és hogyan is történt pl. a törés férj és feleség között). Mivel Lester karakterébe nem fért bele az összes elnyomó tényező, ezért a film bedobja Fitts, Ricky apjának karikatúráját. A drogellenes, nácikkal szimpatizáló, homofób, képmutató, elfojtott szexuális zavarokkal küzdő katona egészíti ki Lester világát.

A filmkészítők értékrendszerét Ricky testesíti meg, a poétalelkű drogdíler. A szépség evangéliumát hirdető, megvilágosodott filozófus-próféta és nietzcheiánus superman, aki abszolút független, "szabad" mindattól, amitől Lester megszabadulna. Ő még Angela felszínességén és ürességén is átlát (Lesterrel ellentétben), és Lester lányát szemeli ki magának, aki a mese egyetlen viszonylag normális szereplője. (Jellemző, hogy "normális", nem teljesen groteszk, hibátlanul működő "család" is csak egy van a filmben: az a homoszexuális pár, akiken Fitts - elég fárasztó és gyenge szavakat adva szájába - gúnyolódik.). Csak Jane érzi, hogy szüksége lenne valamiféle rendre, struktúrákra az életében, de erre - a filmben - semmi esélye. Se apja, se Ricky nem képes ezt megadni neki. Az apja egy "szörnyeteg", ám Ricky se jelent neki biztatóbb jövőt.

Ricky és Jane a film utolsó jelenetsorában, amikor Lestert megölik, egymás mellett áll. Ricky hűen filozófiájához a legjobb barátjának, és barátnője apjának szétlőtt fejében nem a szörnyűséget látja, hanem a "szépséget". Lehet, hogy valaki találhat valami szépséget egy ilyen szemüvegben ebben is. De amikor egy ember első reakciója egy jó barátjának a véres holttestére az, hogy mosolyogni kezd és felsóhajt a "szépségén"... akkor itt valami iszonyatos dolog zajlik le a srácban. A szépség és a szörny antitézise. Egy igazi szörnyeteg.
A bánat és az elborzadás ugyanis természetes és teljesen helyénvaló reakció a rosszra. Ahogy a fájdalom "Isten megafonja", miként azt C.S. Lewis írta, hogy szóljon nekünk, ha valami rossz, úgy az elborzadás a megerősítése annak, hogy valami visszataszító, gyalázatos, utálatos dolog történt.
Az elborzadás és a kétségbeesés két különböző dolog. Amikor elborzadunk, akkor ezzel megerősítjük azt, hogy valami rossz. Amikor kétségbeesünk, akkor pedig a megszabadulás minden reményéről mondunk le. Az elborzadásból el kell indulnunk a felé a remény felé, hogy van valami nagyobb, nagyszerűbb a mi megtört önmagunknál, máskülönben az lesz a vége, hogy kétségbeesünk. De ez a film egyáltalán nem akarja, hogy elismerjük a borzalmakat.
Phillip Yancey nagy éleslátással szokott írni a fájdalom problémájáról. Egyik könyvében arról írt, hogy a lepra megfosztja az áldozatait a fájdalom ajándékáról. Ugyanis a leprások nem éreznek fájdalmat, és gyakran észre se veszik, amikor megsebesítik magukat akár úgy is, hogy ez visszafordíthatatlanul életveszélyessé válik számukra.
Az Amerikai szépség egy érzelmi lepra felé ösztökél. Ricky jelét se mutatja a fájdalomnak, a bánatnak, vagy az elborzadásnak barátja halálakor. Elmosolyodik, aztán felkerekedik és "boldogan" él, amíg meg nem hal. A hős, aki arra inspirál másokat, hogy cselekedjenek felelősségtelenül.

Miért is kellett Lesternek meghalnia? Talán azért, mert a film így akarja megbüntetni őt a hétköznapi, középszerű világának a struktúrái és elvárásai elleni lázadásáért? Ellenkezőleg. A film szerint Lester halálát a saját intoleráns és elnyomó világa okozta, amely elviszi az embereket az összeomlásig, majd ugyanezért az összeomlásért megbünteti őket. Tehát a film egyértelműen elveti a nyugati, keresztény alapokon nyugvó világ rendjét és erkölcsét. A számos erkölcsi téma - a személytelen és embertelen vállalati praktikák, a testi vágyakozás, a maszturbáció, a házasságtörés, gyermekek elleni erőszak, kiskorúak elleni nemi erőszak, homoszexualitás, intolerancia, gyilkosság - ellenére a film végére úgy érezzük, hogy csakis a szépség meglátása a szélben szálló nylon szatyorban és a döglött galambokban, a lényeges.

A szépség fogalma (vagyis a klasszikus meghatározás szerint a teljesség, az arányosság, és a világosság minél tökéletesebb megragadása) a filmben nem csak átértelmeződik. A szépséget valóban észre kell venni, akár egy szélben szálló szatyorban is. A szépség egy szent dolog, akármiben is látjuk azt meg. De van olyan szépség, amihez ez a film jéghidegen viszonyul, és vakságra ítélte magát. Ezen a szépségen ugyanolyan tudatlanul és ostobán áttrappolt, ahogy Buddy Kane és Fitts tenné. Ahogy van szentség, ami széppé válik, úgy van olyan szépség is, ami szentté válik. Ugyanis a szentség és a szépség ugyanannak az éremnek a két oldala. Az Amerikai szépség alkotóinak fogalmuk sincs, hogy miről beszélek, ebben biztos vagyok. De meg fogják tudni egy szép napon.

Tapsvihar

Én nem hiszem, hogy ha mindenki komolyan belegondolna, akkor szeretne egy ilyen világban élni, csak olyan emberek között, mint Ricky vagy a "feltámadt" Lester. A nézőket mégis javarészt megérintette ez a film. Vidáman, nagy szemeket meresztve, mélyen megindulva állnak fel a film után. Miért tetszett a film olyan sok embernek? Miért nyert ennyi Oscar-díjat A bennfentes, a Magnólia, a The Straight Story és a Toy Story 2. évében?

Én úgy látom, hogy ezt annak köszönheti, hogy az Amerikai szépség egy jól felvértezett és bevált stratégiát használ, hogy elnyerje a közönség tetszését. Először tetszeleg a cinizmusunknak, aztán tetszeleg az önzőségünknek. Végül fordul az erkölcsi érzékünkhöz. Ha azt mondod, hogy neked nem tetszik a film, akkor biztos, tele vagy mindenféle problémával. Biztos olyan vagy, mint a kifigurázott Fitts.

Egy másik Oscar-díjas filmhez, a Forrest Gumphoz hasonlóan, ez a film is azt sugallja, hogy az élet összes problémáját meg lehet oldani egy egyszerű szemléletváltással. Gump az élet nehéz konfliktusait egyfajta (szellemi) kiüresedéssel, az élet komplexitásának a figyelmen kívül hagyásával oldja meg. Könnyen megutálhatnak akkor is, ha azt mondod, hogy nem szereted ezt a filmet.

Az Amerikai szépség megoldása, hogy úgy tudjuk elérni a boldogságot, ha csak a pozitív, szép dolgokra fókuszálunk, és figyelmen kívül hagyjuk, sőt tagadjuk a betegségeket. A gonoszság, a rossz - sugallja - pedig a konzervatív értékekből származnak.

Forrest Gump azonban nem veti el a mások szolgálatát, szeretetét, és önzősége kevésbé feltűnő. Ezért elismeréssel is adózom a filmnek. Lester azonban már kevésbé az önzetlenség szószólója. Ő a valódi problémák elvetésének a bajnoka. Van benne egy szemernyi tisztesség is, de a közönség arra van bátorítva, hogy ünnepeljen, nevessen, szórakozzon az összes önző lépésén, amiből kijut jó néhány És így a közönség boldogan megy haza, mert egy jót szórakozott.

Tehát rendben, van egy vicces keretbe foglalt, de összezavaró üzenete, amelyről mindenki maga dönt, hogy befogadja-e, vagy sem. De erre az üzenetre még csak azt se lehet mondani, hogy eredeti. A televízióban bemutatott Rém rendes család, vagy a Roseanne által már meggyőzte magát az, aki erre hajlott, hogy semmi rossz nincs a tönkrement családokban. Ha hétről-hétre nevetünk és szórakozunk ezeken a széttört kapcsolatokon, akkor ettől jobban érezzük magunkat, és elfelejtjük, elbagatellizáljuk a saját problémáinkat.
Amikor David Lynch pl. a Twin Peaks-ben vagy a Kék bársonyban, vagy Ang Lee a Jégviharban lehúzta a színes mázt a tipikus nyugati, modern családokról, akkor ezzel a szembesítéssel ráirányították az embereket arra, hogy bizony ezek a problémák iszonyatosan tudnak fájni. Ez arra ösztönöz mindenkit, hogy elkerülje ezt, hogy a rossz helyet a jót tegyük, hogy jó apák és jó anyák legyünk, hogy mentsük meg a családjainkat. Az Amerikai szépség a rossz felfedésének hasonló módszerével viszont arra ösztönöz, hogy hagyd a pokolba az egészet! Vigyorogj csak, hiszen a rossz nemcsak, hogy elkerülhetetlen, hanem pusztán nézőpont kérdése. Csak mosolyogj, mialatt minden a kárhozatra jut.

Kettős mérce

Érdekes - és jellemző -, hogy az Amerikai szépség jogot formál Lesternek arra, hogy tegye azt, amit csak akar, hogy vállat vonjon a hibái miatt, hogy mosolyogva továbblépjen az őt zavaró dolgokon. Ám ezt a privilégiumot már másra nem terjeszti ki. A nézőket felvidítja, amikor Lester elindul céljai megvalósításáért. De amikor Carolyn indul el saját önzősége megvalósításáért, és lefekszik egy másik férfival, akkor arra késztet a film, hogy azon nevessünk és szórakozzunk, amikor Lester rajtakapja őket, s akinek ismét szarkazmusa kapja meg a pálmát.
A nézők utálják Ricky apját, az exkatona, konzervatív szomszédot, pedig ő maga ugyanolyan hibát vét, mint Lester: önelégülten érvényt szerez saját világának. Az erkölcsi anarchia filmjeiben a liberálisok mindig a toleranciáért sírnak, miközben sokkalta intoleránsabbak a konzervatívokkal szemben, mint viszont, nevetségessé téve ezzel saját magukat. "Toleranciát mindenkinek, és aki ezt nem tolerálja, azt nyomjuk el!"
Mindezt a film annyira komolyan veszi, hogy felvetődik a kérdés, hogy nem zavarja-e már magukat a liberálisokat az, hogy ennyiszer - minden egyes fordulatnál - hozzájuk dörgölődznek?

A film mint film

Az Amerikai szépségnek vannak filmművészeti értékei is. Conrad Hall profi operatőr, aki nagyon kellemessé tudta varázsolni ezt a mesésen tipikus amerikai környezetet. A zene is megfelelő, és hatásosan visszafogott. Valamint Wes Bentley nem is játszik olyan rosszul. Tehát a film néhány technikai megoldása jól jön át a képernyőn, mondjuk rá, hogy emlékezetes, legalábbis a rövid távú memóriában. (Itt fogadok egy csokifagyiban, hogy a film soha nem fog bekerülni a Criterion Collection-be).

Bár már eléggé hosszúra sikeredett a film elleni kifogásaim megfogalmazása, még röviden 6 olyan dolgot megemlítek, amely hibák rendkívül zavartak:

1. Szerkezeti törés
A film a saját narrációs szerkezetét nem veszi figyelembe. Ha, ugyanis Lester meséli el a történetet, akkor honnan tud olyan sokat a szomszédjának zárt ajtaja mögött zajló dolgokról?

2. Veszélyes erotikus kitérők
A film eláraszt bennünket Lester szexuális álmodozásaival. Lester belezúg egy tini lányba. Oké. Megértettük. De miért nem elég ennyi? Miért kell Lester fantáziálását néznünk újra és újra és újra? Lelassítva.
A film valószínűleg inkább bátorítja a pedofilokat, semmint elijesztené őket. Olajat önt a tűzre, majd óva inti őket a tűz veszélyeire, majd befejezi egy vállveregetéssel: "Semmit sem kell sajnálnod."

3. Egyenetlen színészi alakítások
Sokak szerint valóban megérdemelt Spacey Oscar-díja. Jól játsza el a korosodó, eltompult lázadót, ügyesen megmutatva az átalakulás kisebb állomásait is. De ez már elég egy Oscar-díjas "teljesítményhez"? Karakterformálása nem sokban különbözik a Szigorúan bizalmas-ban játszott szerepétől, de még a Közönséges bűnözőkétől sem. De szinte ugyanezt játszotta el az Egy híján túsz-ban is (szinte teljesen ugyanez a karakter, de még a feleségek karakterei is), amiben a magába forduló, boldogtalan, érzelmekre nem képes, konzervatív-attitűdös férj és apa szerepét játsza, akit senki sem szeret, s akit egy krízispont kizökkent a kétségbeeséséből, és ez a kizökkenés komoly veszéllyel jár számára).
Annette Bening igazán lelkesen állt hozzá a szerephez. De túl erőszakosan és erőltetetten ugrándozik a túljátszott 60-as-évekbeli-musical-vígjáték-színésznő-vagyok és a remélem-jelölnek-megint-az-Oscarra melodrámás alakítások között.
Hogy a film kihangsúlyozza, mennyire rossz is Ricky konzervatív apja, Allison Janney úgy játsza el Ricky szegény, elnyomott anyját, hogy játéka tökéletesen illene Az élőhalottak éjszakája egyik zombijához is.
Bentley alakítása dicséretre méltó. Peter Gallagher pedig mindig jól játszik.

4. Szónokiasság
A mélyen szántó(nak vélt) beszédeket (amiket talán valami üdvözlőkártya-gyűjteményből ollóztak össze) csak csikorogva lehet összepasszítani a szereplők legtöbb párbeszédeivel. Én egyszerűen képtelen vagyok elképzelni, hogy pl. a filmvégi beszéd az élcelődő Lester szájából hangzik el.

5. Groteszkitás vagy realizmus?
A kezdeti jelenetekben a Burnham család és környezetének eltúlzott ábrázolása olyan, mintha Ollókezű Edward szomszédságát akarnák bemutatni. Aztán 45 perccel később (főleg, amikor Lester és Ricky találkozik) megváltozik a film tónusa. A szereplők hirtelen valószerűekké válnak. A környezet karikatúrája eltűnik. És a keserű, gonoszkodó szatíra egy elmélkedő hangulatot vesz fel.

6. Indokolatlan meztelenség
Ha a kamera csak a "realizmus" kedvéért időzik el a fiatalkorú lányok meztelen testén, akkor miért kerüli ugyanez a kamera a férfi meztelenséget? És, ha a filmalkotók csak be akarták egy kicsit mutatni nekünk, hogy Lester vágyakozása mennyire helytelen, akkor a kamera miért bámulja ennek a csitrinek a meztelen testét, miközben a mesélők kerülgetik az ilyen törekvések következményeinek a beismerését.

Konklúzió

Én régóta nem sokat adok arra, hogy melyik film nyer (vagy jelölt) az Oscaron. Az, hogy egy ilyen önelégült, leereszkedő, politikailag, világnézetileg elfogult (bigott, vakbuzgó) filmet is beválasztottak a díjazottak közé, amelyet nemcsak elfogadhatatlan és rendkívül káros üzenete tesz bármiféle díjra érdemtelenné, hanem mint film is alig lép túl a közepes szinten, csak megerősített ebben.

A film valóban nagyon fontos dolgokról beszél. Néhány indíttatásával egyet is értek. Ha elveszett, akkor vissza kell szereznünk ifjúkori életerőnket és életigenlésünket. Tegyük ezt akár úgy, hogy lássuk meg az élet és a világ szépségeit; és mondjuk ki az igazságot mindenről. De maradjunk körültekintőek, maradjunk emberek, szeressünk, másokat is tegyünk boldoggá; és lássuk meg a lélek szépségeit is. Ez valóban amerikai szépség lenne. Ha mindezeknek a jelentőségét mutatta volna meg a film, akkor lehetett volna "jó" is. De nem lett.

[Steven D. Greydanus és Jeffrey Overstreet gondolatainak felhasználásával]

(Fel)