Az evangéliumok történetisége

Az evangéliumok apostoli szerzősége, Kr. u. 70 előtti keletkezésük, illetve a Máté-evangélium elsősége

IX. SZENT JÁNOS EVANGÉLIUMA

A történelem és János evangéliumának datálása

A keresztények 2000 éves meggyőződése szerint János apostol, Krisztus életének szemtanúja írta a János-evangéliumot, Kr. u. 95-96 körül.^[133] Manapság többen vitatják ezt. Vannak, akik elfogadják ugyan a dátumot, de azt állítják, hogy a szerzője egy ún. "János presbiter" volt, vagyis egy nem-szemtanú. Ennek a személynek az állítólagos létezésének a történetéről a XII. fejezetben fogunk tárgyalni. Viszont más bibliatudósok az utóbbi időben, úgymint pl. Tresmontant,^[134] Thiede,^[135] Orchard^[136] és Robinson^[137] egymástól függetlenül arra a következtetésre jutottak, hogy az első 20 fejezetet Kr.u. 70 előtt írta János, és csak az utolsó fejezetet adta hozzá 95 körül. Ebben a részben most azokra a történelmi és belső bizonyítékokra fogunk fényt vetni, amelyek arra mutatnak rá, hogy János apostol volt a szerző, valamint, hogy mely keletkezési dátum a legelfogadhatóbb.

Szent János evangélista
Guido Reni (1621)

Tehát először tekintsük át az ókori történészek feljegyzéseit, akik e tárgyban teljesen egyező véleményt mutatnak.

Egy Jánoshoz írt ókori latin prológus szerint Pápiász, Hieropolisz püspöke (60-138) elmondta, hogy ő úgy írta le az Evangéliumot, ahogy azt János lediktálta neki.^[138] Ez az állítás csak az utolsó fejezetre vonatkozhatott. Pápiasz ugyanis azt írta, hogy János fogalmazta meg evangéliumát az ázsiai püspökök kérésére Kerinthosz és más eretnekek, különösen az ebioniták ellen. Pápiász azt is írta, hogy János ismerte a másik három evangéliumot, és kiegészítette azokat.^[139]

Ireneusz (120-180) ezt írta: "Később János is, az Úr tanítványa, aki még a keblén is nyugodott, közzétett egy Evangéliumot, miközben az ázsiai Efezusban tartózkodott.^[140]

A Muratori-kánon hosszabb töredékét 1740-ben fedezte fel Muratori bíboros a milánói Szent Ambrus-könyvtárban. A belső bizonyítékok azt mutatják, hogy ezt 141-155 között állították össze. Néhányan Hippolütoszt tartják szerzőjének. A latin szöveget, más leletek alapján, úgy tűnik, görögből fordították.^[141]
Ebben az áll, hogy János azért írta az evangéliumát, mert a tanítványtársai és a püspökök ragaszkodtak hozzá. János beleegyezett és megkérte őket: "Böjtöljetek velem ma és még három napig, és a kinyilatkoztatásokat, amelyeket bármelyikőnk nyer, elmondjuk egymásnak." Ugyanazon az éjjel András, az apostolok egyike azt a kinyilatkoztatást kapta, hogy mindannyiuk egyetértésével János a saját nevében írjon le mindent.^[142]

Alexandriai Szent Kelemen (150-215) megemlítette, hogy János írta a negyedik evangéliumot, miután a barátai bíztatták erre.^[143]

A Jánoshoz írt antimarkionita prológusban az áll, hogy Ázsia püspökei kérték meg János apostolt, hogy válaszoljon Kerinthosznak és a többi eretneknek, és ez volt az oka annak, hogy János megírta az evangéliumot.^[144]

Valóban, János az első 18 versében a gnósztikus kihívásra ad egy teológiai választ, majd az egyedi témákhoz fűz megjegyzéseket.

A gnosztikus kihívás

A gnoszticizmus szerint az ember egy jó és halhatatlan lélek egy rossz testbe börtönözve, és ez a hiedelem széles körben és számos formában elterjedt volt a görög nyelvű világban. A bebörtönzésből eredően ez egy a fény és a sötétség, valamint a lélek és a test közötti harchoz vezetett. Ennek a hitnek a befolyása jól kimutatható számos pogány, és több nem-kánoni ókori keresztény műben, azonban a szekták nagy száma miatt nem lehet egy összefüggő kimutatás adni erről a hitről.

A "gnózis" szó, amelyből a gnosztikus szó ered, "tudást", "ismeretet" jelent, de az eretnekek inkább a "titkos tudás" értelmében használták. Pál a Kolosszeiekhez írt levelében írja: "Vigyázzatok, hogy senki rabul ne ejtsen titeket bölcselettel és hiú megtévesztéssel, amely... a világ elemeihez... igazodik." (Kol 2,8). Széles körben elfogadott, még a márkisták között is, hogy ezt a levelet Pál akkor küldte, amikor börtönbe vetették jóval Kr. u. 70 előtt.

Az 1Tim 6,20-ban ezt olvassuk: "kerüld a profán, újdonsághajhászó fecsegést, az álságos 'ismeret' ellenvetéseit". Ezt hagyományosan a szentírásmagyarázók, beleértve II. János Pál pápát is^[145], úgy értelmezik, hogy Pál itt a gnosztikus tanításokra utal. A Jelenések könyvében szintén olvashatunk figyelmeztetéseket a nikolaiták ellen, akik egy gnosztikus szekta tagjai voltak (Jel 2,6.15).

A gnosztikusok II. században sokkal szervezettebbé váltak, de eszméik már jóval korábban is problémákat okoztak a keresztényeknek. Ireneusz Kerinthosz tanait előbb tárgyalja az ebionitákénál. Az ebionitákat "Jeruzsálem-imádással" vádolta. Ez azt mutatja, hogy az ebioniták, és ebből következően a kerinthiánusok már a város lerombolása előtt működésbe léptek.

Ireneusz feljegyzi, hogy mi járt János fejében: "azok a tévedések, amelyeket Kerinthosz, és korábban még inkább azok, akiket nikolaitáknak neveztek, elszórtak"^[146]. A gnosztikusok azt állították magukról, hogy ők "a világosság és a tudás ismerői".

Ireneusz és mások sokszor utaltak a gnosztikusokra, és Henry Owen 1764-ben ezen információk alapján szerkesztette meg tanításaiknak körvonalait. Az elkövetkezőkben Owen művére alapozunk, de nem szabad közben elfelejteni, hogy a nikolaiták, a kerinthiánusok, az ebioniták és a sok többi gnósztikus szekta sokban különbözött egymástól tanításaikban.

A gnosztikus tanítás szerint:

Az Ismeretlen mindenható Isten a mennyben élt a legfőbb lelkekkel, vagyis az aeonokkal. Ő hozott létre egy egyszülött fiút, akit MONOGENÉSZ-nek neveztek, aki nemzette az alsóbbrendű LOGOSZ-t (görögül: az IGE, a SZÓ). Volt két fő aeon: az ÉLET és a VILÁGOSSÁG. Az aeonokból származnak a lelkek alsóbb rendjei, beleértve KRISZTUS-t és a DEMIURGUSZ-t. DEMIURGUSZ volt az, aki megalkotta ezt a látható világot az örök anyagból. Ez a DEMIURGUSZ nem volt tudatában a legfelsőbb Istennek, és alacsonyabbrendű volt a láthatatlan aeonoknál. Ő volt az izraeliták védelmezője, és ő küldte Mózest hozzájuk az örökkévaló kötelem törvényeivel. [A legtöbb ilyen eretnek szekta megtartotta a hagyományos zsidó törvényeket.]

Jézus egy egyszerű ember volt, József és Mária valódi fia. De KRISZTUS rászállt egy galamb formájában akkor, amikor megkeresztelkedett. KRISZTUS feltárta előtte az ismeretlen Atyát, és képessé tette őt a csodatételekre. Ehhez hasonlóképp a VILÁGOSSÁG aeon Keresztelő Jánosba hatolt be. VILÁGOSSÁGként magasabbrendű volt KRISZTUSnál, tehát Keresztelő Szent Jánost bizonyos tekintetből előnyben részesítették, mint Jézust.

Miután Jézus kihirdette Isten-tudását, és elérkezett a szenvedéshez, KRISZTUS elhagyta őt, és elmenekült a legmagasabb mennyekbe. Ezért csak Jézus volt az, aki szenvedett. KRISZTUS újra uralkodni fog a földön 1000 évig testében, és a vágyaknak és gyönyöröknek fog szolgálni^[147]. Néhány csoport tagadta Krisztus feltámadását, és azt, hogy sor fog kerülni a holtak feltámadására.^[148]

Mindezek fényében érthetővé válnak János evangéliumának nyitó sorai:

János azt mondja, hogy KRISZTUS az Isten LOGOSZ-a [IGÉJE] (Jn 1,1). Az IGE és a MONOGENÉSZ (Isten egyszülött Fia) egy és ugyanaz a személy (1,14). KRISZTUS vagy az IGE nem egy alsóbbrendű aeon, hanem Isten (1,1). Krisztus nem, hogy tudatlan volt Istennel kapcsolatban, hanem mindig és tökéletesen ismerte őt a mennyben (1,18). Krisztust nem lehet megkülönböztetni a DEMIURGOSZ-tól, hiszen ő az egész világ teremtője (1,10). Az ÉLET és a VILÁGOSSÁG nem valami sajátos és különálló lelkek, hanem ugyanaz, mint a LOGOSZ és KRISZTUS (Jn 1,4.7-9).

Vagyis János azt mondja, hogy KRISZTUS, a LOGOSZ (az IGE), az ÉLET, a VILÁGOSSÁG, és a MONOGENÉSZ (az egyszülött) nem különféle aeonok (lelkek), hanem ez egy és ugyanazon isteni személy. János azt mondja, hogy Keresztelő Szent Jánosba nem a VILÁGOSSÁG aeonja lépett, hogy így közölje az Isteni Akarat legfőbb tudását. Keresztelő csak egy egyszerű, ámbár sugalmazott ember volt, aki sokkal alsóbbrendű Jézusnál, hiszen csak az előfutára volt neki (Jn 1,6.8.15).

János elmagyarázza, hogy a Legfőbb Isten nem volt teljesen ismeretlen Krisztus ideje előtt sem. Az embereket megvilágosította a lelkiismeretükben, de ők nem akartak tudni róla (1,9-10). A zsidók nem egy alsóbbrendű isten, a DEMIURGOSZ sajátos népe, hanem KRISZTUS-é, vagyis magának az Isten egyszülött Fiának a népe (1,11). Ő végül emberré lett (1,14) és beteljesítette Mózes Törvényét, ami az eljövendő jó dolgoknak csak az árnyéka volt, és ezzel betöltötte annak teljességét. KRISZTUS minden emberhez jött, nem csak a zsidókhoz (1,12.13). Jézus az Atya Fia volt (1,14).

János a következő fejezetekben olyan epizódokat és csodákat válogatott, amelyek ezeket az állításait támasszák alá. János elutasította azt az elképzelést, hogy Keresztelő János, Mózes Törvényét hirdetve, magasabbrendű volt KRISZTUSnál (1,15-34). János tehát egyértelművé tette, hogy Krisztus nagyobb Keresztelő Jánosnál.

A fenti szakaszok összevetése jól rámutat arra, hogy Ireneusz helyesen határozta meg azt az okot, hogy miért írták meg ezt az evangéliumot, tehát abban is igaza kellett, hogy legyen, hogy ki írta meg ezt a művet.

Néhány márkista azt állítja, hogy Kerinthosz csak János halála utáni időben élt. Csakhogy Euszebiosz szerint Kerinthosz "a szóban forgó időben" alapította meg vallását^[149]. Vagyis egyből akkor, amikor írt az ebionitákról, akik már igen korai időben jelen voltak. Egy szemléletes történetet is leír, amit Ireneusz jegyzett fel: "János apostol egyszer betért a fürdőbe, hogy megfürödjön. Amikor azonban megtudta, hogy Kérinthosz bent van, gyorsan eltávozott arról a helyről és kifelé menekült, mert nem tudta elviselni, hogy egy fedél alatt legyen vele, és ugyanezt tanácsolta azoknak is, akik vele voltak: "meneküljünk, nehogy a fürdő is összedőljön, mert benne van Kérinthosz, az igazság ellensége!"" Ireneusz hozzáteszi, hogy ezt a történetet Polikárp püspöktől hallotta, aki személyesen ismerte Jánost.^[150]

A 29. fejezet nyitó szavaiban pedig ezt olvassuk: "Ekkor keletkezett a nikolaitáknak nevezett eretnekség, mely csak igen rövid ideig állt fent, de amelyről János Jelenéseinek Könyve is említést tesz."^[151]. Tehát ismét csak azt láthatjuk, hogy Ireneusz egy igen korai időről ír.

A Muratori Töredékben azt találjuk, hogy András segédkezett János apostolnak a negyedik evangélium megírásában [lásd II. fejezet d.]. Mivel nincs feljegyzés arról, hogy András apostol nagy kort élt volna meg, ez is arra mutat, hogy János Kerinthosz életének egy korai időszakában írt.

A szinoptikus evangéliumok kiegészítése és tisztázása

Érdemes visszaemlékeznünk arra az antmarkionita előszavakban kifejtett két okra [lásd: II. fej. j.], hogy miért is írta meg János az evangéliumát. Ő nem pusztán a gnosztikus szekták elutasítása végett írt. Azzal a lehetőségel is élni akart, hogy megvilágosítsa Krisztus életének azon időszakait, amely nem találhatóak meg az akkor már meglévő evangéliumokban.

János nem ismétli meg azokat a részleteket, amelyekről a többi evangélium már beszámolt. Ez nem arra bizonyíték, hogy figyelmen kívül hagyta volna, vagy, hogy le akarta volna becsülni őket, miként azt néhány kritikus állítja. Ez arra bizonyíték, hogy tudott azokról az információkról, amelyeknek a keresztények már birtokában voltak.

Krisztus életének fő körvonalait nem számítva nem lát okot arra, hogy megismételje a már megismert információkat. Ha anélkül írt volna, hogy ismerte volna a meglévő evangéliumokat, akkor hihetetlen lenne az, hogy ilyen pontosan elkerülte az ismétléseket, pl. amelyek kapcsolatban álltak vele is, úgymint pl. a színeváltozás, vagy Krisztus megvallása istenségéről Kaifás előtt^[152].

Euszebiosz feljegyzi, hogy a három meglévő evangélium már mindenkihez eljutott, beleértve Jánost is, és, hogy János tanúságot tett igazságukról. János csak kiegészítette őket^[153], és helyére tett néhány általuk keltett hamis benyomást, elejét véve ezzel az eretnek támodásoknak.

Ha átnézünk néhány szakaszt, akkor jobban megérthetjük, hogy hogyan tette ezt. Érdemes megjegyezni, hogy János feltételezi olvasóiról, hogy élénken emlékeznek Krisztus igehirdetésének a környezetére, ami viszont gyökeresen más lett Kr. u. 70-től.

1. Különös lenne egy olyan Messiás, aki nem prédikál Júdeában és Jeruzsálemben, vagy nem vesz részt a nagy ünnepeken. A szinoptikusok mégis csak Galileát említik meg igehirdetésének helyszínéül. János gondoskodott az utólagos információkról (Jn 6,1; 5,1; 3,22; 4,54). Ő a galileai működésével nem foglalkozik, egy esetet kivéve, amelynek különleges oka volt, hogy megemlítette.

2. Ez a különleges ok az Eucharisztiával kapcsolatos. A szinoptikusok beszámoltak annak megalapításáról (Mt 26,26-27; Lk 22,19-20; Mk 14,22-24), de arról nem, hogy Krisztus ezt már korábban megígérte, hogy megteszi. János 6. fejezetében gondoskodik erről, és részletesen bemutatja az eucharisztikus párbeszédet, beleértve Krisztus ígéretét is (Jn 6,54-58), és elmeséli az utolsó vacsorát egy hosszú beszámolóban, de magának az Eucharisztiának az alapítását már nem ismétli meg.

3. A szinoptikusok beszámolnak arról az óriási lelkesedésről, amely a dicsőséges bevonulást kísérte Jeruzsálembe, de arról nem, hogy mi váltotta ezt ki. János elmagyarázza, hogy Krisztus éppen akkor támasztotta fel Lázárt (Jn 11,17).

4. Máté pontosan részletezi, hogy Krisztus hogyan hívta el Pétert, Andrást, Jakabot és Jánost tanítványainak (Mt 4,18-22), és Lukács is gondoskodik egy hasonló, de rövidebb beszámolóról (Lk 5,10-11). A gáncsoskodók azt mondhatnák, hogy egy ilyen elhívási mód nem biztosított sem elegendő időt, hogy azt komolyan és értelmes meg lehessen fontolni, sem alkalmat, hogy a hozzátartozóikról gondoskodhassanak.

Márk említést tett arról, hogy Jakab és János nem hagyta segítség nélkül apjukat (Mk 1,20). De János, aki ott volt, egy teljesebb magyarázatot adott arra, hogy mi is történt. Beszámol arról, hogy a Keresztelő két tanítványa már sokáig beszélt Krisztussal személyesen (Jn 1,35-51). Azt nem mondja el, hogy miről is beszélgettek azon a napon és éjjelen, de jogosan feltételezhetjük, hogy hallottak arról, hogy mit kíván tőlük. A következő napokban Krisztus másokkal beszélt arról, hogy meg akarja őket hívni.

Máté és Lukács elmondja, hogy Krisztus ezután a pusztába ment több mint egy hónapra, és ezt követte az igehirdetés időszaka (Mt 4,1-2; Lk 4,1-2; Mk 1,12-13). Jánosnak nem kellett megismételnie ezt az információt. Akkor, amikor Krisztus elhívta a tanítványait (Mt 4,18-22), már mindegyiküknek volt elég ideje ahhoz, hogy átgondolja a meghívását, s hogy gondoskodjanak a hozzátartozóikról.

5. Máté beszámol Krisztus azon szándékáról, hogy kinevezze Pétert (arámul Kéfást), az egyháza vezetőjének (Mt 16,18), de arról nem, hogy hogyan kapta Péter ezt a nevet. Ezért János megadja ezt az információt (Jn 1,42), de magát a kinevezés hivatalos ígéretének a beszámolóját nem ismétli meg. Máté már megtette. A névváltoztatás fontos volt, mert az arám Kéfa mind Pétert, mind "sziklát" is jelent.

6. Máté elmondja, hogy Krisztus Betlehemben született, és hozzáteszi azt a próféciát, hogy Krisztusnak ebből a városból kell eljönnie (Mt 2,1-6), de azt nem, hogy Betlehem Dávid városa. János hozzáteszi ezt a fontos részletet (Jn 7,42).

7. Máté evangéliumát úgy olvashatjuk, mintha Simon vitte volna Krisztus keresztjét (Mt 27,32). Lukács (23,26) és Márk (15,21) szavai is ezt az információt közvetítik. De János világossá teszi, hogy Krisztus "maga vitte keresztjét" (Jn 19,17) és nem tesz említést Simon segítségéről. Figyeljük meg, hogy a "maga" szót használja, ezzel hangsúlyozva a mondat jelentését. Tudjuk, hogy az eretnekek azt állították, hogy Krisztus nem szenvedett, mivel a keresztrefeszítés előtt elhagyta Jézus testét. Valószínűleg idézték Máté beszámolóját, hogy ezzel "igazolják", hogy cirenei Simon volt az, aki vitte a keresztet, mivel Jézus, már egyszerű emberként, túl gyenge lett.

8. Máté tudosít arról a 27,35-ben, hogy a katonák sorsvetéssel osztoztak meg Jézus ruháin. Ez hasonlít a 22. zsoltár próféciájához, de Máté nem tesz említést, hogy mi történt Krisztus köntösével. A kritikusok mondhatták, hogy a szinoptikusoknál található beszámoló nem teljesíti be pontosan a próféciát. Máté elmenekült a helyszínről, ezért csak másodkézből tudott róla beszámolni. Lukács (23,34) és Márk (15,24) csak egy rövid változatról gondoskodnak, ezért nem tisztázták ezt a kérdést. Azonban János, aki jelen volt, részletes beszámolót nyújthatott a katonák beszélgetéséről, és arról, hogy miért bántak másként Jézus köntösével. Ez található a Jn 19,23-24-ben, amely megmutatja, hogy a zsoltárok próféciája pontosan beteljesedett az események során.

9. Krisztus idejében két főpap volt. Máté elmondja, hogy amikor Krisztus letartóztatták, akkor Kaifáshoz a főpaphoz, az írástudókhoz és a vénekhez vitték. Ők küldték Pilátushoz, mert ki akarták végeztetni (Mt 26,57). Lukács és Márk csak keveset tesz hozzá Máté beszámolójához. Bár a zsidó törvények szerint a főpap hivatala élete végéig tart, Annást a rómaiak leváltották, és Kaifást nevezték ki helyette. Tehát a kritikusok érvelhettek azzal, hogy a valódi főpap ártatlan volt Jézus perében. János válaszol erre, azt mondva, hogy "Először Annáshoz vitték, ő ugyanis apósa volt Kaifásnak, aki főpap volt abban az esztendőben." (Jn 18,13).

János eztán beszámol az Annás előtti kihallgatásról (Jn 18,19-24), és ennek lefolyása után küldte Annás Jézust Kaifáshoz. János igazolja, hogy mindkét főpap érintett volt, és ezért felelős is Krisztus halála miatt. Az is nyilvánvalóvá válik, hogy a Jézust elfogó társaság azokból az emberekből állt, akiket Annás alkalmazott. János ezért kezdi az "először" szót (13. vers), ami kihangsúlyoza a mondat értelmét.

10. Jámbor zsidók csoportjai a Keresztelő János által prédikált bűnbánati hagyományt követték. Ők nem fogadták el Jézus felsőbbrendűségét és magasabb követelményeit, és azzal érvelhettek, hogy Jézus alávetette magát Jánosnak a keresztelésnél. Valamint Keresztelő szavait úgy is érterlmezhették, hogy olyan valakiről szól, akinek még majd el kell jönnie.

Máté nem volt szemtanúja a beszámolójának (Mt 3,11-15), csak hallomásból értesült róla. János viszont, aki a Keresztelő közeli tanítványa volt és Jézus keresztelésénél is jelen volt, személyesen tanúskodhatott arról, hogy Jézus "a nagyobb" (Jn 1,26-42).

11. Ezek a szavak: "Akkor ugyanis [Keresztelő] János még nem volt börtönbe vetve." (Jn 3,24) azért érdekesek, mert feltételezi, hogy olvasói tudnak János bebörtönzéséről, amint azt a szinoptikus evangéliumok leírják.

12. Mivel Máté az evangéliumát egy liturgikus, s nem kronologikus formában szerkesztette meg [lásd VIII. fej.], olyan benyomást kelt, hogy Krisztus nyilvános működése csak egy évig tartott. János javít ezen azzal, hogy tisztázza, ez a működés három húsvéton át tartott^[154].

13. Máté a liturgiájának a szerkesztésénél gyorsan áttér az utolsó vacsoráról a keresztrefeszítésre, és így úgy tűnik, mintha mindkettő 24 óra leforgása alatt történt volna. A mai nagycsütörtöki liturgiánk is ezt a modellt követi. Csakhogy a két cselekmény között hosszabb időnek kellett eltelnie, ezért János megemlíti, hogy az utolsó vacsora néhány nappal korábban történt (Jn 12,1).

Más látszólagos ellentmondások is vannak ezzel a héttel kapcsolatban. De az archeológusok kimutatták, hogy Jeruzsálem esszénus közösségének, valamint a szadduceusoknak és farizeusoknak külön saját kalendáriumuk volt az ünnepekre vonatkozóan,^[155] és ez okozhatta a zavart. Valamint, ahogy Máté összesűrítette a három évet egy évbe, hogy alkalmazkodjon a lekcionáriumához, úgy nyugodtan azt is megtehette, hogy ugyanezt tegye a nagyhét eseményeivel.

14. A VIII. fejezetünkben tárgyaltuk a Quirinius-féle népszámlálás állítólagos problémáját. De, ha Lukács itt komoly tévedésbe esett volna, ahogy azt néhányan állítják, akkor ezt már akkor felrótták volna neki. János itt mégse élt a lehetőséggel, hogy tisztázza vagy módosítsa a dátumot. Lukács datálása úgy tűnik, hogy nem volt problémás azok számára, akik az első században éltek.

15. Az Úr egyházi főhatalmat ígért Péternek (Mt 16,19). János az utolsó fejezetében számol be arról, amikor Krisztus beváltotta ezt az ígéretét azáltal, hogy Péterre bízta egész nyájának vezetését (Jn 21,15-17).

A fentiekre alapozva több megállapítást is tehetünk:

a) Míg János evangéliuma sok teológiai meglátást tartalmaz, egyúttal azzal is foglalkozik, hogy pontos történelmi adatokkal szolgáljon ugyanarról a periódusról, amellyel a többi evangélium is foglalkozik. Ugyanazokról az apostolokról, és szent asszonyokról beszél, megemlíti Kaifást, Pilátust, Arimethai Józsefet és számos epizódot Keresztelő Szent János és Krisztus életéből.

b) Manapság gyakran nevezik János evangéliumát amolyan "spirituális evangéliumnak". Ez igaz, de csak abban az esetben, ha a "spirituális" szó nem akarja kizárni a történelmi aspektusokat. János újra és újra állítja, hogy ő Krisztus életének része volt, így szavahihető szemtanúja volt az eseményeknek.  (Jn 19,35; 20,30-31; 21,24). De első levelének nyitó szavai is ugyanígy tesznek.

c) János eljárása, amellyel ilyen precíz és apró történelmi részletekkel és magyarázatokkal egészítette ki a szinoptikusokat, más gondolatot is felvet. Ez ugyanis azt mutatja, hogy történelmi dokumentumokként bánt velük, s nem "kreatív teológiaként". Ez azt is jelzi, hogy János nagyon is tisztában volt az egyházak valóságos szükségleteivel, gondjaival.

d) Máté elmondja, hogy a János által említett névtelen tanítványt (Jn 1,35), aki Keresztelő Szent Jánossal volt, Jánosnak hívták (Mt 4,21). Ez ad magyarázatot arra, hogy a negyedik evangélium szerzője hogyan írhatott tekintéllyel Krisztus ekkori működéséről, és a részletes elbeszélésről Keresztelő misszójával kapcsolatban, és szavairól a Krisztussal való találkozásuk előtt (Jn 1,6.15-37).

e) A Jn 5,2-ben azt látjuk, hogy János jelen időben utal Jeruzsálemre. A kritikusok kimagyarázhatják ezt, de semmi bizonyíték arra, hogy ezt ne úgy kellene érteni, ahogy írva van. Ez azt jelzi, hogy János evangéliumának első részét Kr.u. 70 előtt írták le.

f) Máté részletesen elmeséli, hogy egy névtelen személy levágta a főpap egyik emberének a fülét (Mt 26,51-52). A Lk 22,50 és Mk 14,47 szintén beszámol erről, de mindhárman gondosan elkerülik, hogy megemlítsék a kardforgató férfi nevét. Ez azért lehetett, hogy nehogy perbe fogják őt. De János a 18,10-ben leírja, hogy Péter volt az, és az áldozat neve Malkus. Ez arra utaló jel lehet, hogy a szinoptikusokat Kr.u. 65 előtt írták, még Péter életében, amikor még meg kellett védeni. Viszont János, Péter kivégzése után, már szabadon leírhatta ezt.

Mint mellékkörülmény, érdekes, hogy Máté, egy szemtanú, nem határozza meg, melyik fül lett levágva. Péter Máté evangéliumából olvasva fel ezt a részt, és Márk ezt írta le, de ő sem tesz hozzá semmit. Viszont Lukács megnevezi, hogy ez a jobb fül volt. Mivel Lukács nem volt jelen ennél az eseménynél, ezért információját csak másodkézből szerezhette, így nem tűnt megbízhatónak. János azonban, aki ott volt az esetnél, megerősíti Lukács információját.

g) A fenti megállapításokból, különösen az e) és f) pontokban lévőkből meg tudjuk határozni a János-evangélium fő részének (ti. az utolsó fejezet nélküli rész) megírásának az idejét, vagyis ez Kr.u. 65 és 70 között lehetett.

h) Ha elfogadjuk, hogy János evangéliuma Kr.u. 70 előtt született, és, hogy néhány részt tisztáz a szinoptikus evangéliumokból, akkor ezeknek az evangéliumoknak már Kr.u. 70 előtt el kellett terjedniük. Ehhez az akkori időben legalább 10-20 év kellett.

i) A márki prioristák azt állítják, hogy Máté és Lukács Jeruzsálem pusztulásáról csak példabeszédszerűen számolnak be. Ezzel az állítással még külön is foglalkozni fogunk, de itt érdemes megemlíteni János reakcióját. Az ő célja ugyanis, hogy tisztázza Máté és Lukács evangéliumát, azonban, ha a márkistáknak van igazuk és csak 70 után írt, akkor miért nem tisztázza a szinoptikus parabolák jelentését, azt, ahol a Jeruzsálem pusztulása összevegyül a világ végével kapcsolatosokkal?

j) Palesztina Krisztus idejében egy nagyon sajátos és összetett társadalom volt. A rómaiak megosztották az adminisztrációt a zsidó bírák tanácsával, a Szanhedrinnel. A Szanhedrin gyakran került összetűzésbe a civil hivatalokkal, az adókat görög pénzben fizették, a kereskedelemben római pénzt használtak, a templomi járandóságokat pedig zsidó pénzben fizették. Héber, arám, görög és latin nyelveken beszéltek. A közélet és a magánélet hatással volt egymásra számos apró módon ebben a nyelvi, kulturális és megosztott hatalmi tarkaságban.

Az evangéliumokban mégis számtalan olyan utalást találunk, melyek nem csak a földrajzi vonásokra, hanem a múlékony társadalmi és vallási körülményekre is vonatkoznak. Ezt a társadalmat teljesen elsöpörték Kr.u. 70-ben, amikor is mind a lakosság, mind a kormányzat megváltozott. Hogyan tudhatna egy író úgy lefesteni ezt a társadalmat, ennyire pontosan és aprólékosan, ha messze Palesztinától él visszavonultan, az eseményektől ötven vagy még több évvel később?

k) Ha valaki egy folyó egyik oldalán él, mondjuk Pesten, akkor úgy fog a másik oldalra utalni, mint ami "a vizen túl van". Ennek az evangéliumnak a szerzője ezt a kifejezést használja, amikor a Jordánra utal (1,28). Ez azt jelzi, hogy a szerző vagy palesztinai születésű volt, vagy hosszú ideig élt ott. És azt is mutatja, hogy tudott egy másik Bethániáról. Ez csak egy apró adat arra, hogy illusztráljuk, hogy a szerző mennyire pontosan és aprólékosan ismerte a jeruzsálemi környezetet.

l) A szerző hatszor használja ezt a kifejezést: "a tanítvány, akit Jézus szeretett". Ez található az utolsó vacsorán, a kereszt tövében; amikor megbízzák Mária oltalmazásával; a Péterrel való gyorsfutásnál; az Úr első felismerésénél; és amikor Krisztus azt mondja neki, hogy hosszú élete lesz. A 21,24-25-ben értesülünk arról, hogy "az a tanítvány, akit Jézus szeretett" írta az evangéliumot. A hagyomány mindig is úgy tekintette ezt a kifejezést, mint ami a szerző feszélyezettségét mutatja, hogy magát ilyen kiváltságos helyzetben mutatja be magát.          

Még ha el is fogadjuk azt az állítást, amit néhány kritikus javasol, hogy valaki más adta hozzá a 24. verset, a személy attól még azonosítható azzal, akire a kifejezés vonatkozik. Figyeljük meg, hogy az összes példa magán-, vagy félig magántermészetű volt, ahol ő volt az egyetlen, aki ilyen részletességgel igazolhatta a feljegyzéseket.

m) Máté, Lukács, Márk és János mind figyelmen kívül hagyja Jeruzsálem és a Templom lerombolását, a Néró alatti üldöztetéseket, és annak a kornak a vértanúságait, beleértve Péterét és Pálét. Miért hagyták volna el őket, ha ezen események után írtak?

n) Bár a muratori kánon nem annyira megbízható, mint más korai dokumentum, nincs ok arra, hogy tagadjuk, amit András apostol közreműködéséről mond az evangélium létrejöttében [lásd: II. fej. d]. Az hagyományosan elfogadott, hogy a 21,23 azt mutatja, hogy ezt az utolsó fejezetet János akkor írta, amikor már nagyon öreg volt, valószínűleg Kr.u. 96 körül.

 

A János-evangélium datálása

Miként azt az 1953-as kiadású "The Catholic Commentary of Holy Scripture" megállapítja, feltételezhető, hogy a korábbi fejezeteket néhány évvel a 96-os dátum előtt írták.^[156] De a legújabb időkben olyan bibliatudósok, mint Tresmontant^[157], Thiede^[158], Orchard^[159], és Robinson^[160] egészen más oldalról közelítették meg ezt a kérdést, és azt a következtetést vonták le, hogy ez a feltételezés téves. Ők azt tartják, hogy legalább az első 20 fejezetet Kr.u. 70 előtt írták.

A 21. fejezet 24. versében a többes szám első személyű névmás ("mi") használata vetette fel a kérdést, hogy vajon nem-e egy csoport írta vagy segédekezett az írásban. Hogy megoldjuk az egy mondatban lévő "mi" és az "ez az a tanítvány" kérdését, ahhoz János többi írásaihoz kell folyamodnunk.

Az 1Jn 1,2-ben ezt olvassuk: "... mi láttuk, és tanúságot teszünk róla.". A 2. fejezetben azonban világossá válik, hogy egy személy tesz tanúságot.

A Jn 4,14-ben ezt olvassuk: "Mi pedig láttuk, és tanúságot teszünk.". Mégis számos helyen ugyanebben a levélben első személyben mondja azt: "írok" (2,1.7.8.12-14.21.26; 5,13).

Evangéliumában bemutatja, hogy Krisztus is hasonlóan fogalmazott (3,11).

John Chapman mutatta ki, hogy János a "mi" névmással ünnepélyességet fejez ki, és akkor, amikor ez a tanúsághoz kapcsolódik.^[161]

Mindezekben semmi újdonság nincs: Azok, akik János evangéliumának ezen magyarázatát először olvassák, meglepődhetnek, hogy ez mennyire új és még nem hallott megközelítés. Csakhogy a márki prioritás felbukkanása előtt ez volt a normális magyarázata szinte az összes katolikus kiadványokban.

Clifton püspöke a "The Early History of The Church of God" c. könyvében, amit a The Catholic Truth Society adott ki 1901-ben, ezt írja:

"Kerinthosz egész Szíriában és Ázsiában elterjesztette tévedéseit, és Szent János evangéliumát kifejezetten azért írták, hogy szembeszálljon ezekkel az ártalmas eretnekségekkel"^[162].

Ugyanezen társaság Bibliájának fontos, 1955-ös kiadásában ez olvasható János evangéliumának előszavában:

"Sok olyan dolgot, amit [a többi evangélista] kihagytak, ő pótolt. Amikor komolyan kérlelni kezdték a testvérek, hogy írja meg az Evangéliumot, azt válaszolta, hogy megteszi, ha tartanak egy általános böjtöt és mindannyian közösen imádkoznak a Mindenható Istenhez."

A Szentírás 1953-as katolikus kommentárja azt magyarázza, hogy János a doketisták és az ebioniták ellen írt, megkövetelve Krisztus istenségét, s hogy megerősítse, hogy Keresztelő Szent János alá volt rendelve Krisztusnak, valamint, hogy kipótolja a szinoptikus evangéliumokat.^[163] A kommentár Ireneusz azon feljegyzését is idézi, hogy János Kerinthosz és a nikolaiták ellen írt. Emellett számos érvvel igazolja, hogy János apostol a szerzője a "János szerinti evangéliumnak".^[164]
A katolikusok a Douai-féle bibliafordítást használták csaknem 400 évig, és egy irányadó megjegyzése a Jn 21,17-hez ezt mondja:

"Urunk megígérte Szent Péter lelki főhatalmát (Szt. Mt 16,19), itt pedig beteljesül ez az ígéret azáltal, hogy megbízza az összes bárányának kivétel nélküli igazgatásával; és következésképp az egész nyájának, vagyis a teljes egyházának igazgatásával."

MEGJEGYZÉS

Érdemes megjegyezni, hogy szemtanúi tekintély áll mind a négy evangélium mögött. Ugyanis Máté evangéliumának szerzője maga is az volt, és még azok az apostolok is segíthették, akik még Palesztinában voltak akkortájt. János evangéliumának szerzője ugyancsak szemtanú, akit András apostol emlékei is segíthették. Lukács evangéliumát Péter hagyta jóvá, és Péter hitelesítő szavait jegyezte fel Márk. Ez sziklaszilárd történelmi alapot ad a kereszténységnek.

A III/4., IV., VIII és ez a fejezet rámutatott arra, hogy mindegyik evangéliumot sürgető szükség miatt írták meg. Máté a palesztínai zsidóknak írt, mielőtt az apostolok elhagyták őket. Lukács a pogányok által felvetett szükség miatt írt. Péter beszédsorozatot tartott, hogy összeegyesítse Lukácsot és Mátét, hogy ezáltal hitelesítse Lukácsot. Márk pedig a kéréseknek engedett, és kiadta a beszédek szerkesztetlen feljegyzéseit. János András apostol és más tanítványok kérésére fogott írásba, hogy választ adjon a gnosztikus támadásokra. A későbbi kiadása a felmerült kérdésekre adott választ.

Ezt a sémát Euszébiosz szavai is alátámasztják:

"Az összes [apostol] közül mégis csak Máté és János hagyott ránk az Úr beszédeiről szóló visszaemlékezéseket. A hagyomány szerint szükségből kezdtek írni." "Máté ugyanis. hirdette az igét, minthogy azonban más népekhez is el kellett mennie."^[165]. Lukács nemhivatalos beszámolókkal találta szembe magát (Lk 1,1-4), János apostolt pedig arra kérték, "hogy saját evangéliumában írja le azt az időt, melyről az előző evangélisták hallgattak."^[166].

A márkista elképzelés az, hogy az evangéliumok szerzői azért írtak, mert éppen ilyen hangulatban voltak, és volt rá elegendő idejük a valós világtól elszigetelt közösségeikben. Ez sokkal inkább egy olyan világot fest le, amelyben néhány modern márkista szerző él.

Megjegyzések

[134] Tresmontant C., The Hebrew Christ 1989. 324.

[135] Thiede, C. P., Rekindling the Word, 1995. XII. f.

[136] Orchard B., The Origin and Evolution of the Gospels, 1993. 18.

[137] Robinson, J.A.T., Redating the New Testament,1976. 311.

[138] Riley, H. - Orchard, B., The Order of the Synoptics, 1987. 150.

[139] Uo. 151.

[140] Uo. 129.

[141] Uo. 138-139.

[142] Euszebiosz, Egyháztörténet 6,14, 5-7; Riley, H. - Orchard, B., 139.

[143] Euszebiosz, Egyháztörténet 6,14.; A Catholic Commentary on Holy Scripture, 1953, 777a.

[144] Ante-Marcionite Prologue to John, Regul MSS S2, 3, 7, 8.; Riley, H.-  Orchard, B., 151-152.

[145] II. János Pál pápa, Fides et Ratio enciklika, 4,37.

[146] Ireneusz, Adversus Haereses, 3,11,1.; A Catholic Commentary on Holy Scripture, 1953. 778h.

[147] Euszebiosz, ET, 3,28,2.

[148] Owen, H., Observations on the Four Gospels, 1764. 92.

[149] Euszebiosz, ET, 3,28,1.

[150] Uo., 3,28,6.

[151] Uo., 3,29,1. vö. Jel 2,6.15.

[152] A Catholic Commentary on Holy Scripture, 1953. 778h.

[153] Euszebiosz, ET,3,24,7.11.

[154] A Catholic Commentary on Holy Scripture, 1953. 779c.

[155] Tresmontant, C., The Hebrew Christ, 1989. 292; Thiede, C., Jesus: Life or Legend, 1997. 118.

[156] A Catholic Commentary on Holy Scripture, 1953. 781j.

[157] Tresmontant, C., The Hebrew Christ, 1989. 324.

[158] Thiede, C., Rekindling the Word, 1995. XII.

[159] Orchard, B., The Origin and Evolution of the Gospels, 1993. 18.

[160] Robinson,  J. A. T., Redating the New Testament, 1976. 311.

[161] Lattey, C., Back to the Bible, 1944. 109.

[162] Bishop of Clifton, The Early History of the Church of God, 1901. 155.

[163] A Catholic Commentary on Holy Scripture, 1953. 778gh.

[164] Uo., 776d-778f.

[165] Euszebiosz, ET, 3,24,5-6.

[166] Uo., 3,24,11.

(Fel)