Az evangéliumok történetisége

Az evangéliumok apostoli szerzősége, Kr. u. 70 előtti keletkezésük, illetve a Máté-evangélium elsősége

Tartalom

I./1. Bevezetés 1.
I./2. Bevezetés 2. (A szinoptikus-kérdés három fő irányzatának és az Egyház véleményének rövid bemutatása)
I./3. Bevezetés 3. (Áttekintés: Miért, hogyan és mikor születtek meg az Evangéliumok a Kelemen-i hagyomány szerint?)

II. Az ókori történeti bizonyítékok

III. Az irodalmi analízis
III/1. A probléma
III/2. A Jeromos-hagyomány és problémái
III/3. A márkista teória és problémái
III/4. A Kelemen-i hagyomány (Griesbach- vagyis a "két evangélium"-elmélet) megoldása

IV. Péter apostol beszédei a Kelemen-i hagyomány szerint (Hogyan született meg Márk evangéliuma?)

V. Máté evangéliumának keletkezési ideje

VI. A héber nyelvű Máté-evangélium

VII. Antijudaizmus a Máté-evangéliumban

VIII. Lukács evangéliuma és az Apostolok cselekedetei

IX. Szent János evangéliuma

X. Az újszövetségi levelek és a pszeuodonimitás kérdései

XI. A zsidókhoz írt levél

(A többi fejezet készülőfélben.)

XII. Egyéb kérdések: Papiász, a "Q"-forrás; Márk nyelvi gyengesége; a jeruzsálemi próféciák; a "...szerint" kérdés

XIII. A római világ; az archeológia, és egy regény

XIV. Fundamentalizmus; ökumenizmus; kétféle hallgatóság; a Pápai Biblikus Bizottság

XV. Az események a helyükre kerülnek

XVI. Az Egyház hozzáállása a kérdéshez

XVII. Következmények; a magyarországi helyzet

XVIII. Az események időrendje

 

VII. ANTIJUDAIZMUS A MÁTÉ-EVANGÉLIUMBAN

Máté és Márk evangéliumának összevetésekor számtalanszor szembetűnik az, hogy Máté sokkal ellenségeseb érzülettel ír a zsidó vezetőkről, mint Márk. Ezt az antagonizmust hagyományosan úgy magyarázzák, hogy ennek oka az volt, hogy a megszülető kereszténységet a Szentföldön lévő zsidó környezetben nem nézték jó szemmel, és üldözni kezdték azt. Máté nem sokkal Krisztus feltámadása után írt, ezért ez az ellenséges háttér érződik ki rajta. Márk sok évvel később írt Rómában, ahol a lakosság és a polgári hatóságok pogányok voltak, és ahol a keresztények iránti zsidó ellenségeskedés nem volt annyira intezív, mint Jeruzsálemben. Tehát Máté és Márk evangéliumában ez a két korszak tükröződik vissza.

A márki prioristák általános véleménye szerint viszont a zsidók és a keresztények eleinte jó kapcsolatban voltak egymással, és egyazon zsinagógákba jártak, egészen Kr.u. 85-ig, amikor is a zsidó vezetők egy jamniai zsinaton egy olyan imát fogadtak el és vezettek be a szertartásokba, amely egy keresztényellenes átkot is tartalmazott. Mivel a keresztények ezt nem voltak hajlandóak elmondani, kiűzték őket a zsinagógákból. A zsidóknak ez a keresztényellenes tette jelentett fordulópontot a két közösség kapcsolatában, és mivel Máté evangéliumának jól érezhetően anti-judaikus hangvétele van, ezért a Kr.u. 85 utáni viszonyok között lett leírva.

Ez azonban csak addig hangzik hihetőnek, amíg meg nem vizsgáljuk alaposabban e korszak történelmét, amit mind a modern zsidók, mind a keresztények közt több tudós meg is tett. Phillip Segal talmudista rabbi és más zsidó tudós is kimutatta, hogy bár Jamnia valóban egy zsidó tudományos központ volt, azonban semmiféle feljegyzés nincs arra nézve, hogy itt zsinatot tartottak volna. Egy ilyen zsinat hipotézisét Heinrich Graetz vetette először fel 1871-ben. Ő írt legelőször komolyabb művet a zsidóság történetéről, amely munka bár kezdeményezése miatt dicséretreméltó, viszont egyáltalán nem megbízható. Egy átkot valóban írtak Jamniában, csakhogy ez pusztán néhány zsidónak volt köszönhető, és egyáltalán nem ment komolyabb eseményszámba, az pedig egyszerűen nonszensz, hogy ezt az imát be is vezették volna minden zsinagógai szertartásba.

Számos más zsidó kutatási eredményt a "Jewish and Christian Self-Definition" című könyvben publikálta E. P. Sanders 1981-ben. William Horbury, aki a téma elismert keresztény tekintélye, egyetértett ezekkel a megállapításokkal. John Robinson, anglikán érsek így foglalja össze:

"... nem az tükröződik vissza, hogy ez [az ima] lenne a zsidó-keresztény viszony történelemének vízválasztója korunk első évszázadaiban. Kétségkívül nem volt egyetlen egy olyan rendelet sem, amely egy ún. helyrehozhatatlan elkülönülést eredményezett volna a judaizmus és a kereszténység között. Az elkülönülés sokkal inkább egy hosszú folyamat eredménye volt, ami helyi szituációktól és végsősoron az egyház politikai hatalmától függött."[102].

A későbbi századokra vonatkozóan pedig ezt írja:

"... bőséges bizonyíték van a patrisztikus forrásokból arra, hogy a keresztények meglehetősen gyakran eljártak a zsinagógákba. Sőt, széleskörű bizonyíték van arra, hogy éppen az egyház vezetői voltak azok, akik igyekeztek távol tartani a keresztényeket a zsinagógáktól, és nem a zsidók zárták ki őket. Az egyházatyák ezen tilalmai azt bizonyítják, hogy a zsinagógák nyitottak voltak a keresztények előtt. Ezek a viszonyok igencsak valószínűtlenek lettek volna, ha a zsinagógai liturgia egy mindennapos átkot tartalmazott volna a keresztények ellen."[103].

Egy másik részlet:

"Nincs olyan bizonyíték, amely azt mutatná, hogy az embereket azon az alapon közösítették ki [a zsidóságból], hogy nem az ortodox hitet vallották... Míg a keresztényeknél az eretnekség doktrinális nézeteltérésből következett, a judaizmusban a doktrinális eltérések nem tettek egy zsidót eretnekké. A nézeteltéréseket gyakorlati és fegyelmi alapokon állapították meg, semmint doktrinálisan."[104]

Tehát az a forgatókönyv, amelyet a márki prioritás elméletének támogatására alkottak, a történelmi kutatások fényében egyértelműen elvethető.

Ha bizonyítékokat keresünk, hogy megmagyarázzuk az evangélium anti-judaista hangvételét, akkor nem kell sokat keresgélnünk, csak ki kell nyitnunk az Újszövetséget. Amíg Krisztus élt, tanítványai rettegtek attól, hogy kidobják őket a zsinagógákból (Jn 12,42), valamint, amikor a keresztre feszítés után elrejtőztek a felső szobában, akkor félelemben éltek (Jn 20,19). A Szentlélek eljövetele után az apostolok kiléptek a rejtekből, hogy hirdessék a feltámadást, csodákat téve, és megtéréseket mozdítva elő. A szadduceusok és a főpapok ekkor a keresztényeket a Szanhedrin elé vitték, botozást rendeltek el nekik, és eltiltották őket az igehirdetéstől. Istvánt, egy igen ékesen szóló diakónust, a Szanhedrin elé citálták, majd halálra kövezték (ApCsel 7,59).

Rembrandt: Szent István megkövezése

Rövid idővel később a római kormányzónak Caesareaba kellett mennie, így távolléte alatt a főpapra bízta Jeruzsálem kormányzását. A főpap kapott ezen az alkalmon, és egy nyomozásokból, letartóztatásokból, bebörtönzésekből és kivégzésekből álló üldözést indított el (ApCsel 8,1). Ekkoriban küldte Sault Antióchiába és más városokba, hogy visszahozza az elmenekült keresztényeket a tárgyalásokra és a halálba (ApCsel 28,11). Ez történt egy Damaszkuszba tartó utazása során is, amikor Saul megtért, és Pálra változtatta a nevét (ApCsel 13,9). Az Apostolnak el kellett rejtőznie a római kormányzó visszatéréséig.

Amikor Klaudius császár lett Kr. u. 40-ben, kinevezte a zsidó Heródes Agrippát Palesztina királyává. Mivel meg kellett erősítenie befolyását a főpapnál, ezért Heródes lefejeztette a nagyobbik Jakab apostolt, és "amikor látta, hogy ezzel megnyerheti a zsidók tetszését" őrizetbe vette Pétert is (ApCsel 12,1-11). Amikor meghalt Heródes király, a fia túl fiatal volt ahhoz, hogy kormányozzon, így a római kormányzó lett kijelölve erre, és alatta az Egyház békében élhetett.

Máté ekkor vagy ez idő tájt írhatta meg evangéliumát. Az ellenségeskedés viszont később sem szűnt meg.

Kr.u. 58-ban Pál úgy határozott, hogy visszatér Ázsiából Jeruzsálembe, de hallva, hogy néhány zsidó összeesküdött, hogy megölik őt, egy kerülő útvonalon utazott (ApCsel 20,3). Azért, hogy fenntartsa népének hagyományait, ellátogatott a Templomba a tisztulási ceremóniákra, azonban amikor felismerték, elvonszolták a Templomból és letartóztatták, hogy megöljék (ApCsel 21,30-31). Szerencsére közbeléptek a közeli erőd római csapatai. Hogy megtudják a zavargás okát, a rómaiak kérték a Szanhedrint, hogy tartson bírósági tárgyalást. Míg a farizeusok hajlandóak lettek volna Pált felmenteni, a rómaiaknak ismét közbe kellett avatkozniuk, hogy megvédjék Pált a felbőszült szadduceusok ellen (ApCsel 23,10).

A következő napon úgy határoztak, hogy elküldik őt Félixhez, Júdea római kormányzójához, aki épp Caesareában lakott. Megtudva, hogy a főpap által jóváhagyva 40 zsidó esküt tett, hogy megölik Pált, Félix egy nagy erejű katonai csapattal látta el védőkíséretül (ApCsel 23,21-25). Bár visszautasította a zsidó vezetők vádjait, Félix elrendelte Pál szabadságának korlátozását.

Két évvel később Fesztusz váltotta le Félixet. Hogy növelje népszerűségét, az új kormányzó hajlandóságot mutatott, hogy teljesítse a zsidó vezetők kérését, hogy Pált bíróság elé állíthassák a Szanhedrin előtt. Pál ezt úgy kerülte el, hogy római polgárjogára hivatkozva követelte, hogy Rómában állítsák bíróság elé. Azonban mielőtt Rómába küldhették volna Pált, Fesztusz meghalt, és Albinuszt nevezték ki helyére.

Néhány hét eltelt, míg Albinusz felkészült, hogy Palesztinába utazzon, hogy elfoglalja helyét. Távollétében a főpap és a Szanhedrin nem volt római ellenőrzés alatt. A város zsúfolt lehetett a Húsvét miatt, és a vezető zsidók féltek, hogy a keresztények élnek a lehetőséggel, és nyíltabban prédikációkba kezdenek. Ebben az időben ismertek egy szent embert, aki hosszú időket töltött a Templomban a napi imádságok során. Így a tekintélyesek kiállították az épület szárnyára, és mondták, hogy figyelmeztesse a tömeget a keresztény prédikációkra. Nem voltak körültekintőek, mert ő Jakab apostol volt, a város akkori püspöke. Mihelyt felállt a párkányra és nyíltan hirdetni kezdte Krisztust, a papok és a farizeusok felismerték a tévedést, és letaszították a mélybe. Miután megkövezték, egy furkósbottal verték halálra. Az incidenset követően Kr.u. 62-ben további keresztényeket is megöltek.[105]

Albinusz, aki még Alexandriában tartózkodott, egy dühös levelet küldött a főpapságról letett Annásnak. Jóllehet ez kontroll alá vonta a Szanhedrint, és véget vetett a gyilkosságoknak, a szadduceusok eltiltották a keresztényeket a templomi istentiszteletektől.[106] János evangéliumának első húsz fejezete ebben az időben születhetett meg. Négy évvel később Palesztinát háború sújtotta, így a keresztények 130 km-re északra, a pogány Pella városába költöztek.

Ezek az események megmagyarázzák, hogy Máté és János miért tartja a zsidó vezetőket ellenségnek. Kr.u. 64-ben Néró egy sokkal rosszabb és ádázabb üldöztetést indított el, mint amivel a zsidók próbálkoztak. Ha Máté és János evangéliumának szerzői ennél az időpontnál később írtak volna, akkor miért számolnak be olyan kedvezően a rómaiakról? Hozzátehetjük, hogy a legtöbb márkista elismeri, hogy Márk Kr.u. 85 előtt írt. Ő - ha nem is annyira mint Máté - miért volt zsidóellenes, ha a két közösség békében élt ekkortájt?

Ha a jamniai zsinat annyira meggyalázta a keresztényeket, hogy ettől hirtelen zsidóellenesesekké váltak, akkor miért nincs erre egyetlen utalás egy evangéliumban sem, de még az eretnek írásművekben sem?

Viszont az a számos keresztényellenes esemény, jóval a jamniai tanácskozás előtt, könnyen megmagyarázza az evangéliumokban lévő zsidóellenességet.

 

 

 

Megjegyzések

[102] Robinson, J. A. T., The Priority of John, 1985. 76-77.

[103] Uo. 75-76.

[104] Uo. 77.

[105] Euszebiosz, Egyháztörténet 2,23; Brownlow, WR, The Early History of the Church of God, 1901. 118-121.

[106] Brownlow, WR, The Early History of the Church of God, 1901. 121.

(Fel)