Az evangéliumok történetisége

Az evangéliumok apostoli szerzősége, Kr. u. 70 előtti keletkezésük, illetve a Máté-evangélium elsősége

XII. Egyéb kérdések:
Papiász; a "Q"-forrás; Márk tompítása; a jeruzsálemi próféciák; a "... szerint" kérdés

Pápiász püspök

Noha a márkisták rendszerint elvetik az ókori történészek szavahihetőségét, ám Pápiász szavait előszeretettel szokták idézni akkor, amikor azok látszatra aláássák az evangéliumok hitelességét. Azt állítják, hogy Pápiász említést tesz egy János apostolról, valamint egy "presbiter Jánosról" is. Ők ebből - hát miért is ne - azt vonják le, hogy az evangéliumot a "presbiter" írhatta, és nem az apostol. Máskor, amikor viszont a történelmi bizonyítékokban akarnak kételyt kelteni, akkor azt mondogatják, hogy Euszébiosz csekély intelligenciájúnak tartotta Pápiászt. Érdemes tehát megjegyezni, hogy a márkisták csak akkor idéznek vagy idéznek hamisan egy történetírótól, ha az a céljuknak megfelel; azonban, ha olyan részleteket ír, amelyek nem erősítik meg a teóriájukat, akkor azt mondják róla, hogy ez a történetíró megbízhatatlan.

Ahhoz, hogy Pápiász és Euszébiosz szavait megértsük, nélkülözhetetlen megnéznünk azt a kontextust is, amelyben azok feltűnnek. A János szerinti evangélium stílusa megkülönböztethető az Apokalipszisétől, és emiatt a korai Egyházban is többen vitatták azt, hogy ezeknek ugyanaz lenne a szerzőjük. Egy hosszadalmas egyházi vita után, a legtöbb hívő megelégedésére, végülis megoldották a problémát. Euszébiosz egyike volt azon keveseknek, akik elutasították azt, hogy az Apokalipszist János apostol írta. Kétségtelenül az befolyásolta a véleményét, hogy egyházmegyéjében nagyon szorongatták azok az eretnek szekták, akik az Apokalipszist saját nézeteik pártolására használták fel. Mivel Pápiász nem csak azt jegyezte fel, hogy János apostol írta az Apokalipszist, hanem azt a nézetet is vallotta, miszerint a halottak feltámadása után Krisztus ezer évig uralkodni fog a földön, amit az eretnekek is Krisztus tanításának tartottak, így tekintélyként idézhettek Pápiásztól is Euszébiosz ellen.

Elsőként Alexandriai Dionüsziosz fejtette ki - belső érvekre alapozva - azt, hogy az Apokalipszist nem János apostol írta, hanem egy másik János, amit azzal is igazolni akart, hogy két, Jánosnak nevezett sír is volt Efezusban. Euszébiosz felhasználta ezt a beszámolót is, egy Pápiásztól származó zavaros mondással együtt arra, hogy támogassa azt az érvét, miszerint az Apokaliszist nem János apostol állította össze. Euszébiosz a következőt idézi Pápiásztól, hozzátéve utána saját megjegyzését:

"Ha valaki azzal jött oda hozzám, hogy ő még beszélt a presbiterekkel, tőlük a presbiterek mondásai után érdeklődtem: Mit mondott András, és mit Péter vagy Fülöp, Tamás, Jakab, mit János vagy Máté vagy más valaki az Úr tanítványai közül. Miket mondott Arisztión vagy a presbiter János, az Úr tanítványai"

Euszébiosz ekkor megjegyzi:

"Érdemes itt megfigyelnünk azt, hogy kétszer is említi János nevét, először együtt Péterrel, Jakabbal, Mátéval meg a többi apostollal, világosan rámutat itten az evangélistára; a másik Jánost külön veszi a mondatában, az apostolok felsorolásán kívül, mások között említi meg, és elibe teszi Arisztiónt, világosan presbiternek mondja őt."^[217]

Euszébiosz ezzel azt sugallja, hogy két János létezett.

Csakhogy Euszébiosz nem szolgált semmilyen komoly érvvel. Észre kell venni, hogy Pápiász az után érdeklődött, hogy az első listában ki mit mondott (logousz). Majd megkérdezte a két élő tanútól, hogy ők még mit mondanak (legouszin).^[218] Vagyis ki volt a tanúja a múltban, illetve ki a jelenben.

Ez volt az oka annak, hogy Pápiasz elkülönítette a két listát, nem pedig a személyek státusza. Pápiász elmagyarázza, hogy a múltban információkat kapott a tanítványok szavai által, akikre "presbiterként" utal. Majd egy pillanattal később hozzáteszi, hogy ő még mindig kaphat információkat Jánostól és Arisztióntól. Hogy tisztázza ennek a Jánosnak a személyét, hozzáteszi a "presbiter" címet. Pápiász presbiternek nevezi Jánost, éppen úgy, ahogy presbiternek nevezte néhány szóval korábban (ahogy a többi apostolt is). Arisztión, bár a Krisztus életéről szóló információk egyik forrása, nem volt presbiter. Azt is meg kell jegyezni, hogy az egész világ tudta, hogy a "presbiter/öreg" megjelölés János második és harmadik levelében János apostolra vonatkozott^[219].

Euszébiosz Pápiászt kritizáló észrevételében ezt olvassuk: "Valójában úgy látszik, nagyon kevés értelmi képességgel rendelkezett. Ő volt az oka, hogy utána olyan sok egyházi író az övével azonos véleményt vallott."^[220]. Euszébioszt nyilvánvalóan az frusztrálta, hogy az eretnekek idézni tudtak Pápiásztól a teológiai vitájukban. Ez nem áll összhangban azzal a nagy elismeréssel, amit Euszébiosz fejezett ki Pápiász felé könyvének más részeiben. Euszébiosz elkezdte összeállítani az apostolok korai utódainak egy jegyzékét, azokról, akik megőrizték írásaikban az apostoli tanítást. Ám, hogy kezelhető mérteken belül maradjon, csak a legfontosabbakra koncentrált: Alexandriai Kelemenre, Antióchiai Ignácra, és Pápiászra.^[221] Tehát Pápiászt igen nagyra tartotta, és egy egész fejezetet szentelt neki.^[222]

A Jelenések könyvének szerzője a korai Egyház szerint:
kék: Szent János apostol; piros: valaki más

A márkista könyvekben az az állítás is megtalálható, hogy Ireneusz és Alexandriai Kelemen kizárólag Pápiászra támaszkodott forrásaikban. Csakhogy nem veszik figyelembe, hogy milyen sokat utaztak mindketten az egész Római Birodalmon belül, és - ahogy azt megemlítettük a második fejezetünkben - Kelemen többes számban utal forrásaira. Ezek a történetírók egyértelműen meríthettek az idősebb ismerettségi kör, illetve a könyvtárak forrásanyagaiból. Euszébiosz szintén nagyon gondosan leellenőrizte információit. Ahogy korábban említette is azt, amikor Kelement idézte, hogy összehasonlította szavait azzal, amit Pápiász jegyzett fel^[223]; ez azt mutatja, hogy tudta, hogy különböző hagyományokból merítettek^[224].

Euszébiosz Ireneuszt is idézte, aki Polikárptól szerezte információit, aki pedig személyesen ismerte János apostolt. Ezek az írók állandó vizsgálódás alatt álltak a zsidók, a pogányok és az eretnekek részéről, akik a legapróbb következetlenséget is észrevették volna. Pápiász helyzetét nagyobb részletességgel tárgyalta J. H. Chapman^[225], illetve kisebb részletességgel Orchard^[226]. Miközben ezt fejtegetjük, ne tévesszük szem előtt azt a tényt, hogy Pápiász, Ireneusz, Euszébiosz, Dionüsziosz és mindazok az eretnekek, akik Euszébiosszal álltak ellentétben, mind egyetértettek abban, hogy az evangéliumot János apostol írta. A nézeteltérés az Apokalipszisre vonatkozott. Az sem mellékes emellett, hogy Pápiász a 30-as éveiben járó fiatalember volt, amikor János apostol meghalt.

A "Q" forrás

Vannak olyan versek Máté és Lukács evangéliumában, amelyek teljesen azonosak. A márkisták azt állítják, hogy ezeket a szerzők Márk evangéliumából másolták át. Továbbá azt is bizonygatják, hogy Máté és Lukács nem ismerte egymást. De akkor honnan szerezhették azt a számos verset, amelyek viszont nincsenek benne Márk evangéliumában, mégis azonosak? A márkisták azt mondják, azokat egy elveszett dokumentumból idézték, amit ők "Q"-nak neveznek, a német "Quelle" (forrás) szóból. A márkisták szerint pl. a "Miatyánk", vagy a "Boldogságok" megőrzését a "Q"-nak köszönhetjük, mivel Márk nem törődött ezek feljegyzésével.

Csakhogy a legapróbb történelmi bizonyíték, vagy akár csak egy kis halvány utalás sincs arra nézve, hogy ez a "Q", vagy annak szerzője létezett volna. Ha a "Q" létezett, akkor az a kereszténység legértékesebb papírtekercse lenne a keresztény vallás első 50-70 évében. Ha a "Q" Krisztus mondásait tartalmazó kulcsdokumentum, akkor az igen nagy becsben állt volna, lemásolták és kézről kézre adták volna, és felolvasták volna az istentiszteletek során. Ahogy az az evangéliumok esetében is történt.

A márki prioristák azt akarják, hogy elhiggyük, hogy az a közösség, amely megalkotta a "Q"-t, később elvesztette azt, annak ellenére, hogy olyan jelentős volt, hogy Máté és Lukács, egymást nem is ismerve, fel tudta használni ezt az iratot. Ezek után Máté és Lukács közösségéből is valahogy eltűnt. Elég nehéz elhinni, hogy csak két másolatot csináltak volna a "Q"-ból, és az történetesen pont abba a két elszigetelt közösség birtokába jutott, ahol Máté és Lukács élt, majd ezek a közösségek is elvesztették azt. Ha több másolatot is készítettek a többi közösség számára, akkor a márkistáknak meg kell magyarázniuk, hogy hogyan veszett el ez a kulcsfontosságú keresztény dokumentum összes másolata? Valamint hogyan tűnhetett el ez a "Q", mindenféle, akár csak homályos utalás vagy visszhang nélkül, a keresztény és eretnek irodalom minden egyes részéből?

Azok, akik a márkista teóriát vallják, az evangéliumok történetiségének újabb és újabb szigorú bizonyítékait követelik, annak ellenére, hogy már számos történelmi bizonyíték birtokában vagyunk. Azonban csont nélkül elfogadják a feltételezéseket és teóriákat a "Q"-ról, további feltételezésekre és teóriákra alapozva, amelyekre semmiféle bizonyíték nincs. A valóságban a "Q"-t a XIX. században alkották a semmiből, hogy betöltsék vele azt az űrt, amitől csak úgy kong a márki prioritás teóriája.

A márkisták egy "hosszú sötét alagútként" írják le Krisztus élete, valamint az evangéliumok megírása közötti időszakot. Az elkötelezett márkista csoportok éveket töltöttek el az egyetemek költségére, hogy megkeressék a "Q"-t és a szerzőjét ebben a sötétségben - hasztalanul. A történetírók és azok szerint, akik elfogadják a jeromosi vagy a kelemeni hagyományokat, ez az időszak csak rövid volt. Az, hogy ez "hosszú" lett volna nem tény, hanem sokkal inkább csak a márkisták elképzelése, hogy alátámasszák ezzel a saját teóriájukat. Az viszont igaz, hogy a márkisták egy hosszú, sötét alagútban dolgoznak máig is. Ez azért van, mert elutasítják, hogy azon fény felé forduljanak, amit a történetírók nyújtanak.

A márkisták az általuk kitalált névtelen szerzőket valós emberek nevei (Máté, Márk, Lukács és János) mögé bújtatják el. Hiszen ez ismerőssé, valóssá és megnyugtató hangzásúvá teszi őket. Azonban, ha a márkisták korrektek lennének, akkor az volna helyénvalóbb, ha más neveket adnának ezen iratok szerzőinek, mint pl. szent Tercsi, Fercsi, Kata és Klára, nem felejtve el a tiszteletreméltó "Q" urat. Nem csúfolódni akarok, hanem ez szükséges ahhoz, hogy rendesen megértessünk egy nagyon fontos pontot. Az ismerős nevek használata arra, hogy ismeretlen, állítólagos szerzőket azonosítsunk be velük, érzelmileg elhomályosítja azt, hogy a márkisták mit is akarnak, hogy elhiggyünk. Egyáltalán nem meglepő, hogy a nemkeresztények egyre szkeptikusabbak a keresztény igazság magyarázata iránt éppen ezen márki módszertan miatt.

Ireneusz, Euszébiosz, Tertullianus és mások az egész Római Birodalmat bejárták és a legműveltebbek közé tartoztak. Akkor vajon miért nincs semmi tudomásuk az állítólagos névtelen szerzőkről vagy a "Q"-ról? Hogyan lehetséges az, hogy az ókor összes történésze és teológusa az égadta világon semmit sem tud ezekről a nagy szentekről, akik - a Szentlélek sugalmazása alatt - megalkották az emberiség legnagyobb írásait? Valamint, miért kezdte el mindegyik azt hinni, hogy ugyanezeket a műveket négy másik szerző írta le?

Amikor a deisták először vetették fel azt az állítást, hogy nem ismerhetjük meg Jézus életét az evangéliumokból, akkor ők azt állították, hogy azért nem, mert az evangéliumokat két-háromszáz évvel később írták Krisztus élete után. Néhányan ma is hasonlót állítanak, és így Mátét és Lukácsot Kr.u. 85-re, Jánost pedig 95-100-ra helyezik. Csakhogy ezek olyan évtizedek voltak, amikor még számos szemtanú, illetve ezeknek gyermeke élt és tevékenykedett az Egyházban. Habár sok régi deista argumentum ma már teljesen hitelét vesztette, a modern márkista gondolkodásra máig hatással van.

Márk tompítása?

A márkistáknál gyakran ismételgetik azt az állítást, amit Abbott talált ki 1879-ben, miszerint Márk evangéliuma Krisztus és az apostolok gyengeségét, hatalmuk korlátait is bemutatja. Ő akkor azt mondta, hogy Máté és Lukács kijavította Márk verseit úgy, hogy eltávolították belőlük a "botrányköveket" a gyenge hívők érdekében.^[227] A teóriájának az alapja az, hogy, ahogy a hősök belemosódnak a történelembe, a követőik elkezdik őket bálványozni és eltávolítják a negatív karakterjegyeket a beszámolóikból. Azt gondolta, hogy ez erősen arra mutat, hogy Márkot írták először.

Abbott egy sor feltételezésre építette állítását:

• Az igaz, hogy egy hős bálványozása növekedhet az idő múlásával, de ugyanígy egy személy, akit halálánál hősként kezeltek, el is vesztheti nimbuszát, amikor további információk válnak elérhetővé, és követői és a következő generációk kevesebb érzelemmel tekintenek életére. Vagyis a folyamat ugyanúgy lehet fordított is.
• A márkista teória szerint Máté és Lukács nem ismerte egymást. Ebben az esetben felettébb kétséges, hogy mindketten úgy határoztak, hogy éppen ugyanolyan módon változtatva rajtuk, hamisítják meg történteket.
• Abbott kilenc példával jött elő, hogy alátámassza teóriáját, és ma is ezeket ismétlik, minden vizsgálat nélkül. Nézzünk meg tehát közülük néhányat:

1. Mk 6,5: "Nem is tehetett ott egy csodát sem".
2. Mt 13,58: "Nem is tett ott sok csodát".
3. Lukács elhagyja az eseményt.

Abbott azt mondja, hogy a jelentés megváltoztatása a "nem tehetett"-ről a "nem tett sokat"-ra azt mutatja, hogy Máté megpróbált szembeszállni azzal a márki sugallattal, hogy Krisztus néha tehetetlen volt.

Észrevétel: amikor elolvassuk az egész verset, azt látjuk, hogy Márk enyhíti a "nem tehetett"-et a "kivéve..." (csak...) folytatással ("nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg"), így mondja el, hogy legalább néhány csodát azért tett Jézus. Máté a "nem sok" használatával mondja azt, hogy csak néhány csoda történt. Következésképpen semmi különbség nincs.

1. Mk 1,34: "Meggyógyított sok beteget... sok ördögöt űzött ki".
2. Mt 8,16: "Szavával kiűzte a gonosz lelkeket, és mind meggyógyította a betegeket".
3. Lk 4,40: "mindegyikre rátette a kezét és meggyógyította őket."

Abbott azt állítja, hogy mind Máté, mind Lukács eltúlozta, hogy mit tett Jézus.

Észrevétel: Márk két megállapítást tesz. Azt mondja, hogy minden beteget odavittek; és, hogy mindenki ott volt a városból. Jézus nem gyógyíthatta meg "mindegyiket", mert nem volt "mindegyik" beteg, tehát Márk azt mondja, hogy "sokat" közülük. Máté és Lukács nem tesz említést a város általános lakosságáról, hanem csak a betegekről és a megszállottakról. Ők úgy mondják el, hogy ezek közül "mindegyiket" testileg és lelkileg meggyógyította. Tehát Abbott értelmezésének ismét nincs alapja.

A kelemeni távlatból ezt úgy is megmagyarázhatnánk, hogy Péter, amikor felolvasta a szakaszokat Mátéból és Lukácsból, visszaemlékezett a jelenetre, és kiegészítette azzal, hogy ott volt az egész város.

1. Mk 10,35: azt sugallja, hogy Jakab és János nagyravágyóak voltak.
2. Mt 20,20-21: a felelősség az anyjukra kerül.

Abbott azt állítja, hogy ezzel meg akarták védeni a két apostol jellemét.

Észrevétel: Máté a 16,23-ban Pétert a Sátánhoz hasonlítja, tehát valószínűtlen, hogy megpróbálta volna eltakarni a két kisebb apostol nagyravágyását. Márk elhagyhatta Máté megjegyzését az anyáról, mert nem volt fontos. A kelemeni nézőpontból Péter látta volna, hogy Lukácsnál nincs meg ez a jelenet, így nem volt mivel összevonni. Péter ezért egy rövidített elbeszélést mondott el Mátéra és a saját emlékezetére alapozva.

Abbott további állításaira a válaszokat máshol olvashatjuk el.^[228]

A Jeruzsálem-próféciák

A Mt 24,15-16; Lk 21,20-24 és Mk 13,14-ben olvashatók Krisztus próféciái Jeruzsálem és a Templom lerombolásáról. Krisztus halála és feltámadása után ez a pusztulás Kr.u. 70-ben a legjelentősebb vallási esemény volt a zsidó-keresztény történelemben, hiszen szinte mindent gyökeresen megváltoztatott. Ennek ellenére egy szó nincs erről se az evangéliumokban, se a levelekben, se az ApCselben. A normális következtetés az lenne, hogy tehát ezeket a katasztrófát megelőző időben írták.

Ha valaki elolvas egy beszámolót, ami a nácizmus történetét meséli el, amely részletesen beszámol Hitler születéséről, gyermekkoráról, az első világháborúról, belekeveredéséről a politikába, hatalomrajutásáról, a háborúkról Lengyelország, Nagy-Britannia és Franciaország ellen, betöréséről a Szovjetunióba, de hirtelen abbamarad a történet, mihelyt a hadseregek megközelítették Moszkvát, akkor mindenki azt a következtetést vonná le, hogy a beszámolót 1943 előtt írták. Miért nem használják ugyanezt a logikát, amikor az Újszövetséget olvassák?

Felismerve ennek a következtetésnek az erejét, a márkisták azt állítják, hogy a prófétai szavakat névtelen szerzők helyezték Krisztus ajkára, miután már megtörtént a rombolás. A próféciákról azt mondják, hogy azokat ex-eventu írták (azaz az esemény után alkották, amikor az már megtörtént). Ezt az állítást mindenféle alátámasztó bizonyíték nélkül teszik, azonban ez szükséges ahhoz, hogy megtartsák teóriájukat. Tehát vessünk egy pillantást a kijelentéseikre.

1. Azt mondják, hogy a Mk 13,14 a Dán 9,27 szavait "Amikor látjátok, hogy a vészthozó undokság ott áll a Szentek Szentjében" adta Krisztus ajkára. De miért tette volna ezt Márk, amikor a keresztények nem is várták meg, hogy meglássák a római lobogót a Templomban? Ők már több évvel korábban Pellába menekültek. Miért ne idézhetette volna Jézus egy szentírási próféta szavait?
2. Hihető-e az, hogy egy olyan keresztény, mint Lukács, egy olyan "ex eventu" példázatot szerkesszen, mint a Lk 21,20-21, amelyben a szerető Isten tetteit Néró császár tetteivel szimbolizálja?
3. A Mt 24,16-ban Krisztus szavai összekapcsolódnak ezzel: "fussanak a hegyekbe". Hogyan lehetne ez ex eventu kiagyalás, amikor abban az időben mindenki tudta, hogy a keresztények Pellába menekültek, amely a Jordán folyó völgyében terül el?
4. Az állítólag Krisztus ajkára adott szavakban összekeverednek a Templom végére és a világ végére vonatkozó állítások. Ha a szerzők be akarták volna csapni olvasóikat, akkor miért nem választottak egyértelműbb fogalmazást?
5. Néhány márkista elfogadja, hogy Márkot Kr.u. 70 előtt írták. Ez azt jelentené, hogy az általa idézett prófécia nem volt ex eventu. Ezzel viszont megdől az is, hogy a többi evangéliumban állítólagos ex eventu szakaszok vannak. És akkor újra fel lehet tenni a kérdést, hogy, ha a többi evangélium állítólag Kr.u. 70 után íródott, akkor miért nincs említés az egyik legjelentősebb történelmi eseményről?

... szerint

Igazán jó lenne, ha mindegyik evangélium szerzője a nevével és egyéb részletekkel kezdené és zárná evangéliumát, ám vajon elegendő lenne-e ez ahhoz, hogy a kritikus hangok elhallgassanak? 13 olyan levél van, amelynek az elején vagy a végén, vagy mindkét helyen Pál használja a nevét, a levelek Pál-i szerzőségét mégis - még mindig - tagadják.

Volt egy üzenet, a Jó Hír, az egy Evangélium - Krisztusnak az Evangéliuma. Jusztinosz vértanú az "Evangélium" szót egyes számban használja, azonban akkor többes számban ír, amikor az apostolok emlékiratait nevezi evangéliumoknak. Ez a kettős jelentés az ő korában alakult ki, bár jelei korábban is megmutatkoztak a Róm 11,16; 16,25; 2Tim 2,8 és a 2Tessz 2,14-ben.

A "... szerint" formulát azért kezdték el használni, mert az egy Evangéliumot négy szerző külön-külön is leírta.

Mindemellett egy másik értelmezést is megvizsgálhatunk ebben a kérdésben. A korai keresztények az Ószövetség hagyományaiba voltak beágyazódva. A keresztény művészek a római katakombákban számos olyan jelenetet festettek le, ahol az Ó- és az Újszövetséget összevetették. Az öt keresztény alapító tekercset (a négy evangéliumot és az ApCsel-t) a Tóra öt tekercse mellé tették.

Az V. sz.-i zsidó palesztinai Talmud megerősíti azt, hogy a keresztények hasonló formátumban írtak, mint a zsidók, hogy ezzel is aláhúzzák, hogy a keresztény könyvek azonos értékűek a Tórával.^[229] Claude Tresmontant szerint, amikor Máté evangéliumát lefordították héberről görögre, akkor ugyanazt a szótárt használták, mint a Septuaginta fordításánál.^[230]

Ha belenézünk az Ószövetségbe, akkor azt láthatjuk, hogy a történelmi könyvek szerzői nem nevezik meg magukat, míg a prófétai könyvek szerzői igen.^[231] Az Apokalipszist egyértelműen az Ószövetség prófétikus modelljére szerkesztették. A harmadik személyből első személybe való átmenet az Apokalipszisben - "szolgájának, Jánosnak" és "Én, János" (1,1.9; 21,2; 22,2) párhuzamos Izaiás (1,1; 2,1; 6,1; stb) és Dániel (1,6; 7,1.2.15; stb) szóhasználatával.

Tehát a zsidó hagyomány követéséről van szó, ha egy keresztény prófétai könyv szerzője a neve megadásával kezdi a sorait, és így az sem meglepő, hogy az evangéliumok és az ApCsel szerzőinek hiányzik a nevük a történeti könyvekben. János megnevezi magát a prófétai könyvében, de az evangéliumában nem. Lukács elmagyarázza hogyan gyűjtötte össze evangéliumának történeti anyagait, majd megalkotja a nyilvánvalóan történeti "Apostolok cselekedetei"-t, de mindkét esetben elhagyja a nevét. Következésképpen a négy szerző kompozíciójukat történeti könyveknek tekintette.

Megjegyzések: 1) Azok a könyvek, amelyeket Józsue, Sámuel és Ezdrás néven ismerünk, nem a szerzőikre vonatkozik, hanem a könyvek tárgyára. 2) Nehémiás (vagy 2. Ezdrás) Ezdrás könyvének a folytatása. A névtelen szerző meghalt, így Nehémiás a saját neve alatt tette ezt közzé, amiben el is magyarázza, hogy ő folytatja az elbeszélést. Tehát különleges ok volt arra, hogy a tradicionális szabályt megtörjék ebben az esetben.

A korai Egyház tudta, hogy a "... szerint" azt jelenti, hogy "... írta". Megtaláljuk ezt Euszébiosz műveiben is, ahol pl. beszámol arról, hogy Péter hallgatósága könyörgött Márknak, hogy rögzítse írásba a tanítást: "Így aztán ők lettek az úgynevezett Márk szerinti evangélium kiváltó okai"^[232].

Megjegyzések

[217] Euszebiosz, Egyháztörténet 3,39.

[218] A magyar fordításban nem jelenik meg ez a különbség.

[219] Riley, H. - Orchard, B., 183.

[220] Euszebiosz, ET, 3,39,13.

[221] Riley, H. - Orchard, B., 159.

[222] Euszebiosz, ET, 3,39.

[223] Euszebiosz, ET, 2,15,2.

[224] Uo.

[225] Chapman, J. H., John the Presbyter, 1911.

[226] Riley, H. - Orchard, B., 172-184.

[227] Farmer, W.R., The Synoptic Problem, 1976. 159.

[228] Farmer, W. R., The Synoptic Problem, 1976. 159-169.

[229] Thiede, C., Jesus: Life or Legend, 1997. 76-77.

[230] Tresmontant, C., The Hebrew Christ, 1989. 17-23.

[231] Salmon, G., Historical Introduction to the New Testament, 1885. 276.

[232] Euszebiosz, ET, 2:15, 2. A magyar Vanyó-féle fordítás eltekint ettől a szófordulattól.

(Fel!)