Az iszlám

Az iszlám és a kereszténység

Ha a kereszténység és az iszlám közötti kapcsolódási pontokat keressük, akkor jelenleg két olyan zavaró tényt érdemes észrevenni, ami dominánsan meghatározza ezeket a kapcsolatokat:

• A párbeszéd a muszlimok és a keresztények között szinte teljesen hiányzik. Az iszlám sokkal jobban ellenzi a vallásközi párbeszédet, mint bármely más vallás. A "prozelitizmusért", vagyis az általuk "erőszakos"-nak ítélt hittérítésért egy muszlim országban egyértelműen börtön jár.
• Az iszlám a középkorban egyszer már majdnem meghódította a világot, amikor is birodalma Spanyolországtól egészen Indonéziáig terjedt, és igencsak úgy tűnik, hogy most hasonló dolog történik. Az iszlám növekedési rátája főként Afrikában, de Amerikában és Európában is elképesztő mértékű.

Vagyis az iszlámból térnek meg a legkevesebben és az iszlám hitre térnek a legtöbben a világon.

Hogyan magyarázható ez a siker? Mi teszi az iszlámot ennyire vonzó vallássá?

Ha egy szóban akarnánk meghatározni, akkor talán azt mondhatnánk, hogy az egyszerűség. Az iszlám az arab sivatag puszta egyszerűségét tükrözi vissza, azt, ahol megszületett. Egy muszlim pontosan tudja, hogy hol áll a világban. Amíg ez a világ egyre jobban összezavarodik, addig az iszlám fog egy kardot, és egyetlen egy vágással elvágja a modern világ rossz közérzetének gordiuszi csomóját.

Ezt a vágást, az iszlám hit meglepő egyszerűségét, abban a tükörmondatban foglalhatjuk össze, amellyel a mecsetek és minaretek naponta megtörik a csendet: la illaha illa Allah! ("Nincs más Isten, csak Allah!")

Allah néven természetesen ugyanazt az Istent imádják a muszlimok, akit a zsidók és a keresztények is imádnak: az egyetlen, a világot megteremtő Istent. Az iszlám nem csak, hogy sokkal inkább egy nyugati, monoteista vallás, semmint egy keleti, panteisztikus vallás, de emellett kifejezetten a zsidók Istenének történelmi kinyilatkoztatására is épül, és eredetét Izmaelre, Izsák testvérére vezeti vissza, akinek Isten szintén különleges áldásokat ígért a Teremtés könyve szerint. Izsák és Izmael, zsidók és muszlimok, azóta is testvérháborút vívnak egymással.

Az iszlám régebbi neve, amit a "hitetlenek" adtak ennek a vallásnak - vagyis, hogy mohamedán vallás - pontatlan, hiszen se Mohamed, se bárki más a követői közül nem állított mást Mohamedről, mint azt, hogy ő nem több egy emberi prófétánál. "Nincs más Isten, csak Allah, és Mohamed az Ő prófétája" - mondja a teljes muszlim krédó.

A törvénykönyvük csaknem ugyanolyan egyszerű, mint maga a hitvallásuk. Az "iszlám öt oszlopa" határozza meg minden muszlim kötelességét. Ez magában foglal egy zarándoklatot Mekkába - ha lehetséges, legalább egyszer az életben -, hogy ezzel megemlékezzenek az iszlám kezdetéről, a 622-es hedzsráról (Mohamed meneküléséről Mekkából); a böjtöt; az alamizsnálkodást; a napi ötszöri imát; valamint a hitvallás elmondását: "Nincs más Isten csak Allah, és Mohamed az Ő prófétája".

Bizonyos értelemben az iszlám a kereszténység leegyszerűsítése, úgy valahogy, ahogy a buddhizmus a hinduizmusé. De egy másik értelemben az iszlám meg is toldotta a keresztény hitet, ugyanis miként a zsidóknak csak a mi "Ószövetségünk" a Szentírásuk, és a kereszténység hozzáadta ehhez az "Újszövetséget", ugyanígy a muszlimok mindehhez hozzáadták a Koránt. A muszlimok elfogadják azt, hogy a zsidó prófétákat Isten küldte. Valamint azt is vallják, hogy Jézus elmélyítette ezeket a kinyilatkoztatásokat, csakhogy tökéletessé Mohamed tette mindezt. Mohamed a "próféták pecsétje". Ő mondja meg, hogy hogyan kell megélni Jézus etikáját (hiszen Jézust csak puszta embernek tekintik, egy amolyan erkölcstanítónak).

Valójában azonban az iszlám se nem pusztán a kereszténység leegyszerűsítése, se nem pusztán többlete, hanem sokkal inkább újramagyarázása: némileg úgy, ahogy azt a kereszténység tette ezt a judaizmussal. Amiként az Ószövetség keresztény értelmezése sem ugyanaz mint a zsidóké, az Újszövetség muszlim értelmezése sem ugyanaz, mint a kereszténységé; a Korán olyan tekintéllyel magyarázza az Újszövetséget, ahogy az Újszövetség az Ószövetséget.

Mohamed nevéhez csupán egyetlen csoda fűződik: maga a Korán; bár talán az is hasonlóképpen csodálatos, hogy Mohamed felesége lett az első hívő. Egy írástudatlan földműves, Mohamed - az iszlám hite szerint - úgy kapta meg a Koránt, hogy azt Allah szóról szóra lediktálta neki. Amikor a muszlimok a Koránt olvassák, akkor az áhítat egyfajta extázisába esnek. Azt mondják, hogy nincs is olyan kívülálló, aki ezt méltányolni tudná, sem olyan, aki megfelelően le tudná fordítani a Koránt az arab nyelvről. Ebből a szemszögből az iszlám egy kicsit ezoterikus, annak ellenére, hogy egy olyan vallás, amelynek nyilvános kinyilatkoztatása egy könyvben van leírva.

Az iszlám az egyetlen, végtelenül igaz, könyörületes és hatalmas Istenben hisz, aki a világot és az embert megteremtette, és aki elvárja azt, hogy engedelmeskedjenek akaratának; valamint, aki megígéri az üdvösséget és a halhatatlanságot a benne hívőknek és a neki engedelmeskedőknek. Ezekben a dolgokban az iszlám kifejezetten a judaizmushoz és a kereszténységhez (Nyugat) hasonlít inkább, mint a hinduizmushoz vagy a buddhizmushoz (Kelet).

Allah nem egy erő, hanem egy Személy; nem pusztán egy Létező, se nem pusztán egy Tudat, hanem erkölcsi Akarat is. Allah akaratából ered mind a világ léte a teremtés által, mind az efölötti, a természet és a történelem fölötti hatalma a gondviselés által, és az emberi szabad akarat felett az erkölcsi törvény által.

Három olyan döntő és alapvető keresztény tanítás van, amit az iszlám tagad: a Szentháromság, a Megtestesülés és a Feltámadás. A judaizmushoz hasonlóan az iszlám tagadja Krisztus istenségét. Allah egy; tehát hogyan lehetne három? Jézus ember; akkor hogyan lehetne Isten? "Nem illendő, hogy Allahnak egy fia legyen" - írja Mohamed, aki láthatóan biológiailag értelmezte a Fiúságot.

A Korán elismeri Krisztus szűzi születését, de feltámadását már nem; a prófétai feladatát (a tanítását) igen, de a papi feladatát (a megváltást) vagy a királyi feladatát (a kormányzást) már nem; az erkölcsi tekintélyét igen, de a természetfeletti tekintélyét már nem. A muszlimoknak, ahogy a zsidóknak is, Jézus egy botránykő. Az Atyaisten teológiája és az emberi élet erkölcstana lényegében azonos a zsidók, a keresztények és a muszlimok között. Mi hiányzik akkor? Nem ez a kettő a lényeges?

Nem. Hanem éppen az, ami hiányzik, vagyis a kapcsolat a kettő között, a "hiányzó láncszem", hogy Krisztus a Közvetítő az Isten és az emberek között. Mohamed és a Korán lényegében egy másik Mózes (egy törvényadó) és egy másik törvény. Ami hiányzik az a kegyelem, az üdvösség, a megváltás. Vagyis éppen  a lényeges dolgok hiányoznak.

A muszlimoknak két fajtája van manapság, ahogy volt a középkorban is: modernisták és ortodoxok, liberálisak és fundamentalisták, mutazilik (racionalisták) és mutakallimok. A 13. században Aquinói Szent Tamás a "latin averroizmussal" szállt szembe, vagyis a muszlim Averroës módszerének európai változatával, amely össze akarta hangolni a Koránt Arisztotelész filozófiájával, úgy, hogy közben a Korán nagy részét mítosszá tette, Arisztotelészt pedig a Tiszta Ész tekintélyére emelte. Azt tanította, hogy a Korán szó szerinti magyarázata (amit a legtöbb muszlim tart) a tömegeknek való, akik nem tudnak a filozófiai absztrakció szintjére felemelkedni, ám azoknak, akik erre képesek, Arisztotelész érveinek kell uralkodnia hitükön az isteni gondviselés, a világ teremtése és az egyének halhatatlansága kérdésében (mindezeket Arisztotelész tagadta). Azonban az iszlám, egészében véve, sokkal teljesebben utasította el ezt a "mítosztalanító" racionalizmust, mint ahogy azt a zsidóság és kereszténység teszi napjainkban.

Még nem említettük a legfontosabb dolgot az iszlámról: Mit jelent muszlimnak lenni? Hogyan él egy vallásos muszlim? Itt is, ahogy a muszlim teológiában és etikában,  a szembetűnő egyszerűség a fő jellemvonás, ami a vallásuknak a nevében van összefoglalva. Az "iszlám" egyszerre jelent "békét" (ha etimológiailag kapcsolatban áll a héber shalom-mal) és "meghódolást" vagy "önátadást"; vagyis ez az a béke, ami Allah akaratának való behódolásból fakad. A muszlimok helyeselnék T.S. Eliot választását, hogy melyik "az emberi irodalom legmélyebb sora": "akaratja: békénk" (Dante).

A híres muszlim "fatalizmus" ("ez Allah akarata"), a kálvinista predestináció tanhoz hasonlóan nem csökkenti a cselekvőerejüket, hanem inkább növeli. A muszlimok, csakúgy mint a keresztények, ugyanúgy hisznek az ember szabad akaratában, mint Isten szuverenitásában. A fatalizmusuk nem az alulról induló modern fatalizmus, a tudományos determinizmus, hanem egy felülről induló. Ez erőt ad és felszabadít, s nem pedig elnyom. Az iszlám, a judaizmushoz és a kereszténységhez hasonlóan, szentek és misztikusok gazdag gyümölcsét termelte ki, különösen a szufi tradícióban, ami sokban hasonlít a zsidó haszidita hagyományhoz.

Ám üdvözülhetnek-e a muszlimok? Krisztust elvetik, mint Üdvözítőjüket; viszont Istent keresik és szeretik, hiszen az "iszlám" lényegében egy "fundamentalista választ" jelent a teljes szívű Isten-igenlésre. A legtöbb muszlim, mint a legtöbb zsidó is, Krisztust csak egy törött lencsén keresztül látja. Ha az istenkereső és istenszerető zsidók, mind Krisztus megtestesülése előtt, mind utána, rátalálhatnak Istenre, akkor biztos, hogy az istenkereső muszlimok is képesek lehetnek erre, Krisztus saját ígérete szerint is: "aki keres, az talál" - vagy ebben az életben, vagy a következőben.

Viszont Krisztus azt is megmondta, hogy "senki sem jut el az Atyához, csakis általam". Bármilyen igazságot is tanított Mohamed a muszlimoknak Istenről, azt valójában Krisztus, a Logosz által tette, Isten teljes kinyilatkoztatásából merítve. Ha a muszlimok üdvözülnek, akkor csakis Krisztus által üdvözülhetnek.

A keresztényeknek remélniük és imádkozniuk kell azért, hogy ezek az elkülönült muszlim emberek újraegyesüljenek a közös Atyánkkal, megtalálva Krisztust, az Utat. Nem szabad abbahagyni a "prozelitizmust", mert a prozelitizmus azt jelenti, hogy hazavezetjük istenhívő testvéreinket.

Az iszlám és az erőszak

(készülőben...)

Misszió és evangelizálás a muszlimok között

(készülőben...)

Forrás

Peter Kreeft: Fundamentals of the Faith: Essays in Christian Apologetics, Ignatius Press, 1988.

(Fel)